A szauruszgyíkok legendája: az első konfliktus /2. fejezet/

II. fejezet

- Korábbra vártam. - szólt Gildesh az idegenhez, mikor az belépett a sátrába.
- Jöttem volna én , de az őre mindig akkor bukkant fel , amikor be akartam lopakodni önhöz. Ezért kénytelen voltam eltüntetni. - válaszolt idegesen hadarva a megszólított.
Gildesh veszélyesen ránézett az alakra és így sóhajtott fel:
- Melyik bokorba tette el?
- Itt fekszik az ajtó előtt. Egy kicsit elkábult, bár az én buzogányom általában, vagyis csak ölni szokott, de ezúttal megesett a szíve a szegény kis lovagon. Na, de félre az érzelgéssel! Jöjjön, aminek jönnie kell. Nehéz volt ugyan eljuttatni önhöz, de remélem megnyugtatják majd eme hírecskék.
Azzal átnyújtott Gildeshnek egy összetekert és meglepően jó állapotban lévő papirusz-
tekercset. Egy sárga selyemszalaggal volt átkötve és egy nagyobb gyűrű pecsétnyoma díszelgett a selyemszalag oldalán. Gildesh gyorsan előkapta a kését, az oldalára tűzött tartóból és átszakított vele a selymet, amely recsegve engedett utat a tőrnek. A parancsnok vett egy mély lélegzetet és kinyitotta a tekercset. A sötétbe burkolózó alak idegesen nézett az előtte ülő elfre és látszódott rajta, hogy nem tudta eldönteni, hogy fusson e el vagy várja ki mi fog történni. Amikor ránézett Gildesh parancsnokra az jutott eszébe, hogy már ezerszer hozott ő jó vagy rossz híreket, de mindegy milyen hírek voltak Gildesh mindig elégedett volt a szolgálataival. Ezért már nyújtotta is a kezét, hogy a nagyúr a kezébe tegye az arannyal teli zacskót, de a jutalom ezúttal elmaradt. A szolga állt még egy-két percig előrenyújtott kézzel, majd - mikor rájött, hogy ma elmarad a szokásos pénzmag - letette bőrkesztyűbe bújtatott kezét a buzogány mellé. Ejtenünk kell néhány szót a buzogányáról is: ritka szép darab volt. A rajta lévő páncélminta mutatta, hogy tulajdonosa nem csak egyszerű kém, hanem maga a király kéme. Gildesh szívesen vette szolgálatait ezeknek az elfeknek s - bár tudta Syrok uralkodó bőségesen megfizeti őket munkájukért - ő szeretett plusz jutalmat adni nekik saját vagyonából.
De most nem adott ennek a katonának aranyat. Hanem szembe fordult vele és megkérdezte:
- Mikor sikerült beszélned Devannal a halflinggal , akit úgy neveznek , hogy az Orc Ölő'?
- Az hosszú történet , de ha óhajtja elmesélhetem.
Gildesh intett a kezével , hogy kezdheti.
- Nos jól van. Ön parancsnok nyílván értesült arról a hírről, hogy Harkodek a halflingok egyetlen igaz uralkodója elhunyt , amikor az orc-ok rátámadtak a keleti határmezsgyén a Halfling Birodalomra. Ő maga vezette azt a támadó sereget, amely megpróbálta elérni az Orc Fejedelemség fővárosát Rygloth - ot. Sajnos már a határ átlépésekor szembe találta magát egy jelentősebb őrjárattal és súlyosan megsebesült. A katonái megpróbálták elérni a legközelebbi varázskolostort, de mire megérkeztek már nem lehetett megmenteni és meghalt. Egyetlen fia Devan az , aki átvette a birodalom irányítását és ő küldött engem önhöz , hogy közöljem önnel tárgyalni szeretne egy szövetség létrejöttéről.
Gildesh elámult azon, hogy egy olyan erős birodalom, mint a halfling szövetséget ajánl fel neki.
- Miért nem a királynak üzen? - kérdezte.
- Neki üzente, de tudom, hogy Ön a király megbízottja és most közelebb van a Halfling Birodalomhoz. Ezért jöttem önhöz, hogy jöjjön el velem és tárgyaljon a szövetség létrejöttéről.
A megszólított ült meredten egy darabig, majd krágokogott egyet és eképpen válaszolt:
- Nem sokára elérjük Mountainvale - t. Holnapra ott leszünk az utolsó erődnél. Itt magamhoz fogom csatolni az ott várakozó seregcsoport egy részét. Velük indultam volna a fősereghez, de sajnos akadályozva vagyok benne.
- Miért mi az akadály!? - és felemelte hatalmas nem elf méretű buzogányát.
- Lassabban Havas Csúcs! - szólt titkos nevén Gildesh a felhevűlt kémhez. Az az akadály, hogy tárgyalnom kell Devan királlyal. Azzal rámosolygott a még mindig harci tűzben égő katonára.
Mielőtt az lenyugodhatott volna két zacskó aranyat dobott felé , melyet hihetetlen gyorsasággal kaptak el.
-A szolgálatodért! - kiáltott és hozzáfűzte: Na és a színjátékért.
- Köszönöm uram! - köszöngette sűrű meghajlások közepette a pénzt. De már hajnalban indulni kéne...
- Hajnalban indulunk. Most pedig hagyj magamra! - szólt és belemerült egy csomó térképbe és papírba. A kém kilépett az ajtón, át az öntudatlan horkoló Pere - n. Odasétált lovához majd lenyergelte és aludni próbált. Kemény egy nap lesz a holnapi – gondolta - erőltetett menet egészen Mountainvale-ig. Kemény lesz, de én kibírom. Azzal átfordult a másik oldalára és bevonta magát az álom leplével.

Mire a nap elérte a hat órai sugarat a kis csoport már régen talpon volt. Dél felé haladva lassan kezdtek eltünedezni a hatalmas folyóvölgyi tölgyesek, hogy átadják helyüket a magashegységek növényzetének. Az elfek nyugtalanok voltak, mert ők utálták - sík népnek megfelelően - a hegyeket. Legyen szó kicsiről vagy nagyról. Gildesh a menet élén haladt a királyi kémmel, aki időközben vezetővé lépett elő. Körülbelül 200 elf lépésnyire mindig a csapat előtt haladt, de most leszállt lováról és a földet kezdte erősen bámulni. Gildesh megállította a katonákat, csupán Lukar - t kérette magával. Odalovagoltak a kémhez:
- Mit fedezett fel? - kérdezte a parancsnok.
- Körülbelül százan lehetnek és... goblinok! Minden valószínűség szerint azok. Itt látható a goblin Farkas Lovagok nyomai. Még frissek a nyomok, nem omlott még le a szélén a föld. Előrefele mentek. - és az elágazás egyenes végére mutatott.
- Valószínüleg azt hiszik, védtelenül találják Mountainvale - t. Nagyot fognak csodálkozni. - nevetett Lukar.
A parancsnok és a vezető sem nevetett. Mindketten tudták, lehettek goblin sámánok is a Lovasok közt. Az pedig végképp nem hiányzott, hogy a legdélebbi erődítmény goblin kézre kerüljön.
- Azonnal indulunk! - és intett a hátramaradottaknak. Azok az első jelre megindultak feléjük és látták, hogy valami nincs rendben. Annyit ők is tudtak a nyomolvasásról, hogy megállapítsák nem elfek nyomai. Egy darabig csendben várakoztak, majd Pere jelentkezett szólásra:
- Uram, bizonyára nem elfek voltak. Nem akarok én senkit a halálba küldeni, ezért azt mondom, hogy igyekezzünk és csapjunk le az ellenségre. Ha ezek goblinok, márpedig valószínűleg azok, akkor nem árt, ha teszünk valamit, hogy megakadályozzuk a vérontást. - szólt a harci szellem megnyilvánulásaként.
- Csak lassan Pere! – szólt az egyik elf harcos. Te is pontosan tudod, hogy körülbelül 500 elf várakozik ránk Mountainvale -ben. Ők úgyis elbánnak velük, mire...
Nem tudta befejezni a mondatát, mert hirtelen egy energia kitörés mindannyiukat a földre vetette. A lovak felágaskodtak és megpróbáltak elszaladni, de a katonák addigra már megkapaszkodtak a nyeregkápáikban és nyugtatni kezdték az ijedt állatokat. Gildesh végignézett emberein, egy se látszott sérültnek. A lovak is kezdtek megnyugodni.
- Ekkora erőkitörést csak több tucat sámán tud létrehozni , de erre nincs ennyi elf sámán! - kiáltott fel Lukar.
- Gyorsan! - kiáltott Gildesh. El kell érnünk az erődöt mielőtt valami nagyobb baj történne.
Vágtára fogták lovaikat. Az íjászok szokásos tempójukban futottak a lovak mellett.
Ami eléjük tárult, legrosszabb álmukban sem jött elő soha.
Az erőd falának fele romokban állt és goblin sámánok még azokban a pillanatokban is erősugarakkal bombázták a falakat. A védők derekasan állták a helyüket, de a körülbelül 40 goblin sámánnal még ő se tudtak mit kezdeni. Gildesh megálljt intett majd leszállt lováról és fejével jelezte Lukarnak, hogy ő is telepedjen mellé és csinálja azt, amit ő fog tenni. Mindketten felvették az erő megtartásához szükséges pózt. Hirtelen kékesen villodzó fény vette körül őket. A goblin sámánok abbahagyták a város pusztítását és feléjük fordultak. A támadó egységek közül páran elkezdtek összegörnyedni és rángatódzni kezdtek. A többiek odarohantak farkas hátasaikhoz. Ekkor azonban az erőd falai mögül nyílzápor zúdult a támadókra. Sokan már első lövésekkor összeestek, de másoknak sikerült elindulni a két elf mágus felé. Őrült iramban vágtattak feléjük ám egyik pillanatról a másikra eltűntek a két ülő ember elől. A többi katona közben már a falak felé masírozott, ahonnan ezekben a pillanatokban kezdtek az első túlélők kiszivárogni. Gildesh és Lukar lassan felálltak, leporolták ruhájukat és odamentek lovaikhoz, amelyek nyugodtan várakoztak rájuk. Felültek és elindultak az ünneplő tömeg felé. Egy elf nemes vált ki a tömegből és feléjük tartott szép fényes szőrű lován.
- Éljen Syrok király! - köszöntötte őket a kisnemes, amely Goar nagyúr címerét viselte páncélján. Az én nevem Gar ' Tohr , ennek az erődnek a parancsnoka vagyok.
Nagyon köszönöm önöknek, hogy segítettek. El se tudtam volna képzelni mit csináltunk volna, ha önök nem érkeznek meg. Hadd tudjam meg bátor megmentőink nevét, bejegyezném az erőd hőseinek nevei közé.
Látszott rajta komolyan gondolja, amit mond. Gildesh nagyon megilletődött , hogy ez az ember anélkül , hogy tudná ki ő be akarja írni nevét a hősök közé. Nem akarta kétségek közt hagyni, ezért elárulta neki kettőjük nevét:
-E bátor sámán Thungail - ből származik és a neve Lukar.
A kisnemeske azt se tudta mit szóljon. Egy főmágus a megmentője. Hirtelen eszébe villant , hogy ez az elf is nemesi ruhát visel , viszont nincs talizmánja... tehát vagy egy főnemes, nagyúr vagy Tiszta Erő pap vagy… vagy nem is gondolkozott tovább, hanem várta mi fog történni.
- Az én nevem pedig Gildesh. Én vagyok a Kikiálltó csúcs tejhatalmú ura a király tábornoka és a Déli Királyi Elf Haderő főparancsnoka. - és rámosolygott a kisnemesre, aki nem tudván mi csináljon ekkora hatalmú emberek előtt, a legjobb megoldást választva lefordult lováról és ájulva esett össze.