MENEKVÉS

Futok. Rohanok. Fák és bokrok állják utamat. A talpam alatt göröngyök mállanak. Futok. Menekülök. Éjszaka van. Egy nappallal korábban szöktem meg. Üldöztek, én menekültem. Puskáikkal rám lőttek, de nem találtak el. Villám cikázott izzó fegyvereikből. Az erdő lángra kapott. A ruhám is tüzet fogott. Letéptem magamról és elrohantam. A karom sajgott, de nem találtam égési sebeket. Fehér bőröm hamvas maradt.
Az erdő jótékonyan borult fölém. Elrejtett üldözőim elől. Ám kizárólag rövid előnyt szereztem. Hallottam, hogy kutatódroidjaik átszáguldanak a fák felett. Radarjaik és hő érzékelőik többször is nyomomra vezették üldözőimet. Rám lőttek, de elkerültek a lövések.
Éjszaka van. Nem mozdulok. A végtagjaim nem fájnak, mégis pihenőt tartok. Magam sem értem az okát. Minél tovább futok, annál távolabb kerülök előlük. Indulnom kell. Feltápászkodom és elindulok. Az érzékeim azt súgják, hogy nem messze tőlem folyam található. Morajlás igazolja ösztöneimet. A fák közt, egy folyó kanyarog. Belegázolok a vízbe. A part szélén alig ér a bokámig, ám beljebb egyre magasabbra csapnak a hullámok. Először csak térdig, majd derékig. Kapálózva úszni kezdek. A lábam percek alatt elveszíti a folyó fenekét. A sodrás visz magával. Pár száz méterrel lejjebb tudok csak kikászálódni a folyóból.
A ruhám csupa víz. Levegő után kapkodom. Fázom. Erőt vesz rajtam a remegés, de nem állok meg. Tudom, mi történne, ha megtenném. Tovább futok. Az erdő egyre sűrűbb. Középmagas bokrok horgas ágai csimpaszkodnak ruhámba. Erővel szakítom ki magam a tüskés növény karmaiból. Reccsenést vélek hallani. Szakadást keresek ruháimon, de nem találok. Visszatekintek a bokrokra, hátha meglátok egy ruhafoszlányt. Szemeim, akármilyen jól is látnak a sötétben, nem találnak semmit. Tovább menekülök.
Lassan kezdek megszáradni. A fizikai munka felmelegített, nem esett semmilyen bajom a vízi kaland után. Még mindig száz százalékosan bírom.
A lábaim maguktól is tudják, mit tesznek. Engedelmeskednek ösztöneik parancsának. Legalább van időm végig gondolni, hogy kerültem ebbe a helyzetbe.
Az emlékeim odavesztek. Egy évvel korábbi életemről sejtésem sincs. A pisztolyt fogtam. Kezeim vérben úsztak. Ruhám vöröslött a forró nedvtől. Előttem egy férfi feküdt a földön. Alatta, körülötte mindent vér borított. Lelőttem. Én öltem meg. Fogalmam sincs róla, igaz-e, valóban én voltam-e a férfi gyilkosa. Egyenruhások törték ránk az ajtót. Villámfegyveriek izzottak a töltéstől. Ózon szaga csapta meg orrom. S még valami, a harag, a düh bűze. A rendőrök meg akartak ölni. El akartak pusztítani. Éreztem. Ám egy nő megakadályozta őket. Belépett a kitört ajtón. Az egyenruhások egyike engedélyt kért a helyszíni eliminálásra. A nő azonban nem engedte. Őrizetbe vettek. Elmondták mivel vádolnak. Állítólag megöltem a férjemet. Lelőttem őt. Holofelvételt is mutattak az eseményről. Nem értettem a dolgot. Nem emlékeztem semmire. Ezt nekik is elmondtam. Kiáltoztam, hogy felfogják. Szerintük a bizonyítékok egyértelműek. Elítéltek. Száműzetés. Engem és sok más elítéltet felpakoltak egy szállítógépre. Elvittek minket a Csillagsztráda űrkikötőbe. A Föld legnagyobb űrkikötőjébe. Át kellett mennünk a fegyencjáratunkra. Egy csillaghajóra. Úti célunkról senkinek sem volt fogalma. Engem kivéve. Érthetetlen képek villantak az elmémbe, ahogy a beszállásra vártam. Fák, erdők, folyók, egy vízesés. Egy kolónia képe. Hatalmas gépek képei, amelyek fák vágtak a dzsungel közepén. Erdőt irtó munkások. Elítéltek.
Az utazás közel fél évig tartott. A csillaghajó sötét zárkájában volt időm kidolgozni szökési tervemet. Ahogy sejtettem, megérkezésünk után azonnal beosztottak minket valamelyik fakitermelő csoportba. A legveszélyesebbeket a legnehezebb munkakörbe. Tömeggyilkosok, terroristák alkották e csoportot. Engem is közéjük osztottak be, holott csupán egyetlen ember haláláért küldtek ide.
A foglyok kedvtelve nézegettek. Hosszú szőke hajam, világoskék tekintetem, nyúlánk alakom a legtöbb férfiben felkeltette a vágyat. Nem törődtem velük, kizárólag a pillanatra vártam, hogy megszökhessem. A büntetőkolónia dzsungelbolygón épült fel. Az erdőben egy életre nyomomat veszítik.
Néhány hónappal később jött el a pillanat. Egy kéjgyilkos nem bírt tovább magával. Játékszernek akart használni. Be akart törni. Úgy tettem mintha menekülnék. Befutottam a fák közé. Ő vigyorogva követett. Rajta vesztett. Elmém legmélyéből feltört a tudás, hogy megállítsam. Nem éreztem semmit, mikor elkaptam és eltörtem a csigolyáit. Hang nélkül rogyott össze.

Lassan felkelt a nap. Sugarai beragyogtak a fák között. Heves fénye azonban nem tudott utat törni az aljnövényzethez, így továbbra is félhomályban vonszoltam magam előre. Éreztem, hogy lejteni kezd a talaj a lábam alatt. Nem lassítottam le. Egyenesen rohantam tovább. A föld hirtelen megnyílt előttem. Mély krátert nőtt be a dzsungel. Elveszítettem az egyensúlyomat. Elestem, de a lendületem tovább vitt. Nedves humuszon és málladozó leveleken gördültem lefelé. Talán egy-két percig is száguldhattam lefelé, mire egy kisebb fa törzse megállított. Reccsenést hallottam, de fájdalmat nem éreztem. Megpihentem. Pár másodperccel később mozgatni próbáltam a tagjaimat. Meglepetésemre sikerült. Talpra emelkedtem.
A fa kettétörve feküdt mellettem. Csodálkozva vontam fel a szemöldökömet. Ez, hogy lehetséges? Képtelenség. Ember vagyok, a fának el kellett volna törnie a derekam. Bénultan kellene feküdnöm. És mégsem sérültem meg, ellenben a fa kettétört, ahol eltaláltam. Éreztem, hogy egy emlékkép próbál felszínre törni belőlem. Egy emlék, ami magyarázattal szolgálna. Lövések dördültek a fejem felett. Villámpuskák!
Töprengésemben meg sem hallottam a közeledő járművek zaját. Több tucat droid és sikló lebegett fölöttem. Újra futni kezdtem, az ösztöneim dolgoztak, próbáltak életben tartani. Gyors iramban kerülgettem a fákat. Pár száz méterrel előttem egy tisztás húzódott a fák közt. Nem szabad arra mennem, kerülni akartam, de villámok sújtottak le a földre. Villámgyorsan megfordultam és az ellenkező irányba indultam. Újra villámok csaptak le előttem. Sűrű füst szállt fel onnan, ahol a lövések elérték az üvegszerűre keményedett talajt.
Furcsa érzésem támadt. A fegyveresek nem akarnak megölni. A tisztás felé terelnek. Lassan indultam el arra. Hallottam, ahogy egy sikló ereszkedni kezd.
Kisétáltam a fák közül. A fények elvakítottak, de csupán egy töredékmásodpercre. A szememmel követtem, ahogy a sikló leereszkedik, majd villámpuskás biztonságiak ugrálnak ki. Körbevettek és izzó csövekkel várakoztak. Utolsóként egy nő szállt ki a gépből. Meglepetésemre ugyanaz a nő, aki egy évvel korábban megmentett. Monoton hangon szólt hozzám:
- Ulrika állj! A menekvésnek vége.
Mozdulni próbáltam, de nem bírtam. A kezem a derekam mellé hullt. A lábam lemerevedett. Szólni akartam, válaszokat követelni, de az ajkaim zárva maradtak.
- Ulrika feloldom az A1-D12-es memóriablokkodat. – szólt újra a nő.
Az emlékek áradata szinte hanyatt lökött. Valóban én végeztem egy évvel korábban a férfival. Teszt volt. Az alkalmazkodó képességem tesztje. Az álcázás vizsgája. Robot vagyok. Egy az ULtra-RealisztIKus Automaták sorából. Azért hoztak létre, hogy szolgáljak. Öljek, ha kell. Meneküljek, ha szükséges.
- Remekül szerepeltél Ulrika. Az elmúlt egy évben nyomon követük a cselekedeteidet. A kiképzésed véget ért. Zárold az E2-R34-es memóriablokkot! Valamint nyisd meg az A1-es fájlod!
Egy töredékmásodpercre ellen akartam állni. Az áramköreim meg akarták akadályozni a parancs létrejöttét. Ám a sötétség körül ölelt. Csönd lett.
Egy percen belül nem volt többé az addigi Ulrika, nem volt menekülés, se gyilkosság, se bűn.
- Ulrika! – fordult felé a nő.
- Hajtsd végre az új parancsot!

- Ez a novella a Karcolat.hu oldalon is olvasható -