Deus Ortus - Isten születése

Deus Ortus

„és a nulladik napon megszületé Isten maga”

David kitekintett a fülkéje ablakán. Ki kellett nézni, hiszen a látvány gyönyörű volt. Még a Biblia olvasása sem tudta visszatartani a hatalmas kékség szemlélésétől. Előtte terült el álmai legszebbike. A legendák ősi földje kézzel fogható valóságában.
Terra mi vetule; a jó öreg Föld.
Felállt és közelebb lépett az ablakhoz. Az orra szinte súrolta a vastag plexiburkolatot. Fenséges volt a maga nemében. Davidnek a nyugalom és a béke jutott eszébe róla. Aztán azonnal el is szégyellte magát. Egész életében azt tanulta, hogy a Föld a Nagy Kataklizma előtt, a háború, az erőszak, az elfajzás bugyra volt. Valahogy nem illet a tanult kép, ehhez a csodálatos külsejű planétához. A felszíne teljesen kék volt. Történelmi tanulmányai szerint ez a felszínt borító nagy mennyiségű víz miatt van. Itt-ott barnás foltok tűntek föl a vastag felhőtakaró alól. – Szárazföldek. – töprengett magában David. Ezek szerint maradtak szárazföldek Isten haragja után is. Ez a gondolat izgalomba hozta. Sosem remélte, hogy esetleg kézzel fogható emlékeket találhat az ősi múltból.
Visszafordult a Biblia felé. Végig simította a tökéletesre faragott fatartót. A cirádák az oldalain indákká és liánokká álltak össze. Remegve lapozgatott „A” könyvben. A felfedezés öröme és izgalma túlságosan lekötötte ahhoz, hogy nyugodtan elmélkedjen. Mégis erőt kellett vennie magán. Át akarta újra olvasni a Nagy Kataklizma, Isten haragjának passzusait. A keze újra remegni kezdett. Kénytelen volt felállni. Nyugalmat keresve, körbenézett a lakosztályában. Kényelmes tehénbőr fotelek, egy alacsonylábú ágy, és egy kis asztalka. A sarkokban tölgyhöz hasonló apró termetű fácskák sóhajtoztak. David járkálni kezdett, hogy levezesse a feszültséget. Amíg az ajtóig elsétált kezdett nyugodtabb lenni, mire visszaért a Szent Szövegekhez, addigra újra képesnek érezte magát az elmélkedésre. Fellapozta a Secundus Liber Exodi-t vagyis a Második Kivonulás könyvét. Ahogy olvasott, képzelete máris valóságossá tette az átélt borzalmakat.
„és meghasadt az ég. A földre tüzes meteoritok zuhannak. A tengerek vize forrni kezdé, ahogy Isten belemeríté ujjait. Füst szálla az ég felé, s az emberek megbánák bűneiket. Egy ember van csupán, ki erővel és elszántsággal tekint a pusztulásra. Noémus, Isten választottja. Hatalmas bárkát épített, ahová magával vitte a kiválasztottakat. Azon embereket, akik igaznak bizonyultak és követték az Ő szavait. A bárka ablakaiból nem látszodék másnak, mint a pokol tüzes katlanjának, mit egykoron Terra Magna-nak neveztek. Isten haragja lesújtá a Paradicsomot, s gátat szabá az elfajzásnak, hogy ne vesse fől többé elfajzott fejét!” – 12. passzus, 3-10. sor.
David meghatódottsággal gondolt a nagy ősökre, Noémusra és társaira, akik képesek voltak szembeszállni az elfajzással, megtenni a legnehezebb lépést, és elhagyni a Földet. De Isten útjai kiszámíthatatlanok. Noémus és követőinek hite megmentette az egész emberi fajt a kihalástól és a kárhozattól. És most őt a késői utódot Isten arra szánta, hogy felderítse az egykori Paradicsomot, és új ismereteikkel még hívebben szolgálhassák az Urat!
Egy reccsenés zökkentette ki a gondolataiból. A magán kommunikátorán át keresték. A kabátjának ujjára csíptetett apró kijelzőre pillantott. A hajó Summus-a (pápa) volt a hívó fél. David felpattant a helyéről és gyorsan válaszolt:
- Igen Magasságos, Summus! David Prior Episcopus (első püspök) hallgatja szent szavaidat!
- Prior Episcopus! Bizonyára észrevette, hogy elértük a Szent Szövegekben szereplő koordinátákat. És a Pokol Bugyra még mindig létezik. – még a kommunikációs berendezés torzítása sem fedhette el, hogy a Summus is mennyire izgatott. – Arra kérem, hogy sürgősen jelenjen meg, a nem sokára kezdődő eligazításon. Isten vezesse útját Prior!
- Isten vezet mindannyiunkat Summus! – felelte kenetteljes hangon David.

Átvette pihenőruháját az egyenruhájára. A fekete-vörös színű kabát és nadrág remekül állt rajta. Felvette episcopusi jelvényét és a mellkasára rögzítette. Az ezüst kereszt látványa mindig büszkeséggel töltötte el. Magához vette még a kommunikátorát, és a hordozható elektronikus kijelzőjét. Kilépett a kabinjából. A folyosón, csupán kevesen siettek céljuk felé. David csatlakozott hozzájuk. Elsietett több ajtó előtt, majd beszállt a liftbe, ami a folyosó végén várakozott.
- A katedrálishoz! – adta meg hangutasítással a célállomást. A lift pillanatok alatt felrepítette a hajó egy magasabban fekvő részéhez. Kiszállt a hatalmas térbe. A katedrálisban volt. Isten tisztelet vette kezdetét, ami egyben eligazítás is volt a hajó parancsnoki rangú vezetőinek. A celebrálást a Summus vezette, mint a bárka, vallási és világi vezetője egy személyben. Míg elért a helyére volt ideje körbenézni és lenyűgözve átélni a hely szellemét. A katedrális monumentális gyülekező helyként funkcionált. A teljes legénységet magába tudta fogadni. Több ezer ember, mind Isten színe előtt. A katedrális fala kékes színben ragyogtak, szinte olyan érzetet keltve az emberekben, hogy Isten hallja és látja őket. David különben nem kételkedett ebben. A mennyezetet freskók borították. A hatalmas elekrokijelzőknek hála naponta új jelenetet mutattak a legszebb művészeti ábrázolásokból, amiket csak láthatott életében egy hívő. A helyzetnek stílszerűen a Nagy Kataklizma képei lángoltak a fejük fölött.
Végig sietett az alacsonyabb rangú személyek alkotta sorfal előtt és elfoglalta a helyét a Summus közelében.
- Elérkezett az idő, aminek Isten akaratából el kellett jönnie testvéreim! – kezdte a Summus. A pokol katlana itt van a közelünkben. Ne tévesszen meg minket az álca, melyet maga elé vont. A csend és béke csak egy újabb eszköz a sötétség kezében, hogy megtévesszen és letaszítson minket az útról! A hitetek azonban erőt ad, erőt, hogy elviseljétek a ránk váró kihívásokat. Az Úr mindent lát, az Úr mindent tud. Tudta, hogy eljutunk ide is. S, ha nem akarta volna, hogy elérjük az ősi elfajzás helyszínét, tett volna ellene. De Ő bölcs, tudja, hogy kételkednek egyesek a pokol dogmáiban. Ezért lehetőséget ad mindenkinek, hogy a saját szemével győződjön meg arról, ami egykor az őseink hitével küzdött. Lássátok! – kiáltotta eksztatikus hangon.
David hátán borzongás futott végig. A Summus remek szónok volt, mindig is képes volt megszólítani az embereket. Ahogy elhalt a vezető hangja, az ég meghasadt, és a kijelzőkön a Föld képe rajzolódott ki. Azé a Földé, amit csak pár órája láthattak először az emberek. A kék felszín fénylett a hatalmas teremben. Az emberek néma áhítattal tekintettek maguk fölé.
A Summus közben elhagyta a dobogót, amin eddig állt és kisietett egy nem messze nyíló ajtón a kápolnába. David és a magasabb rangú vezetők utána siettek. A kápolna bár sokkal kisebb volt, mint a katedrális, mégis felvette díszítettségben a versenyt a nagyobb teremmel. A falakat kézzel festett freskók díszítették. A legtöbb kép, legalább annyi idős lehetett, mint a hajó maga. Csodálatos színekben pompáztak. Biblikus jelenetek sorakoztak egymás mellett. Jézus megfeszítése, a Nagy Kataklizma összefonódva álltak évtizedek óta. A terem hátsó traktusát életnagyságú kereszt foglalta el. Színarany öntött feszület. A keresztbe a Szent Szövegek passzusai voltak belevésve. A Summus a feszület előtt térdelt és összekulcsolt kézzel imádkozott. David és társai letérdeltek és csatlakoztak hozzá. Néhány perc múlva az Atya felállt és szembe fordult velük. Felálltak ők is. A padlóról alig pár milliméter vastag lap emelkedett föl, a mennyezetről pedig egy holografikus kijelző süllyedt le eléjük. A Summus megszólalt mély hangján:
- Testvéreim, barátaim! Elérkezett az idő!

A Deus Prior Digitus (Isten Első Ujja) parancsnoki hídján ült. A szeme villámsebesen végig cikázott a hajót kezelő legénység tagjain. A fregatt kecsesen ereszkedett ki a Paradise Csillaghajó hangárjából. Mellette haladt a Secundus Digitus (Második Ujj) és a Tertius Digitus (Harmadik Ujj) fregatt. Büszkén lebegtek az űr hidegében. A büszkeségük azonban eltörpülni látszott, ahogy távolodni kezdtek a Paradise-tól. A Csillaghajó mellett alig látszódtak többnek egyszerű mentőkabinoknál. David esze a kápolnában elhangzottak körül keringett. A Summus szavai szinte égették az elméjét. Lehunyta a szemét és előkereste az emlékeket.
„- Testvéreim, barátaim! Elérkezett az idő! – az Atya hangjától szinte megrázkódott a terem. A Summus kihúzta magát, és ezúttal nyugodt hangján folytatta a mondanivalóját.
Az Úr megmutatta az utat, amely idevezetett bennünket. Mi, a kiválasztottak ősei, akik túléltük a Nagy Kataklizmát, most újra itt állunk az ősi bűnök fészke előtt. Bár látszólag nyugodt és békés, de nem szabad eltakarnunk a szemünk a nyilvánvaló előtt. Ha a Föld él és létezik, akkor léteznie kell az elfajzottaknak is!
Solomon Secundus Episcopus közbevágott:
- Bizonyságot akarok, ó Summus! Isten hitére, bizonyságot mutass, ne gördülékeny beszédet! A prédikátorok idejét már magunk mögött hagytuk! Miből gondolod, hogy az elfajzottak még életben lehetnek?
Az Atya fáradtan elmosolyodott. Mélységes bölcsesség ült a szemében, és talán valami más, oda nem illő is. David mintha mohóságot pillantott volna meg, mélyen az Atyában legbelül.
- Solomon testvér helyesen beszélt. Bizonyságot kell látnotok ahhoz, hogy higgyétek, amit már úgyis hisztek! Elétek tárom a valóságot, hogy lássátok! – beszéd közben megnyomott egy gombot az asztallap tetején. Kékes-zöldes villódzással életre kelt a holografikus vetítő. A kápolna, az Atya egy újabb mozdulatára, sötétségbe borult. Az asztalon egy ember arca, teste bontakozott ki Olyannak tűnt, mint a teremben állók. A ruházata és a viselkedése, főleg a viselkedése azonban mélyen megrendítette a teremben állókat. A férfi - hiszen rövidre nyírt hajával, és lapos mellkasával, csakis férfi lehetett – egyszerű, de erősnek tűnő állatbőrökből összevarrott felsőt és alsót hordott. A lábán csizmához hasonlatos ruhadarabot viselt. A kezében egy tál volt, tele gyümölcsöknek látszó tárgyakkal. Lassan, óvatosan közeledett valami felé, ami előtte terült el, nem messze. A kápolnában állók már korábban meglátták, hogy mi felé közeledik az alak. A Summus szavai halkan, majdhogynem áhítattal szóltak a sötétben:
- Ezeket a felvételeket, hála legyen az Úrnak, rögtön érkezésünkkor készíttettetem. Egy szonda vette föl ezt a jelenetet, a bolygó sztratoszférájának alsó határáról. A történelmi feljegyzések szerint a Nagy Kataklizma előtt a Kárpát-medencének nevezett hely vált a legnépesebbé. Így az Úr sugallatára felderítés céljából kiküldtem a szondát és ezeket a képeket küldte vissza. Ezt az Istenkáromlást!
A holografikus felvételen közben a férfi elérte a célját. Egy szoborcsoportot. Kisebb-nagyobb alakok alkották a csoportosulást. Férfiak és nők képei bukkantak fel a szonda kameráján át. Az állati prémekbe öltözött férfi letette a tálat a szobrok elé, mélyen meghajolt, majd sietve távozott abba az irányba, amerről érkezett. A szonda követte egy ideig az útját, de az alak végül elveszett a horizonton. A szonda ezután a szobrokra összpontosított. Ahogy egyre jobban ráfókuszált, egyre több részlet bontakozott ki a kápolnában állók előtt. A szoborcsoport nagyon öregnek tűnt, szemlátomást több százéves lehetett. A szobrok talapzata előtt felhalmozott tálak halma azt mutatta, hogy meglehetősen régóta hordhatták oda a tálakat és egyéb tároló eszközöket.
Egy szempillantás alatt kivilágosodott a terem. Az Atya rezzenéstelen tekintettel nézett rájuk. Egy másodpercre megállapodott Solomonon a szeme. A Secundus Episcopus lehajtott fejjel adta bizonyságul, hogy tökéletesen meg lett győzve. A Summus újra elmosolyodott.
- Az Úr megadta az erőt őseinknek, hogy elhagyjuk a poklot a végső pusztulás előtt. A bűn szolgái azonban képesek voltak túlélni a Kataklizmát és még mindig bűnös szokásaiknak megfelelően élnek. Az Úr megbocsájtó, s mi itt vagyunk, hogy felemeljük őket, és a helyes útra vezessük bűnös lelküket. Kiadom az engedélyt, hogy bármilyen eszközzel tereljétek vissza az eltévelyedett bárányokat az Ő akoljába!”

David visszazökkent a valóságba. Messze maguk mögött hagyták a Paradise-t. David a kommunikátorába kezdett beszélni:
- Felkészülni! Megkezdjük a leereszkedést az Alantba! Secundus, Tertius; Solomon, Jacob hallotok?
- Felkészültünk David! – jött szinte azonnal Jacob válasza.
- Én is készen állok Prior! – hangzott fel Solomon hangja. David elfojtotta a feltörő bosszúságát. Sosem kedvelte Solomon-t. Már az Academia Theologicus-on eltöltött tanulmányai idején sem. Nem illett Isten bárányai közé. Kétszínű, és bűnös lelke volt. Azonban az Ő útjai kifürkészhetetlenek, s végül az Academia után – bizonyos kitérővel - mindkettőjüket a Paradise-ra osztották be!
A fregattok tovább ereszkedtek. A hajók csodálatosak voltak. David mindig szerette csodálni Isten munkáit, amit megosztott velük halandókkal. A fregattok külseje kisebbfajta templomra emlékeztetett. A parancsnoki tornyok mélyen kinyúltak a testből, olyan hatást keltve, mint, ahogy a keresztek ostromolják az eget a hazája templomain, katedrálisain.
A hajók elérték a légkört és süllyedni kezdtek. A bárkákat ugyan számítógépek vezérelték, de Davidnek és a másik két Episcopusnak minden energiájukkal figyelniük kellett, hogy megfelelő szögben maradjanak. Davidnek egykori Mentora, Abraham képe villant elő. Az öreg Sacerdos (pap), aki a kiképzője volt az Academia-n mindig úgy tartotta: „Ő figyel ránk és megvéd minket, de oly sokan vagyunk, hogy mi van, ha épp nincs ideje ránk?!” David minden küldetés előtt erre a mondatra gondolt. Mások talán Istenkáromlást láttak volna a szavak mögött, ő azonban tisztában volt vele, hogy az öreg Sacerdos miről beszél. Épp elég volt egyszer megtapasztalnia, mit jelent a mondat. Hirtelen elfutották az elméjét az emlékek.

- Azonnali vészhelyzeti riadó! Ismétlem: azonnali vészhelyzeti riadó!
David Tertius Sacerdos kábán pislogott ki a szemeiből, s csupán néhány töredék másodperc alatt fogta fel a szavak értelmét.
- Vészhelyzeti riadó! Mindenki a számára kijelölt mentőkabinhoz! Ismétlem: mindenki induljon a számára kijelölt mentőkabinhoz! – David kapkodva öltözködni kezdett. A hangszórók közben folyamatosan rikoltozták a figyelmeztetést. Robbanás rázta meg a hajót. David orral előre elterült a padlón. Erősen beverte a fejét, de feltápászkodott és összekapkodta a legfontosabb dolgait. Kinézett az ablakán, miközben úgy érezte az utolsó csepp vér is megfagy az ereiben. Aszteroidamezőben voltak. David látta a kisebb-nagyobb darabokat, amint elsuhannak mellettük, vagy összecsapódva porrá zúzódnak az űr feketeségében. Moccanni is alig bírt, imát mormogott magában, s kérte az Urat, hogy segítse meg, öntsön bátorságot az ereibe. Páni félelem kerítette hatalmába, észrevett egy meteorit darabot, ami épp az ő fülkéje felé rohant. David kimeredt szemekkel próbált megmoccanni, de a félelemtől szinte gyökeret eresztett. Képtelen volt megmozdulni.
A meteor egyre nagyobb lett, és kezdte kitölteni David látómezejét. Alig érzékelte, hogy kinyílik a kabinja ajtaja és egy kéz nyúl felé. Töredezetten jutottak csal el a fülébe a hangok:
- Dav…az Isten szere…re, mozdulj m…meg!
A szikladarab egyre közelebb ért, mire Davidben végre engedett a görcs és hátrafordulva képes volt kifutni a kabinból. Legjobb barátja rohant mellette, Ezékiel. Ő mentette ki a biztos halálból. Mindenütt emberek tolongtak, és próbáltak eljutni a mentődokkokhoz. Újabb robbanás rázta meg a fedélzetet. Többen felbuktak, de David és Ezékiel futott tovább, ahogy csak bírt. A riadó hangja egyre erősebbé vált, ahogy lassan megközelítették a számukra kijelölt mentőegységeket. Prior Sacerdos egyenruhás alakok irányították az evakuációt. David addig futott, míg el nem érte a tisztségének megfelelő zónát. Ezékiel mögött állt a sorban, miközben arra vártak, hogy végre elhagyhassák a bárkát, amely veszélyes helyre utazott. David jutott előbb sorra, az egyik Sacerdos a karjánál fogva belökte az egyik mentőkabinba. A kabinban már többen is ültek. Kisebb-nagyobb rangú tisztek közé került David. Alig volt ideje leülnie és bekötnie magát, mert a kabin pillanatok alatt kilőtt és suhanva távolodott a veszélyes aszteroidamezőtől. Davidnek erőlködnie kellett, hogy kiláthasson a kabin ablakán. Látta maguk mögött a fenséges hajótestet, amelyet szikladarabok százai bombáztak. Látta, hogy egy újabb meteor találja el a hajótestét.
A robbanás visszalökte a székébe. A csillaghajó narancsvörös robbanás sorozatok közepette darabjaira hullott szét. David döbbenten pislogott ki a kabinablakon. Gondolkodni sem bírt. Több mentőkabin nem hagyta el a bárka fedélzetét. Ezékiel, a barátja meghalt. Magához szólította Isten.

Ez az eset járt a fejében, miközben egyre lejjebb süllyedtek a Föld atmoszférájában. Vastag felhőtakarón haladtak keresztül. A letapogatók ellenőrizték a felszínt és rögtön továbbították a hajó belső komputerébe, ami összevetette az adatokat a történelmi feljegyzésekkel. Az egykor Amerika néven jelzett kontinens szinte teljesen megsemmisült. Közép-Amerika helyén hatalmas átjáró tátongott a Csendes- és az Atlanti-óceán között. Észak-Amerikának csupán a legészakabb fekvő részeit nem borította víz. A déli kontinens darab szigetcsoporttá vált. David ismerte a történetet, amit az amerikai kontinens hordozott magával. A legelfajzottabb régió volt a Földön. A Szent Szövegek által lerajzolt Sodoma és Gomorra elevenedett meg a Nagy Kataklizma előtti időkben. Az emberek a saját nemükkel párosodtak, a szaporodást gépek segítségével, művi úton folytatták. Isten figyelte őket, s próbálta figyelmeztetni a káosz híveit, de nem hallgattak a jeleire. Isten ugyan igazságos, de nem hagyhatta büntetlenül, hogy fiai és lányai elfordultak az Ő útjától. Lesújtotta őket fenséges hatalmával. David egy percig sem sajnálta a szerencsétleneket. Maguk keresték a bajt. Az Úr jószívű és megbocsájtotta volna bűneiket, ha meg akartak volna javulni, de ők a jelek láttán még szörnyűbb elfajzásba menekültek.
Az egykori Európáról is befutottak az elemzések. A cizellált partvonal semmivé lett. Az alacsonyan fekvő vidékeket elöntötte a víz. Az ószövetségi Noé jutott eszébe. Noémus őse, aki odalent az Alantban viselte a megpróbáltatásokat. A számítógép befogta a Kárpát-medencének nevezett vidéket. A kijelzőkön jól látszott, hogy a hegyek visszatartották a háborgó vizet és biztos menedéket nyújtottak az oda menekülőknek.
Jacob hajójáról is befutottak az eredmények. Az egykor Ázsiaként ismert hatalmas földtömeg, sivár pusztasággá vált, felszínét milliónyi kráter borította. A régi feljegyzések szerint az első jelek egyike volt a meteoreső, ami több milliárdnyi emberrel végzett Ázsiában.
Mire az utolsó információtöredék is beérkezett a fregattok átjutottak az atmoszférán és a Kárpát-medence felé tartottak.

David lépett ki elsőként a hajója rámpájára. Körbetekintett, s ameddig csak a szeme ellátott emberek álldogáltak, vagy a földre borulva rimánkodtak. Az egyszerű népek körében isteni hatalomnak tűnhetett felbukkanásuk az égből. Ez elkedvtelenítette Davidet. Ő nem akart istenként bemutatkozni az emberek előtt. Nem a saját maga, hanem az egyetlen igaz Úr akoljába kell beterelni az embereket. David tovább lépdelt a tömeg felé. Alig pár órája, hogy sikerült felderíteniük több településszerűséget a medenceében elszórva. A három Episcopus a legnagyobb és egyben legnépesebb település közelében szállt le. Az útközben kirakott szondák szerint az emberek is észrevették őket, s riadt állatok módjára futkároztak fel-alá a házaik közt. David úgy döntött nem rémíti meg még jobban a földieket azzal, hogy a falvaikban száll le. Előre sejtette, hogy az emberi kíváncsiság úgyis a közelükbe csalja majd a falvak lakóit. Az egykoron Alföldnek nevezett terület északi részén szálltak le, pár órányi gyaloglásra a telepektől.
David sejtése beigazolódott. A szondák jelezték, hogy az emberek legyőzve félelmüket, elindultak a fregattok felé.

Lelépett a rámpáról. A lába alatt zöld fű sercegett. A levegőben a fű, s édeskés virágillat szállt. David beszívta az illatot. Az otthonára emlékeztette. Terra Nova északi kontinensére, ahol a fű mindig zöld, a fák teli vannak virágokkal. A Paradicsom hasonmása. S az Alant egy helye versenyre kellhet vele. Davidet ez a felismerés erősen meglepte, de magabiztos maradt.
Az Alant lakói nem mertek közeledni feléjük, némán szemlélődtek és várták mi fog történni. David elindult feléjük. A tömeg egyetlen egészként húzódott hátrébb. Egy személy leszámítva. Magas, komoly képű férfi állt előtte. A szeméből sütött a félelem, de valami egészen más is: kíváncsiság, és a remény, hogy a félelmet legyőzi az akarata ereje.
David a férfi felé lépdelt. Solomon és Jacob követni akarták, de intett nekik, hogy maradjanak. Jacob szótlanul megállt, de Solomon dühös fujtatást hallatott, és csak pár lépéssel Jacob előtt volt képes megállni, megállítani magát. A Prior Episcopus szemrehányóan nézett Solomonra, de nem állt meg, hogy rendre utasítsa. Az első benyomás nagyon fontos. Nem szabad elrontania azzal, hogy nyíltan rendreutasítsa a másik férfit. Menet közben észrevétlenül bekapcsolta a magával vitt apró fordítógépet. A Földön egykor létezett összes nyelv szerepelt a Paradise, s így a fregattok adatbázisában is. David úgy érezte nem lesz probléma a kommunikációval.
Már csak pár lépésre volt a komoly arcú férfitól, mikor az a földre borult és halk, de határozott hangon beszélni kezdett. A tömeg követte a példáját, egyként borultak a lábai elé. Az első szavakat még értette David, de a kis komputer hamar egyezést talált az adatbázisban. Több egyezést együttesen. A nyelv, amit a férfi beszélt keveréke volt az egykori magyar, angol, német és francia nyelvnek. Az évszázadok során összezárt népek nemcsak testileg keveredtek egymással, hanem kultúrájukban és nyelvükben is.
Egészen a férfi előtt állt meg David. A fülébe helyezett kommunikátor már értelmes hangokat képzett.
- …az Őselődökre kérlek tieteket églakók, s te fényhozó ne ártsatok nekünk! Egyszerű lények vagyunk, sosem dacoltunk az égiekkel, sem az őselődökkel. – még tovább is folytatta volna a beszédet, de David félbeszakította.
- Állj fel barátom! – próbált a lehető legfinomabb hangnemében megszólalni. Nem kell félnetek, nem ártó szándékkal érkeztünk. Az Úr útját járjuk. Azért jöttünk el közétek, hogy terjesszük az Ő jóságát és megismertessük veletek, testvéreinkkel is!
Az állatbőrökbe öltözött férfi még mindig nem mert talpra állni, félig fekvő, félig guggoló helyzetben tekintett föl Davidre. David letérdelt mellé, és barátságosan felemelte a férfi karját, s mutatta, hogy kelljen fel. Lassan felállt, miközben a férfit maga után húzva, őt is talpra állította. A magas alak körülbelül fél fejjel magasabb lehetett Davidnél, de az Episcopus olyan hatással volt rá, hogy a magassága ellenére nem érződött rajta az erő, a hatalmi pozíció. Mondani akart valamit, de egy éles sikoltás megállította. Egy fiatal férfi rohant feléjük, karjában egy alélt nővel.
- Segíts Zalran! – kiabálta a rohanó. Megharapta egy barnakígyó. Próbáltam kiszívni a nyálát a sebből, de nem tért még magához, Szilve! Segíts, ha tudsz bármit is tenni! – a fiatalember zokogva hullott a fűre, a haldokló nőt a zöld gyepre fektetve. Zalran azonnal a nő fölé hajolt. David figyelemmel követte az eseményeket. Nem volt szándékában rögtön beavatkozni. Kíváncsi volt, hogy meg tudja-e oldani a helyzetet a Zalrannak nevezett férfi.
Ő nem tétovázott tovább. Megnézte a nő szemét, megfogta a csuklóját, majd a sebet kezdte nézni, ami a nő lábán húzódott. David is közelebb hajolt. Jól láthatóan egy kígyó marta meg a földön fekvőt. Valami barnakígyó, ahogy az előbb hallotta.
Hagyta őket, hagy próbálkozzanak megmenteni az ájult nőt. Visszasietett a többiekhez. Solomon dölyfösen nézett szembe vele, Jacob szemében viszont aggodalom tükröződött. David megszólalt:
- Úgy vélem könnyebben szót tudnánk érteni velük, ha meggyógyítanánk az asszonyt, ha nem boldogulnának, amit nagyon valószínűnek tartok. Jacob bólintott, s talán mondott is volna valamit, de Solomon közbevágott:
- Ők az elfajzottak leszármazottai, Prior Episcopus! Nem meggyógyítani kell őket, hanem beterelni Urunk nyájába! Ő is, akárcsak mi mindnyájan az Ő kezében vagyunk. Nem avatkozhatunk be az Ő akaratába. Ha úgy akarja, megmenti, de ha elfajzott úgyis veszni hagyja.
David dühösen nézett szembe a Secundussal. Micsoda egy korlátolt és fennhéjázó alak. – dühöngött. Nem látja át, hogy könnyebben vezethetjük az Ő útjára ezeket az embereket, ha az Úr jóságát ismertetjük meg velük. Azonban csak ennyit felelt:
- Meggyógyítjuk, ha tudjuk. Nincs ellenvetés!
Látta Solomon arcán, hogy visszafelelne, de nem mert ellenvetést tenni. David helyeslésül bólintott, és visszasietett Zalranhez. Kritikus pillanatban tekintett a három emberre. A nő már alig lélegzett, Zalran a fejét ingatta, mire a fiatalember kegyetlen sírásban tört ki. David megszólította Zalrant:
- Talán mi tudunk segíteni rajta.
A megszólított szomorú belenyugvással felelt:
- Alig hiszem Magasságos, hogy bárki segíthetne már rajta. A kígyó nyála mélyen beszívódott Szilve testébe. Az Őselődök hamarosan magukhoz szólítják. – majd fejét lehajtva, szótlanul leült a fűbe.
A tömeg közben feszült figyelemmel hallgatta szavaikat. Halk sugdolózásuk jelezte, hogy a hátrébbállók is tudnak mindenről, ami eddig történt. David fejében merész terv állt elő. Feltekerte a hangerőt a kommunikátorán, hogy mindenki hallja majd, amit mondani fog:
- Emberek! Figyeljetek rám! – majd gyorsan hozzátette: - Ne féljetek! - látva az emberek arcán a rémületet átfutni. Segíteni fogunk ennek a nőnek, hogy újra felébredhessen. Jó Urunk, Isten nem fogja hagyni, hogy egy ártatlan lélek odavesszen.
Solomon gúnyosan tekintett körbe: - Ártatlan lélek?! Szentségtörés! – suttogta maga elé.
David intett Jacobnak, hogy jöjjön és segítsen. A harmadik Episcopus gyorsan ott termett, és felemelte a földről a nőt. Sietve vitték fel David fregattjára. A hajó legénysége ámuldozva nézte végig a jelenetet. De senki nem szólalt meg, míg el nem érték a Valetudinariumot (gyengélkedő, kórház). Az ügyeletes Sacerdos Medicus (orvos pap) rosszallóan csóválta meg a fejét:
- Elfajzottakat akar gyógyítani a hajón, Prior Episcopus?! Isten ellen való, amit cselekedni akar! – David elégedetlenül csattant föl:
- A maga dolga medicus, hogy kövesse az Episcopusának a parancsait! Nem az, hogy döntsön arról, mi Isten ellen való vétek, s mi nem!
A medicus behúzta a fejét és gyorsan kezelésbe vette a nőt. A kézi szkennerével gyors elemzést készített a nő állapotáról. Összeráncolta a szemöldökét. Alig volt már élet Szilvében. Gyorsan beadott egy általános méreg ellenszert, hogy legyen ideje kiválasztania a megfelelő ellenszérumot. A kiképzésnek hála villámgyorsan vért vett a betegtől, s máris analizálni kezdte a mérget. A számítógép másodpercek alatt talált megfelelőnek mondható ellenmérget. A Sacerdos Medicus rövid tétovázás után beadta Szilvének. Pár perc múlva a nő szemlátomást kezdett jobban lenni. Egyre normálisabb tempóban lélegzett, s az arca kisimult és elnyugodott.
David a karjába vette, és elindult vissza Zalranhoz valamint a fiatalabb férfihoz. Ők ketten még mindig zokogva ültek a fűben. Zalran nézett föl rájuk elsőként. A szemében azonnal fölszáradtak a könnyek, mikor észlelte, hogy Szilve lélegzik és mosolyog álmában. A fiatal férfi és észrevette végre őket. Könnyeivel küszködve rohant feléjük, majd lelassított és gyengéden átvette Davidtől a nőt. Valamit mondai próbált, végül csak lerogyott a térdére, és fejét hajtva mondott köszönetet.
Zalran szemében a csodálkozás, és a csodálat csillogott. Halkan ennyit mondott Davidnek köszönetképp:
- Az Urad, akárki is legyen, meggyógyította őt. Hatalmas és jóságos. Köszönöm neked magasságos, hogy visszaadtad őt nekünk!

„…és az első napon, az elfajzás áldozatai is megláták az Ő jóságát. S eltöprengenének, hogy az Ő útja nem esik-e egybe a sajátjukéval. Keresni kezdék Őt a szokásaikban, az életükben, a mindennapjaikban. S egyre többen bukkanának rá az igazságra. Az egyetlen, igaz, megmásíthatatlan igazra. Az Úr igazságára.” David apostol Teremtés könyve, 1202. passzus, 14-18. sor.

David boldog volt. Soha annyira, mint az elmúlt hetek kemény munkája során. Az Úr igéjét hangoztatta, az Ő jóságát és igazságosságát vetette el, hogy aztán a mag jó talajra hullva, kivirágoztassa az egyetlen igaz hitét. Az elképzelése, hogy jósággal és segítséggel tereli be az elfajzottak utódait az Úr hatalmas akoljába, többé-kevésbé sikerrel járt. Zalran és a legtöbb követője elfogadta Istent, bár még nem voltak hajlandóak végleg lemondani régi hitükről és szembefordulni az Őselődök tiszteletével. David próbálta elmagyarázni nekik, hogy nem kell Isten hitének felvétele után sem gyűlölniük az ősöket. Csupán nem a mindenhatóságukat kell tisztelniük bennük, hanem az erőt, amivel átvészelték a Isten haragját, a Nagy Kataklizmát.
Bár jól haladt az úton David, de nem akarta sürgetni a fejleményeket. Hitt abban, hogy erővel nem lehet senkit kényszeríteni, s nem is szabad. Isten útja nem az erőszak, hanem a béke és a jóság. Az egyetlen dolog, ami aggasztotta, hogy sokan nem hittek ebben az útban. Solomon episcorus állandó zaklatása, hogy erővel térítsük Zalrant és a többieket Isten hitére túl sok követőre akadt. Solomon azt hirdette: vagy felveszik az elfajzottak az egyetlen igaz hitet, vagy el kell őket pusztítani. David a Summus-szal is beszélt Solomon viselkedéséről, és a saját eredményeiről, de úgy tűnt nem győzte meg Isten helytartóját.

„a második napon, a pokol egy förtelme felemelé fejét és körbetekinté a világon. Meglátá, hogy kétely költözött Isten elkóborolt bárányainak szívébe. Közéjük szálla, hogy tovább szítsa a kételyt.” David apostol Teremtés könyve. 1221. passzus, 131-133. sor.

David dühe egyre fokozódott. Fülébe jutott, hogy Solomon kémkedni kezdett a földi emberek között. David már nem értette a férfit. A legjobb úton haladtak, hogy biztosan megtéríthessék az elfajzottakat, erre az episcorus úgy tesz, mintha nem is akarná Isten hitére szoktatni őket. Álruhában közéjük lopódzik, s hitetlen dolgokra buzdítja őket. Tiszteljék újra őseik szobrait, mint érkezésük előtt. Ne éljenek erkölcsös életet. Fajtalankodjanak. Davidet már a hírt magát is gyomorforgatónak találta. Ezért maga elé kérette Solomont, hogy a férfit szembesíthesse a vádakkal.
David fregattján, a Deus Prior Digitus-on tartotta a kihallgatást. Felvette legelegánsabb viseletét. Hosszú térd alá érő gomb nélküli kabátot vett fel. Alatta az episcopus-i egyenruháját viselte. Fejére az Episcopus-i kalapot helyezte, egy bíborvörös színű, karima nélküli kalapot. A szemesítés előtt magához kérette Jacob Episcopus-t és jó néhány hozzá hű Sacerdos-t, hogy jelen legyenek, s később esetleg tanúsíthassák Solomon testvér helytelen viselkedését.
A Secundus Episcopus pontosan jelent meg David előtt. Ő is az episcopus-okra jellemző ornátusba öltözött. Arcán kegyetlen és kárörvendő mosoly játszadozott. Kérdés nélkül beszélni kezdett:
- David Prior Episcopus! Megjelentem előtted, mert hívtál. Azt hittem baráti beszélgetésre számíthatok, ehelyett úgy látom Theologicus Actio Forensis (Teológiai Jogi Tárgyalás=hadbírósági tárgyalás világi értelemben) kegyében részesülök. – fejezte mondandóját gúnyos hangnemben.
Bár Davidet lázította a hangnem, nyugodtan felelt:
- A meghallgatásod csupán formalitás. Isten hitét mindnyájan szolgáljuk. Ám a fekete bárányt ki kell emelni, s megszabadítani a gonosz befolyásától, hogy utána tisztán kerülhessen vissza a többi bárány közé. A fülembe jutott egy hír Solomon. A hír úgy szól, hogy Te és egyes követőid, szítják a hitetlenséget Isten szolgái körében. Igaz ez Secundus Episcopus? – szólította rangján a férfit, hogy hivatalosabb és egyben fenyegetőbbek legyenek a kimondott szavak.
A kérdezetten azonban az aggodalom legkisebb jele sem látszódott. Hűvösen felelt:
- Való igaz Prior Episcopus, hogy jómagam és Isten igaz szolgái – szándékosan megnyomta az „igaz” szót – beférkőztünk az elfajzottak köré. De csupán azzal a szándékkal, hogy kiderítsük valóban kezdik-e felvenni az Úr hitét! Nem mi tettük helyettük az istentelen tetteket. – David közbe akart vágni, de Solomon nem lassított, folytatta a mondanivalóját.
Arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire erős már bennük a hit Ő benne. Túl könnyen felejtették el az Úr tanítását és szabályait. A gonosz újra elcsábította őket. Nem is értem miért vesztegetjük rájuk az időnket! Sosem lesznek az Úr igaz hívei! – kiáltott Solomon.
- Ezt nem te fogod eldönteni! – kiáltott fel most már David is. Kíváncsi vagyok, mivel védekezel majd, ha a Summus előtt is felelned kell. – kérdezte már nyugodtabb hangnemben. Jacob-ra nézett, aki bátorítóan nézett vissza. David megkönnyebbült, legalább a Tertius Episcopus biztosan hiszi azt, amit ő is. A Secundus szándékosan uszította a földieket Isten szabályai ellen. S, aki erre képes, az maga is képes lehet ugyanarra.
Ám ekkor Solomon szavai szinte elgáncsolták.
- Mit gondol Prior? Mit gondol mertem volna Isten helytartójának beleegyezése nélkül ilyen veszélyes dologba fogni? – még akkor is nevetett, mikor David ökle eltalálta.

„a harmadik napon Ő maga elé kérette a Fényhozót, hogy számot adjon tevékenységéről, amit az Alantban végzett. A Magasságos nem volt elégedett a Fényhozóval. S lesújtá rá, ám az Ő ereje nem volt elégséges a Fényhozó elpusztításához.”David apostol Teremtés könyve. 1453. passzus, 201-203. sor.

Davidet maga elé kérette a Summus. A saját, személyes kápolnájába, ahová az Episcopus-ok sem tehetik be soha a lábukat. A szentély a Paradise parancsnoki tornyának legtetején foglalt helyet. A legmagasabb szinten, hogy a legközelebb lehessen Istenhez, s ő maga Isten helytartójaként tekinthessen le a nyájra. A szentély díszítése David minden képzeletét felülmúlta. A falak ragyogtak a töménytelen arany- és ezüstdíszítéstől. A mennyezetről hatalmas kristálycsillár szórta a fényeit. David az Acadimia-n látott csak hozzá hasonlót. A terem egyik végét, a bejárati ajtóval szemközt hatalmas, egész falnyi ablak foglalta el, ahonnan az egész hajót be lehetett látni. A tornyokat, a sík részeket, a kisebb javításokat végző egységeket. David először arra indult, de a fal mellett meglátta a Summus-t, aki a legcsodálatosabb feszület előtt imádkozott, amit valaha látott. Az egész csillogott a fényben, amit a csillár szórt. David úgy képzelte valamilyen drágakőből készülhetett. Hatalmas kő lehetett eredetileg, mivel nem látszott rajta illesztés nyoma, úgy tűnt egyetlen tömbből faragták ki. David letérdelt az Atya mellé, s maga is mormogni kezdte egyik kedvesebb imáját. A Summus hamarabb végzett, felállt és nem zavarva Davidet az ablakhoz sétált. David gyorsan befejezte az imáját és csatlakozott az öregebb férfihez. A Summus mélyet sóhajtott, majd Davidre vetette barátságos tekintetét.
- David. David. Hogy üthette meg a Secundus Episcopus-t? Hiszen csak követte Isten útját. Isten rajta keresztül tette próbára a földieket. Nem az ő hibája, hogy elbuktak. Nem az ő hibája, hogy maga kudarcot vallott a tanításban. Ők az elfajzottak utódai. Már az is kisebb csoda David, hogy annyit elért velük, amennyit. Úgy vélem ideje más útra lépnünk. Isten türelmes, de csak azokkal, akik képesek a változásra, és hallgatni az Ő igéjét. A földiek bebizonyították, hogy nem képesek rá. Így nem érdemesek az Ő határtalan türelmére. Mi - maga David és én – vagyunk, leszámítva Solomon és Jacob Episcorus-t, Isten legfőbb helytartói ezen a bárkán. Nekünk kell végrehajtanunk Isten akaratát. Pusztulniuk kell a földieknek.
David először azt hitte rosszul hall. Azonnal tiltakozni kezdett:
- Nem ölhetjük meg őket Atya. Ők is az Úr régen elkóborolt bárányai. Már elkezdték az utat vissza az Ő akoljába. Nem állhatunk meg félúton, s nem taszíthatjuk őket legfőképpen a teljes pusztulásba, egyetlen ember helytelen cselekedet miatt! – kiabálta David.
A Summus erősebb hangnemben felelt:
- A híreim szerint nem csupán egy ember cselekedett helytelenül. Annyian, hogy nehéz lenne kiválogatni az ocsút a búzától. Az egyetlen lehetőség a búza teljes megsemmisítése!
- Nem a földiekre gondoltam Summus! – felelte dacosan David.
Az Atya arca először komor lett, majd egyre fokozódó ütemben a méreg jelei ütköztek ki rajta. David döbbenten lépett hátra. Már nem az Atyát látta maga előtt, hanem egy ördögöt. A Summus szeme eltűnt a gödreiben, a szája megnyúlt, a fogai kifelé görbültek. A szemei pedig izzó tűzben ültek.
- Hogy merészelsz szembe fordulni vele! – majd teljes erejével arcon vágta Davidet. Nem volt erős ütés, de Davidet váratlanul érte, így elterült a padlón. Lassan feltápászkodott, arcán égő lüktetéssel kezdett egy pirosas-kékes folt előtüremkedni. A Summus szeme még mindig tűzben égett, de már kezdett az arca megnyugodni. A fogai visszahúzódtak a szájába. Erőteljes, mégis csikorgó, nyikorgó hangon szólalt meg:
- Csalódtam magában David Episcopus. Azt hittem Isten szent követője. Ezzel szemben kiderült, hogy az elfajzás útjára lépett. Nem tehetek mást, meg kell fosztanom minden méltóságától és rangjától. Ön többé nem Prior Episcopus! Ön száműzve lesz az Alantba, hogy elfajzott társaival egyetemben lesújthasson magára Isten haragja!

„a negyedik napon a Fényhozó megtalálá igaz barátait, akik segíték őt megtenni, amit meg kell tenni.”David apostol Teremtés könyve. 1601. passzus, 1-2. sor.

David a szobájában ült. Fogságban volt, s várta az időpontot, mikor leszállítják a Földre, az általuk Alantnak nevezett területre. Ő már nem nevezte így a Földet. Megkedvelte az embereket, és tudta, nemcsak hitte, hogy Isten hitét befogadnák, ha lenne elég ideje megtéríteni őket. De most már sosem fogja megtudni. Csüggedten böngészte a Szent Szövegeket. A legrégebbi passzusokat nézegette. A teremtés könyvét. Eltöprengett vajon Istennek voltak ellenségei, akik keresztbe akartak tenni előtte? Aztán elmosolyodott: természetesen voltak. Lucifer, a Fényhozó és követői. A bukott angyalok. S most ő is elbukott.
Halk suhanással kinyílt az ajtaja és Jacob lépett be a szobájába. David mosolyt erőltetett az arcára és úgy köszöntette barátját.
- Nagy kockázatot vállalsz, hogyha velem beszélsz Jacob, de örülök, hogy itt vagy. Jól esik tudni, hogy van, aki kitart még mellettem. – és még folytatta volna, de Jacob félbeszakította.
- Most hagyjuk ezt David. Tudod jól, hogy sosem hagynálak cserben. Az Atya engem jelölt ki, hogy szállítsalak az Alantba… – majd látva a felhőt a szó hallatán, David arcán, sietve kijavította magát – a Fölre. Holnapután kell megtennem. De nem akarok ebben részt venni. Te is ugyanúgy az Ő híve vagy, mint én, Solomon vagy maga az Atya. Nincs joguk ezt tenni veled.
David savanyúan elmosolyodott:
- Már megtették velem Jacob. Csak azért, mert a jóságon keresztül akartam elérni, hogy a földiek higgyenek az Úrban és a tanításában. S most már nincs mit tenni. Velük együtt, engem is kivégeznek.
Jacob szeme elkerekedett. Még nem hallotta, hogy a Summus el akarná pusztítani a földieket. David elmesélte neki az Atya személyes szentélyében történteket. Jacobon látszódott, hogy mélyen megrázták a hallottak.
- És, hogy akarnák istentelen tervüket végrehajtani? A csillaghajó nincs felfegyverezve. Isten pedig nem vehet részt ilyen gyalázatban. Azt nem hinném el. – s csüggedten bámult barátjára.
David is szomorúan nézett vissza. Az ő fejében már megfogalmazódott egy lehetőség. Tudta, hogy legalább 3 nap kell, ahhoz, hogy végrehajtsák a változtatásokat, de sikerülhet nekik. Egy nap már eltelt a háromból. De talán még van idejük. Jacobhoz fordult.
- Van egy mód rá, hogy megtegyék. A hajó el van látva tömeghatás-mezőgenerátorokkal.
- Igen, de azokat az aszteroidák elleni védelemre fejlesztették ki, s… – elakadt a szava. Arra gondolsz David, hogy átalakítják a generátorokat, hogy a Földet lelökjék a pályájáról? Ehhez még a Paradise sem lenne elég erős.
- Nem erre gondoltam Jacob. A generátorok ehhez tényleg gyengék. De ahhoz elég erősek, hogyha közelebb repülünk az atmoszférához, akkor irányított lökésekkel szétporlasszák a kontinenseket. Ezzel megsemmisülne a teljes emberi élet a bolygón, s soha többé nem emelkedhetne föl, semmilyen formában.
Jacob nem szólt semmit. Nem is kellett, David látta a szemében a haragot. Megrázta barátja kezét és elmagyarázta neki, hogy mit kell tenniük, ha meg akarják menteni a földieket.

„az ötödik napon letekinté Ő a földre, s látá, hogy a nyáj lassan eléri az akolját. De már nem fordula vissza. A fekete bárányoktól meg akará tisztítani a földet, s eszerint cselekedé. A felhők közé szálla égi bárkáján, hogy közelebbről figyelhesse az eseményeket.” David apostol Teremtés könyve. 1910. passzus. 23-25. sor.

A felhők szinte súrolták a Paradise hasát, mikor leereszkedett az atmoszférába. Az Atya a parancsnoki hídról követte figyelemmel az eseményeket.. Izgatottság nem látszott rajta. Úgy tűnt mit sem érez azzal kapcsolatban, hogy több ezer életet készül kioltani. Szerinte a földiek nem érdemelték meg az életet, amit az Úr adott nekik. Hiába próbálta a valamikori első episcopus-szal megtéríttetni őket, az elsőt is magukkal sodorták az istentelenségbe. De már nem számított. Csak a cél lebegett a szeme előtt. Leszámolni az elfajzottakkal. Végképp eltörölni őket, hogy ne szennyezzék létezésükkel az Ő világát.
A második, illetve David bukása után, az első episcopus lépett be az irányítóterembe. Méltóságteljesen az Atyához sietett. A hajó irányításáért felelős alsóbb rendű Sacerdos-ok nyugtalanul figyelték a két embert. Nem mindenki értett egyet kettőjük döntésével. De fellépni egyikük sem mert. Szemtanúi voltak, mily könnyedén elbántak a valamikor elsővel is.
- Még egy nap Magasságos!
- Túl sok elvesztegetett idő, Solomon Episcopus! A Nagy Kataklizma idején, Isten egyetlen nap alatt rendet teremtett ezen a világon. Mi az Ő akaratát hajtjuk itt és most végre. Miért várakoztatjuk hát meg Őt? – kérdezte szemöldökráncolással.
- Sajnálom Summus. De a tömeghatás-mezőgenerátorokat nem ilyen mértékű használatra dományozta nekünk az Úr. Idő kell, amíg gyarló emberi eszünkkel képesek vagyunk a kívánt hatást elérni vele. Azonban… - mikor látta, hogy az Atya kezd dühös lenni – azonban talán képesek vagyunk már most egy erődemonstrációra.
A kommunikátorához ért.
- Kalel Sacerdos! Hallasz engem?
- Igen Prior Episcopus! Miben lehetek a szolgálatodra?
- Az Atya parancsára, erődemonstrációt kell tartanunk.
Kalel idegesen felelt vissza:
- De kegyes Episcopus, még nem állunk készen! A tervezett erőkifejtésre még nincs felkészítve a mezőgenerátor. Az egész hajó szétszakadhat, ha felkészülés nélkül ennyire igénybe vesszük!
Solomon keményen közbevágott.
- Fejezd be Kalel! Nem azt kértem, sőt nem is kértem, hanem parancsoltam, hogy a kívánt fokon működtesd a generátorokat. Mekkora teljesítményre képesek most? – a Kalel nevű bemondta az adatokat.
- Remek Kalel Sacerdos. Indítsa el ebben az állapotban a tömeghatás-mezőgenerátorokat. – Solomon befejezte a beszédet és visszafordult a Summus-hoz.
- Azonnal elkezdjük Magasságos!

David álmodott. Rémálmot. Szétrepedező kontinensekről. Vízbe fúló emberekről. A saját haláláról. Nem a haláltól félt, hiszen biztos volt benne, hogy Istenhez kerül a Mennyekbe, hanem attól rettegett, hogy azelőtt távozik, hogy minél többet cselekedne az Ő hitéért. A hirtelen remegés, amely megrázta hajót magához térítette. Azonnal tudta mi történik. Próbát tesznek a generátorokkal. Kíváncsiak milyen hatást érhetnek el velük. Abraham jutott újra az eszébe. Az öreg Sacerdos, aki valószínűleg többet tudott a különböző bárkákról, mint tulajdonmagáról, még halála előtt magyarázott neki az őket körülvevő világról. Odahaza a Terra Nován, azután, hogy Davidet kinevezték a Paradise-ra Prior Episcopusnak. Az öreg házában voltak. Nem messze az Elyzium-i tértől, ahol a több méter magas győzelmi kereszt állt. A kertben ültek le egy padra.
- David fiam. Lám milyen sokra vitted. Örülök a sikerednek. Jómagam sosem akartam magasra jutni a ranglétrán, mégis oly sok mindent ismertem meg, amiket még egy Summus is soknak tartana. – elmosolyodott. Mosolyában titokzatosság ült. David is vigyorogni kezdett. Olyan hírek is terjengtek az öregről, hogy fiatalkorában részt vett a kegyetlen Bellum rei Christinae-ben (Keresztes Hadjárat). A hadjárat során számos legenda keletkezett Isten fiai és a Gonosz követői közötti harcokról. Az egyik szerint maguk a kimondhatatlan nagyságok is megjelentek az Elyzium-i csatában, hogy maguk vezessék katonáikat a harcba.
Mentora arca hirtelen elkomorult. Szólni akart, de habozni látszott. Végül mégis megszólalt:
- Van valami David, amiről tudnod kell. Nem sokkal a Keresztes Hadjárat után történt. Az egyik békés felderítő hajónkról Gonosz követőket jelentettek. Az érintetteket elzárták, de úgy látszik oly sokan voltak, hogy végül átvették az irányítást a hajó felett, legalábbis a híradásokból ez tűnt ki. A bárka az ismeretlen peremvidéken végzett felderítést. Számos olyan világ létezett az adatbázisában, amiről még csak ők tudtak. Fennállt a veszélye, hogy elrejtőznek és szabadon gyakorolják tiltott vallásukat. Ezt nem hagyhatta az akkori Summus Magnus. Elrendelte, hogy a legközelebbi hajó váltson irányt és induljon az üldözésükre. Én is azon a bárkán voltam David. Felderítők voltunk, csakúgy, mint az a bizonyos másik csillaghajó. Néhány hét múlva megtaláltuk őket. A peremvidék felé utaztak. Meg kellett valahogy állítanunk őket. A rádióhívásainkra csak zörej érkezett válaszként. A hajó Summus-a parancsba adta, hogy akárhogyan is, de állítsuk meg őket. Már nem emlékszem pontosan kinek az ötlete volt a tömeghatás-mezőgenerátor, de akkor az tűnt az egyetlen megoldásnak, amit használhattunk. Én magam is részt vettem a generátorok átállításában, hogy fegyverként vethessük be őket. Néhány nap alatt siker koronázta erőfeszítéseinket. Készen álltunk. Amennyire lehetett megközelítettük őket. Azonban sokan bizonytalanok voltak azt illetően tényleg elfajzottak utaznak-e a bárkával. Maga a Summus is habozni látszott. Ő is harcolt a hadjáratban. Biztosan volt része téves küldetésben, mikor ártatlanokat pusztítottunk Isten nevében. Végül azonban megmakacsolta magát és kiadta a parancsot. A generátorok egyfajta mezőt hoznak létre. Ez a mező láthatatlan, de ami beleakad, az messze eltávolodik a kibocsátó tárgytól. Legyen az egy kisebb mentőkapszula, vagy egy hatalmas csillaghajó. Ez a generátorok alapvető működése. Nos, mi úgy alakítottuk át, hogy a mezőbe kerülő tárgyak nem sodródtak többé el, hanem egy erős frekvencián rezgésbe kezdtek. A rezgés idővel szétzilált bármit. Ez történt az üldözöttek hajójával is. Csak arra kellett vigyáznunk, hogy folyamatosan a megfelelő közelségben legyünk. – az öregember felsóhajtott. Láthatólag rossz emlékek törtek felszínre a memóriájából. De végül erőt vett magán és folytatta:
- A hajó darabokra szakadt. Először csak kisebb részek váltak le, majd kettétört és csak ezután hagytuk abba a mező működtetését. Az egész nem tartott tovább pár óránál. Ezután kiküldtük a fregattjainkat, hogy kutassanak túlélők után. Találtak is pár embert, akik vákuumba került szobákban kitartottak. Tőlük tudtuk meg a szörnyű igazságot. A hajón valóban voltak elfajzottak, sikerült is átvenniük az irányítást. A hajó legénysége azonban néhány napos küzdelem után visszavette a bárkát, s végzett a felkelőkkel. Azok azonban a peremvidék egyik legtávolabbi pontja felé kormányozták addigra a bárkát és tönkretették az irányító rendszert, valamint a közeli és távoli rádióadókat. Isten igaz fiai megpróbálták megjavítani, de alig kezdtek bele, mikor megérkeztünk mi. Kettőzött erővel igyekeztek rendbe tenni legalább a rádiókat. Kétségbe esésükben a mentőkapszulákkal is próbálkoztak, de a gonosz hívei azokat is tönkretették. Amikor eljött a végzetük, ártatlanokat öltünk meg. Az ügy sosem került a nyilvánosság elé. Az újonnan épített hajókba viszont biztonsági kapcsolókat építettek be, hogy amit tettünk többé nem fordulhasson elő. Én is részt vettem a biztonsági relé megalkotásában. – s az öreg elmagyarázta Davidnek, hogyan lehet működésbe hozni régebbi hajókon is. Egy dologra külön felhívta a figyelmét:
- David azért mondtam ezt el neked, hogy ne ess soha abba a csapdába, amibe mi kerültünk akkor. A relé Isten akaratából százszázalékosan működőképes. Ha azonban valamikor, valaki, valamiért kiiktatná és pusztításra akarná használni egy általad irányított hajón, s te nem vagy biztos a helyzet jogosságában, inkább terheld túl a generátorokat, de ne hagyd, hogy ártatlanok is szenvedjenek egy rossz döntés miatt. Annál nincs rosszabb halál, mintha a semmi sújt le rád, Isten nevében.
Az öreg hangja elenyészett, de a hajó remegése folytatódott.

Solomon és az Atya a parancsnoki hídról szemlélték a generátorok munkáját. Alattuk mélyen az Ázsiának nevezett kontinens meteorit szaggatta felszíne remegett a ránehezedő nyomás alatt. Itt-ott vulkánok robbantak ég felé. Hegyek dőltek össze, a tengerek pedig vad virtustáncba kezdtek. Pár percig tartott csak az egész, de ennyi is mosolyra késztette a két embert.

„a hatodik napon megnyílt az ég, s az Ő szavára remegni kezdett a föld. A fák kidőltek, s közeledni látszott a végítélet órája. Ám Isten igazságossága ismét megmutatkozott. Elküldé a Fényhozót a Földre, hogy véget vessen a pusztításnak. Az égben hatalmas fényvirág nyílt jövetelekor, s a remegés megszünne. Isten küldötte, a Fényhozó eztán a Földön maradá, hogy Isten hitét hirdesse, mindannak, ki meghallgatá őt.” David apostol teremtés Könyve. 2001. passzus. 1-5. sor.

Eljött hát a nap. Amikor élet és halál pár apró döntésen múlik majd. Davidet a kísérői az Atya kápolnájába kísérték. David újra összegezte magában a történteket, és az előkészületeket. Remélte, hogy nem fedezték még fel Jacob ügyködését. Ha igen, akkor már csak egyetlen lehetősége lesz, amihez nem volt kedve. Nem akart embereket ölni.
A fogadóteremben már egész nagy tömeg gyűlt össze. Minden magasabb rangú Secrdos megjelent a gyülekezeten. Ott volt természetesen Solomon és Jacob is. Davidet szelíden, de erőteljesen az Atya trónusa elé állították. A Summus egy intésére levették a kezéről a kötelékeket.
- David! – szólalt meg az öreg vezető. A vád ellened, hogy bár jót próbáltál cselekedni, végül istentagadás lett belőle. Az ítélet halál. Azonban nem mi fogunk megölni. Isten fog lesújtani rád, elfajzott földi testvéreid körében. Ellenvetés? – nézett körbe az összegyűltek arcán. Mindenki lehajtott fejjel állt. Jacob ugyan szólni akart, de türtőztette magát. Nem jött még el az ideje, hogy felfedje magát. Némán nézte, ahogy David kezeit újra összekötik és elvezetik a dokkok felé. Utánuk sietett. Az egyik közeli lifthez indult és beszállt. Megnyomta a tömeghatás-mezőgenerátorok szintjét jelző gombot. Az ajtó halk surranással becsapódott és elindult. Egyedül állt a fülkében, ami kicsit gyanús volt Jacobnak. Nem sűrűn fordult elő, hogy a liftek magányos utast szállítsanak. Próbált nyugodt maradni. Az emberei már a helyükön kell legyenek. Neki pedig alig valami a tennivalója a többiekéhez képest. Csupán tönkre kell tennie a tömeghatás-mezőgenerátorokat.
A lift ajtaja kinyílt. Azonnal kezek ragadták meg, s durván a padlóhoz vágták. Egy cipő orrot látott csak. Felemeltek, az időközben már összekötözött kezeinél. Solomon állt előtte, arcán rusnya vigyorral.
- Ejnye! Ejnye, Jacob Episcopus! Mit keres ön itt? Talán csak nem szabotázsra készült? – felnevetett. Nincs rosszabb Isten hataloméhes szolgálóinál. – gondolta. Solomon közben folytatta:
- Úgy látszik túl sok időt töltött David barátja közelében. Sajnálatos módon önt is megfertőzte a földiek ragálya. Az Atya engedélyt adott, hogy bárkit, akit szabotázs közben fogunk el, azonnali hatállyal szállítassék az Alantba. Vigyék el!
Jacob próbált szabadulni, de őrei erősen tartották. Elszégyellte magát, nem tudott segíteni sem az ártatlan földieken, sem Daviden. Elbukott Isten előtt.

David az egyik fregatt előtt várakozott őreivel együtt. Már elkezdhettünk süllyedni az atmoszféra irányába. – töprengett. Remélem Jacob sikerrel járt.
Ám, ahogy végig futott a gondolat az agyában, meglátta közeledni Jacobot, Solomon és néhány őr kíséretében. Lassan lépdeltek. Szemel láthatóan ki akarta élvezni sikere minden percét a hajdani Secundus Episcorus.. Végül azért elértek hozzájuk. Solomon arca szinte szórta az elégedettség sugarait. Intett az őröknek, hogy rakják fel a foglyokat a hajóra, s menni készült, de végül mégis visszafordult.
- Csak, hogy tudd David! Az Atya úgy tervezi, hogy az elfajzottak kiirtása után engem nevez meg majdani utódjául. – harsányan felnevetett.
David nem szólt vissza. Úgy lépegetett, mint akit teljesen megtörtek a hallottak. Még nem adta fel. Az első terve kudarcot vallott és Jacobot is bajba keverte, de még mindig volt egy lehetősége. Kockázatos volt, de már nem tehetett máshogy.
Felértek a fregattra. A parancsnoki hídra vitték őket. Az őreik közül, csak ketten maradtak velük a bárkán. Úgy látszik bíztak a saját erejükben, valamint a legénységben.
A fregatt nyugodt, méltóságteljes lassúsággal felemelkedett a talajról, s lassú siklással a légzsilipek felé fordult. A hatalmas ajtó egy hang nélkül nyílt ki. A fregatt kirepült és elindult a bolygó atmoszférája felé. David erre a pillanatra várt. Felemelt kezével hirtelen állon vágta a mellette álló őrt. Jacob néhány pillanat késéssel követte barátját, s leütötte a másik őrt. Egyikőjük sem ájult el, s hitetlenkedve bámulták a fregatt legénységét, amiért azok nyugodtan állnak egy helyen. Aztán még jobban elámultak, mikor látták, hogy a hajót irányító Sacerdos, eloldozza Davidet és Jacobot.
- Minden rendben? –kérdezte.
David határozottan bólintott.
- Még mindig nem veszett el semmi! Isten segíteni fog minket, mivel az Ő igazságát akarjuk végrehajtani. De gyorsan kell cselekednünk. Azonnal el kell juttatnunk ezt a programot a Paradise központi számítógépébe! – s egy kis korongot tépett ki a zsebébe varrt rejtekből.
A Sacerdos a rádiós pultjához lépett s ő maga ütötte be az adatátvitelt. David és Jacob meghatottsággal néztek végig az embereken, akik ennyire hittek bennük, hogy képesek voltak szembefordulni az Atya akaratával, hogy megmentsék őket, s a földieket.
David a híd legnagyobb kijelzőjéhez sietett. Jól lehetett látni, hogy a Paradise lassanként elérte a megfelelő pozíciót. A hajtóművek már nem izzottak, s az egész test nyugodtan sodródott tovább. A stabilizáló fúvókákkal percről-percre csökkent a magasságuk.

Az Atya és Solomon a központi toronyban álltak és az alattuk elsuhanó planétát nézték. Az örök kárhozat szülőbolygóját. A gonosz egy újabb szentségtelen fészkét. Mindenkinek meghagyták, hogy ne zavarják őket, azonban kétszer is keresték már őket. A második alkalom után kikapcsolták a kommunikátoraikat. Mindketten Istenre gondoltak, s arra, hogy végrehajtják az akaratát.

- A Paradise elérte a megfelelő pozíciót! – kiáltotta az egyik navigátor. David és Jacob a hatalmas csillaghajót bámulta a monitoron. A programjuk átjutott a Paradise-ra. Már csak idő kérdése, hogy mi lesz.

A csillaghajó remegni kezdett. A tömeghatás-mezőgenerátorok maximális fokozaton működtek. A belső csillapítás kitartott. Kalel hálát adott az Úrnak, hogy felfedte előttük a belső csillapítás mikéntjét. Ha az nem lenne, a Paradise szétrázná magát, s darabokra esve szétégne a légkörben. Megszólalt egy sziréna. Majd egy újabb. Kalel idegesen a generátorokhoz sietett, de azok megfelelően működtek. Rahel, másodgépész lépett be, lihegve a generátor terembe. Azonnal Kalelhez fordult:
- Bajban vagyunk! A csillaghajó központi energiaforrása kezd leállni. Még nem tudjuk mi okból, de azonnal le kell állítani a generátorokat, különben mind meghalunk!
Kalel megrémült. Csak az Atya parancsára állíthatták le a generátorokat. Pedig azonnal cselekedni kell, mert a tömeghatás mezőt létrehozó eszközök külön energiaforrásról üzemelnek. Ez egy biztonsági megoldás, hogy akkor is működésbe lehessen hozni, ha a hajó többi részét sérülés érné, vagy ha a központi energiamag felmondaná a szolgálatot. Az űrben sodródó törmelékek ellen csak ez az egyetlen védelmük.
Kalel a kommunikátorán hívni kezdte Solomon Episcopus-t. A férfi azonban nem fogadta a hívást. Rahel is próbálkozott az Atya kommunikátorával. De egyikük sem felelt. Újra próbálkoztak. Harmadjára már nem is tudták hívni őket, úgy látszott kikapcsolták a belső kommunikációt. Kalel kezdett őrületbe esni. Isten nevét ordítva futni kezdett a generátorok energiamagja felé.

David és Jacob az atmoszféra felé irányították a fregattot. Ha nem sikerülne a tervük, talán még lesz idejük kimenteni minél több földit a végső pusztulás előtt. Az egyik vészhelyzeti sziréna rikoltozni kezdett. A Paradise hatalmas testét keresték a felhők közt. A robbanás elvakította a szemüket.

Kalel tépte-szaggatta a generátorokhoz vezető hatalmas energiakábeleket, de úgy érezte elkésett. A hajóban már minden rezgett és remegett. A letépett kábelek ugrándozva pattogtak a padlón. Kalel hallotta, ahogy a padlólemezek csavarja kiesnek a menetükből.
- Istenem! Bocsáss meg! – kiáltotta.

Solomon kezdte érezni először, hogy valami nincs rendben. A karfa, amire támaszkodott lassan rezegni, majd egyre erősebben remegni kezdett. Az Atya is észrevette, hogy valami megváltozott. Azonnal a kommunikátort vette elő. Hívni próbáltak valakit, de elkéstek. A torony plexi üvege hangos reccsenéssel kiszakadt a helyéről.

A csillaghajó központi magja olyan erősen rázkódott, hogy a hatalmas erőforrás majdnem eldőlt már. A gépészek kapkodva próbálták menteni a hajót. A rezgés felerősödött, s a központi mag csodálatos villanás közepette felrobbant.

„a hetedik napon végre pihenhetett az Úr, és prófétája a Fényhozó is. A földeik sokasodni kezdtek, s követték Isten útját, mely egyetlen igazság az egész világon.” – David apostol teremtés könyve. 3000. passzus. 349-350. sor.

David a földieket nézte. Az emberek ámuldozva bámulták a robbanás fényeit. Miután leszálltak a fregattal Zalran faluja közelében. Az emberek mind hozzájuk siettek útmutatásért. Azt hitték eljött a világvége. De David jelenléte megnyugtatta őket.
Később Jacob sétált oda hozzá, miután a Paradise utolsó darabjai is elégtek a Föld légkörében.
- Tudod David, lehet a Szent Szövegekben is vannak félreértések. – David megkövülten bámult Jacobra. Nem értette mire gondol. A férfi azonban rögtön folytatta:
- A földeik közül sokan Fényhozóként neveznek. Elvégre akkor szálltál közéjük, mikor óriási fény öntötte el a Földet, a végítélet órájában. – mosolygott és lassan lépdelve visszaindult a fregattjuk felé.
David is elmosolyodott. Vajon ennyire egyszerű volna? Őrá is úgy fognak az utókorban emlékezni, mint a Fényhozó, aki szembeszállt Isten akaratával? Ezúttal másképp lesz. – döntötte el. Elhatározta, hogy megírja az utókornak az elmúlt hét eseményeit. Hogy legyen miből okulniuk. Hogy ne úgy lássák a Fényhozót, ahogy ők. A Gonoszság fejedelmeként.

Luciferként.