Skange-i történet

A Tintaklub írói kör, Agóra pályázatának második helyezett műve

Mindig is szerettem olvasni. Különösen a régmúlt eseményeit leíró műveket. Kora ifjúságomtól kezdve a Skange-i történet a kedvencem. Mikor először olvastam, jéghideg borzongással éltem át Ingmar Sjoeberg különös kalandját. Fiatal fejjel nem volt nehéz elképzelni a különös és baljós eseményeket, melyeket átélt. Sokan fel nem fedezett íróóriásnak látják a kikötőmestert, mások meg részeges alaknak, akit a hírnév szárnyára vett. Én azonban mindig hittem benne.

- Részletek -

1921. március 20.
- Csütörtök -
22 óra 41 perc

Kellemes napra virradtunk. Végre megérkezett a tavasz. A kemény tél utolsó hírmondója, Anne Skondjar hóembere is elolvadt. A saját szememmel láttam milyen bánatos volt a kis Anne, mikor csak egy tócsa fogadta kedvenc hó alkotása helyén. A reggelt itthon töltöttem Ulrika mellett. Máma nem nagyon volt kedvem kimenni a kikötőbe. Ám én volnék a kikötőmester, így végül muszáj volt. Arne Fritz hajói ma délben értek haza, szerencsére kint voltam, s fogadtam őket, ahogy illik. Mind koccintottunk a sikeres halászat örömére. Arne ugyan tiltakozni akart, mondván a fogás nem sózza be magát egyedül, de legényei végül rábírták a mókára. Késő délután szakadt csak vége az ünneplésnek, midőn Arne felesége betoppant a hivatalomat jelentő faházba. Sokáig nem felejtem el azt a pillanatot, ahogy Arne vigyázba vágta magát az asszonyka előtt. Mire hazajöttem, Ulrika már tudomást szerzett valahogy az italozásomról. Nem vont kérdőre, de most, ahogy e sorokat írom, hallom sírását a szomszéd szobában.

1921. március 21.
- Péntek -
23 óra 58 perc

Nehezen vetem papírra soraim. Furcsa dolgot véltem látni. Olyasmit, ami egyáltalán nem szokványos. Az igazat megvallva lehet, hogy csak képzelődtem. Reggel Ulrika, feleségem elment vásárolni a piacra, így nem volt semmi, ami otthon tartott volna. Valamiért rossz előérzet aggasztott egész délelőtt. Nem tudom megmondani az okát, hiszen a délelőtt legnagyobb részében gyönyörűen sütött a nap. Délutánra balsejtelmem végre igazolódni látszódott. Északról nyúlós, sötét felhők érkeztek. Szerencsére egy hajó sem volt kint a nyílt vízen. Néhány perccel öt óra után apró, lassú cseppekkel hullani kezdett az eső. Addig nem ittam egy kortyot sem, de az eső és a hideg rávett, hogy magamhoz vegyek némi szíverősítőt. Talán nem kellett volna, bár most sem bánom.
Azt a valamit este nyolc óra körül vettem észre. Először azt hittem a felhők szakadoznak, de az eső kérlelhetetlenül esett tovább. A fénypontot pedig továbbra is ki tudtam venni az égbolton. Magamhoz vettem az esőkabátomat s egy petróleumlámpával a kezemben kiléptem a mólóra. A fényes pont nem mozdult. Egy darabig legalábbis. Elsétáltam egészen a móló végéig. Az eső apró tűként szúrta az arcom. Vissza akartam menni az irodámba, hogy felmelegítsem magam, ám a különös fényjáték ott tartott. Alig múlhatott el pár perc, mikor a fénypont egészen valószínűtlen sebességgel eltűnt a látóhatáron. Érdekes módon a nagysága nem változott mozgás közben. Lehet, hogy a tengerbe zuhant. Viszont nem láttam sem robbanást, sem felcsapó tajtékot. Visszasietettem a bódémba és tovább iszogattam, az ital azonban már nem esett ugyanolyan jól. Most, ahogy e sorokat írom, már nem is vagyok biztos benne, hogy igaz volt-e, amit láttam.

1921. március 22
- Szombat -
21 óra 15 perc

Későn ébredtem. A fejem sajgott a péntek esti ivászat után. Miután bekaptam bőséges reggelimet, Ulrika keresésére indultam, mivel nem volt odahaza. Szombatonként, kora reggeltől kezdve, a barátnőit járta sorra, s fecsegtek megállás nélkül. Régebben a szombatjaink családi kirándulásokkal teltek. De azoknak az időknek vége. Elmúlt a háborúval együtt.
Feleségem legkedvesebb barátnőjéhez tartottam, amikor izgatott gyerekek hada futott el mellettem. Köztük futott Anne Skondjar, valamint Sigmar Fritz, Arne tízéves kisfia is. Alig értettem szavaikat, bár valami vándorokról fecserésztek. A gyerkőcök tovább siettek a főtérre, én viszont Lille Glomt háza felé irányítottam lépteimet. Ulrika és Lille már gyerekkorukból ismerték egymást. Mindig is jó barátnők voltak, s a háború után még tovább erősödött kapcsolatuk. Kicsit irigylem emiatt Lillet, lassan többet látja Ulrikát, mint én.
Mire elértem a házukat, kiderült nincsenek otthon. Egyik szolgálólányuk világosított föl, hogy bizonyára a főtéren vannak, ahová vándorkereskedők érkeztek ma reggel. Állítólag egy jós is jött velük.
Mire a főtérre értem, már Skange apraja-nagyja ott tolongott. Valóban kereskedők voltak, portékájukat a földre terített pokrócokra rakodták ki. Muzsikusok és mutatványosok is voltak a téren, a víztócsák közt ugrálva adták elő műsorukat.
Ulrikát és Lillet egy nagyobb, ló vontatta kocsi előtt találtam. Feleségem gyöngyöző kacagása mélyen megérintett. Ahogy közeledtem felé úgy éreztem nem érdemli meg, hogy fájdalmat okozzak neki. Ahogy megpillantott, újra elmosolyodott. Kedvesen köszöntöttem őket, ahogy illik. Cserébe elújságolták, hogy egy igazi jós érkezett hozzánk, aki éjszakánként fogadja a látogatókat. Ugyan butaságnak tartom a jövendöléseket, a hókuszpókusz jósokat, de nem akartam megbántani Ulrikát, így inkább vele mosolyogtam. Megbeszéltük, hogy este együtt eszünk, majd elváltunk. Siettem ki a kikötőbe, hiszen szombatonként is felügyelnem kellett a hajóforgalmat. Estig egyetlen korty alkoholt sem vettem magamhoz, hogy a feleségem ne érezze rajtam a szagát. Este nyolc körül értem haza. Ulrika pecsenyehússal és főtt krumplival várt. Láttam a szemén meglepődött, hogy nem érez alkoholt rajtam, s legbelül nagyon örültem, hogy sikerült kedveskednem neki.
Miután befejeztük a vacsorát, megkérdezte volna-e kedvem elkísérni a jóshoz. Ugyan nem tetszett már akkor sem az ötlet, de nem akartam vitába bonyolódni vele, így beleegyeztem. Nemsokára indulnom kell. Nincs kedvem hozzá, de Ulrika egy mosolyáért hajlandó vagyok vele tartani.

1921. március 23.
- Vasárnap -
15 óra

Nem tudom, mit tegyek. A sorsom hívom ki magam ellen? Vagy szemfényvesztés áldozata lettem? Egyik vagy másik igaz lesz, de melyik még nem tudom. Állandóan az a jóslat jár a fejemben. Nem bírom elfeledni, pedig nagyon szeretném. A szemem előtt látom őt, ahogy a gömbje fölé hajol, s halkan suttogja félelmetes szavait.
Tegnap este történt. Elkísértem Ulrikát hozzá. Sötét este volt, a Hold sem ragyogott az égen, s ha nem lett volna kiépítve a közvilágítás, az orrunk hegyéig sem láttunk volna. Mondtam is feleségemnek, hogy jobb volna visszafordulni, de addigra már a piac szélénél jártunk.
A kocsi ugyanott állt, mint a délelőtt folyamán, ám úgy éreztem valami megváltozott rajta. Így utólag visszagondolva már tudom mi volt furcsa, de akkor valahogy nem zavart annyira. A kocsirúd ugyanis az ellenkező oldalon állt, mint korábban. Ez, akkor és ott nem keltett bennem gyanút, de utólag nagyon furcsa gondolataim támadtak. A szekereket húzó lovakat mind egy szálig elvitték a város melletti mezőkre. Azért egyet sem hoztak volna vissza, hogy a szekeret megforgassák a helyén.
A jós már várt ránk. Testét fényes anyagból készített ruha takarta, fejére csuklya borult. Nem láttam mást az egész alakból, csupán két csizmája hegyét, és egy karvaly orrt.
Felsegítettem Ulrikát a fogatra, s utána akartam lépni, ám a jós megállított. Előbb tiltólag elém emelte a kezét, majd a fejét is megrázta. Dühösen tiltakozni akartam, de Ulrika és az alak sietősen bemásztak a kocsi belsejébe.
Körülbelül félóráig álldogálhattam, mire visszatértek. Feleségem nem szólt semmit, nem is mosolygott, de a szeme lázas tűzben égett, s olyan öröm csillogott benne, amit nagyon rég láttam utoljára.
Azt hittem mehetünk haza, s végre nyugovóra térhetünk. Tévednem kellett. Feleségem a legkedvesebb hangján kért meg, hogy beszéljek a jóssal, mert erősen hiszi, olyan dolgokat fedhet fel előttem, ami megváltoztathatja egész életemet.
Elemi erejű düh ragadott magával, s épp ki akart törni belőlem, midőn Ulrika szemébe pillantottam. Az érzelmek kavalkádja, amit benne láttam, azonnal lecsillapított. Félelem, szerelem, öröm, harag, mámor, düh, s még ezernyi apró érzés kavargott szemében. Nem akartam újra fájdalmat okozni neki, így kelletlenül, de felkapaszkodtam. A jós előre engedett, barátságos gesztusa azonban bizalmatlanságot váltott ki belőlem. Kezére pillantottam, majd szemét kerestem a csuklya alatt. A gyenge fényben azonban újra csak az orra hegyét láttam.
A kocsi belseje egészen puritán díszítésű volt. A helység egészét kerek asztal, s két hozzátartozó szék foglalta el. Az asztal tetején ott állt a gömb. Hátrafordultam, hogy gúnyos mosolyt villantsak a jós felé, az viszont már nem állt a hátam mögött. Villámsebesen visszafordítottam a fejem, s megláttam a fickót, amint az asztal ajtóval szembeni szén ül. Kezével intett, hogy foglalja helyet vele szemben. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy kiugrom a kocsi ajtaján, ám valami mégis visszatartott. A kíváncsiság. Kíváncsi voltam, hogy került mögém a jós, hiszen biztos voltam benne, van racionális magyarázata.
Leültem hát vele szemben, s vártam a produkciót. A jós ekkor lehajtotta a csuklyáját, s én végre megpillanthattam arcát. Fiatal, alig harmincon túli férfiarc nézett szembe velem. Egészen valószínűtlen kék szeme, szöges ellentétben állt koromfekete hajával. Ekkor figyeltem csak fel arra, hogy bár lámpást nem láttam sehol, mégis enyhe világosság fogadott minket odabent. Utólag visszaemlékezve a hideg is kiver, ha csak a történtekre gondolok, de akkor és ott nem érintett semmi váratlanul, mintha tudtam volna, mi következik.
A férfi megszólalt, egészen mély, mégis lágy, kedves hangon. Arra kért, mindaz, amit látni fogok nem csalás. A sors hozta úgy, hogy látnom kell bizonyos dolgokat, s utána döntenem, hogy hiszek-e bennük vagy sem. Ha hiszek, akkor embereket menthetek meg, s egy új életnek leszek a forrása. De, ha kétségeim lesznek a látottakkal kapcsolatban, akkor halál és kín fog várni rám.
Elhúztam a szám, jelezve varázsmaszlagával nem gyakorolt nagy hatást rám. Nem úgy, mint ami eztán jött. Az egész kocsi remegni kezdett. A falak pillanatok alatt elporladtak, a tető egy szemhunyásnyira elveszett a tomboló viharban. Vad szél cibálta a kabátomat. Megpróbált felborítani, ellökni. Az asztalba kapaszkodtam, hisz úgy láttam, olyan szilárdan áll, mintha kőből lenne. A jóst kereste szemem, de sehol sem láttam. Úgy eltűnt a másik székkel együtt, mintha felkapta volna a szél
Zuhogni kezdett az eső. Másodpercek alatt csuromvizes lettem. Fel akartam állni, kiáltani Ulrikának, hogy vigyázzon, de semmi sem sikerült. Izmaim megfeszültek, de a szél és eső hatására visszazökkentem a székembe.
A semmiből egy alak képe tűnt föl. Dübörgő motorral, Arne Fritz hajója vágott elém teljes életnagyságban. Háborgó víz vette körül, a hullámok átcsaptak a hajó korlátján. Láttam Arne félelemtől eltorzult arcát. Villámok cikáztak az égen, s egy hang suttogott a háttérben. „Március 31, március 31, március 31”. Ezt hajtogatta a hang megállás nélkül. Újabb villám csapott le az égből. A hang tovatűnt, Arne riadt arca azonban nem. Újabb hullámok támadtak a hajójára, a férfi küzdeni próbált a természet erejével. Élni akart. Mindhiába. Láttam, ahogy a hullámok sora meglöki és felborítja a halászhajót. Kiáltani próbáltam, de ezúttal sem sikerült. Lehunyt szemmel vacogtam a jéghideg esőtől.
Hirtelen melegem lett. Fullasztóan melegem. Azonnal kinyitottam a szemem. Minden égett körülöttem, ameddig csak a szemem ellátott. A piac, a templom, minden. S mindenki. Láttam a kis Anne Skondjart, lángoló kabátkában végigrohanni a kocsi előtt. Felismertem Lille Glomt fájdalmas sikolyát, s éreztem a sült, emberi hús, semmihez sem hasonlítható illatát. Hányinger tört rám, kapkodva próbáltam levegőt venni, a füst fojtogatott. A szemem könnybe lábadt, s ekkor meghallottam a hangot: április 30, április 30, április 30.
Zokogva borultam az asztal lapjára. A lángok alig karnyújtásnyira lobogtak tőlem. Gyereksírás térített magamhoz. Egy gyerek sírt valahol. Körbeforogtam, s Ulrikát láttam. Feleségem arcán angyali mosoly ült. Hitvesi ágyunkban feküdt, karjaira közt apró csecsemőt fogott. Hallottam apró sóhajait, s szinte éreztem leheletét. Egy nevet suttogott: Ingmar. A falon megláttam a naptárat. December 23.
Nem tudom, hogy tértem magamhoz, azt sem mennyi idő elteltével. Ott ültem a kocsin, az asztalt markolászva. Ujjaim elfehéredtek az erőfeszítéstől. A jós csuklyája alatt halvány mosolyt, s egy komor szempárt véltem látni. Segített felállnom, s miközben kitántorogtam az ajtón, nem tudtam álmodtam-e.
A kinti hűvösség viszonylag magamhoz térített. Órámra pillantottam. Meglepve láttam, hogy alig múlt el fél órácska, mióta bementem, holott jómagam több órányinak éreztem az eltelt időt. Ulrikához fordultam és el akartam mondani neki mindent, de feleségem gyengéden ajakamra tette az ujjat, s halk hangon elmondta, hogy, amit hallottam vagy láttam, csak rám tartozik. De, ha segítséget szeretnék majdan valamiben, rá mindig számíthatok.
Nem tudtam elaludni már tegnap este. Reggelig forgolódtam, s a történteken töprengtem. Megrázott minden egyes álomkép, de nem hittem bennük. Olyan életszerű volt minden, de ösztönös viszolygásom gátat szabott vad elképzeléseimnek. Hogy is lehetne mindaz valós, amit átéltem. S vajon tényleg átéltem-e? Vagy csupán illúziót láttam, szemfényvesztést, semmi egyebet. Ma reggel inni akartam, felejteni, de nem voltam képes rá. Néztem a boros flaskát, s undor kúszott föl a torkomon.
Fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem, de az idő remélem választ ad kétségeimre.

1921. március 28.
- Péntek -
23 óra 11 perc

Azon tépelődöm helyesen cselekedtem-e. Ma reggel csodálatos nap virradt ránk. Már majdnem egy teljes hete, hogy a jósnál jártam. Március 31-e, csupán háromnapnyira. Arne Fritznek, pedig esze ágában sincs újra kihajózni. Ellenben olyan titokzatos képpel szaladgál már napok óta, hogy biztos lehet benne az ember, valamit tartogat számunkra.
A déli harangszónál kiderült, hogy miért. Hangos pöfögéssel futott be a gőzhajó a kikötőnkbe. A falu apraja-nagyja eljött, hogy láthassa a fémszörnyet, Arne Firtz új halászhajóját. Csodálatos volt a maga nemében. Harminc méter hosszú, hét méter széles, csupa fém hajóteste, csillogott a nap fényében. A halászmester mindenkinek, még a legkisebb lurkóknak is megengedte, hogy felmehessenek a hajójára. Én a stégen várakoztam, míg a falubeliek kíváncsiskodtak. Állandóan a jóslaton törtem a fejem. Ez a fémbárka nagyon-nagyon hasonlított Fritz álombeli masinájára.
Miután mindenki kielégítette kíváncsi vágyait, Arne a hídra lépett és ünnepélyesen bejelentette, másnap elindul halászni az új bárkával. A legtöbben megtapsolták merész kijelentését, néhányan aggódva néztek rá, a maradék pár ember, viszont kifejezetten csúnyán bámulta Arnet. Közéjük tartozott a felesége is. Jómagam is rosszallóan csóváltam a fejem. Nem szerencsés az évnek ebben a szakában halászatra indulni, hisz a tavaszi viharok nem egy hajót süllyesztettek már el. A halrajoknak ugyan édes mindegy milyen idő tombol a vízszint fölött, Arne ellenben veszélyeztetheti magát és a legénységet is.
Fritz bejelentése után a tömeg lassan elpárolgott. Mindenki ment a dolga után, a halászlegények, Arne és jómagam maradtunk csupán a kikötői stégen. A halászmester csodálattal bámulta új szerzeményét, s legényeire is átterjedt jókedve. Beszélni akartam neki a jóslatról, ám végül csak jó szerencsét kívántam. Keserű ízt éreztem a számban. Legutóbbi indulásakor még másképp köszöntem tőle. Akkor a „jó szelet” is beletartozott a szövegembe. Kétségek közepette tértem vissza a házikómba.
Ebéd után beszélni akartam a jóssal, de nyomát sem láttam a szekerének. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A vándorkereskedők viszont még kínálták portékájukat, így odamentem egyikükhöz s kikérdeztem a jósról. Meglepő dolgokat árult el. A jós kocsija, csak közvetlen Skange előtt csatlakozott hozzájuk. Azelőtt sohasem látták még, pedig az Északi-tenger majd minden halászvároskáját bejárták már. Köszöntem segítségét, de tovább próbálkoztam a többivel. Mindegyikük ugyanazt a választ adta. Nem látták még. Nem ismerik. Nem tudják hová tűnt.
Már sötétedett mire hazaértem. Ulrika ezúttal is valóságos lakomával fogadott. Vacsora közben többször is megszorítottam a kezét, s egy csöppel sem ittam több bort, mint amennyit az illem megengedett. Feleségemet láthatóan örömmel töltötte el, az ivószokásomban beállt változás.

1921. március 31.
- Vasárnap -
18 óra 19 perc

Félelmetes vihar tombol a tengeren. Már több mint egy órája tart. Arne tegnap kihajózott, s még nem ért vissza. Rossz előérzetem van. Nagyon rossz.

1921. április 3.
- Szerda -
17 óra 48 perc

Egy órája futott be a Királyi Haditengerészet mentőcsónakja. Hajója, a Felség jogara, a nyílt vízen horgonyzott. A vasárnapi vihar, mely több órán keresztül tombolt, több tucat hajót süllyesztett el. A Felség jogara szintén a tengeren tartózkodott abban az időszakban. Jó pár tengerészt sikerült kimenteniük, ám elég hajót láttak nyomtalanul elmerülni a habokban, ahhoz, hogy kötelességüknek érezzék elvinni a szörnyű hírt a hajók kikötőibe.
Délben érkezett a fregatt kikötőnk közelébe. Zászló és fényjelekkel adták tudomásomra, milyen céllal érkeztek. Moccanni sem bírtam. A lábam a stég fájához tapadt. A lélegzetem ki-kihagyott rémületemben. Igazat láttam. Nem álom volt, nem illúzió: a valóság.
Percekkel később tértem csak magamhoz annyira, hogy felelni tudjak. Időközben a hajó legénysége le nem tudta képzelni, mi történhetett velem a parton. Többek fogadtak, hogy szívszélütést kaptam a hirtelen hírek hallatán, mások ellenben arra tettek volna tétet, hogy félrenyeltem és úton vagyok a menny vagy a pokol felé. Később mesélte el a partra szálló matrózok egyike, ezt nekem. Más körülmények között jót nevettem volna, de ma semmi kedvem nem volt vihorászni.
Letaglózott Arne halálhíre. A haditengerészek látták a hajóját. Azt mondták nekem a kapitány mindent megpróbált, hogy túlélje a hullámokat, de a hajója túl kicsi volt ahhoz, hogy a nyílt tengeren kibírjon egy akkora vihart.
Én adtam át a szörnyű halálhírt, Fritz özvegyének. A máskor harcias asszony, megtörten, csak a karomba kapaszkodva bírt talpon maradni. Lelkifurdalás gyötört, ahogy ránéztem. Bűnösnek éreztem magam, amiért nem próbáltam meg, leállítani Arnet. Amiért nem hittem a jóslatban. Pedig a jós előre megmondta: „Ha hiszek, akkor embereket menthetek meg, s egy új életnek leszek a forrása. De, ha kétségeim lesznek a látottakkal kapcsolatban, akkor halál és kín fog várni rám”. Halál és kín. Mindkettő utolért. Arne nincs többé, s én kínok közt gyötrődöm. Ha nem vethetném papírra, látomásom, érzésem, talán bele is örülnék a gyötrő kétségekbe.

1921. április 14.
- Vasárnap -
19 óra 33 perc

Ma tudtam meg, hogy Arne halotti szertartására harmincadikán kerül sor. Erna Fritz estig tartó gyászmisét rendelt meg a paptól. Linus atya egyáltalán nem örült a felkérésnek, de az özvegyet nem akarta megbántani, ezért elvállalta a megerőltető feladatot. Nem örülök én sem az egész napos virrasztásnak. Fogalmam sincs, hogyan akadályozhatnám meg azt, ami minden valószínűséggel be fog következni.

1921. április 29.
- Hétfő -
20 óra 31 perc

Beléptem az önkéntes tűzoltók egyesületébe. Ez a legkevesebb, amit tehettem. Ulrika támogatott ebben a döntésben. A tűzoltók megbízható, kemény legények, s nem mellesleg van egy fő szabályuk, ami különösen tetszett Ulrikának. Mindig józannak kell lennünk. Pár héttel korábban még nehezen fogadtam volna el ezt a kikötést, de most úgy érzem könnyebb, mint reméltem.
Próbáltam híreket szerezni a jósról. Egy héttel korábban elvitettem magam a közeli Hansebjorg faluba. Élt ott egy ismerősöm, akire mindig bizton számíthattam. Őt akartam fölkeresni kérdéseimmel.
A faluba érve keserves meglepetésben volt részem. Ismerősöm nemrégiben hunyt el, a falu több lakójával egyetemben. Gyors lefolyású járvány söpört végig Hansebjorgön. Sokan elkapták a betegséget, s csak kevesen élték túl. Betértem a helyi kocsmába, hogy hírek után tudakozódjak. A kocsmáros szerint azok a vándorkereskedők hozták be a járványt magukkal. Faggató kérdésemre, miszerint volt-e jós köztük, felvonta szemöldökét, s ki akart zavarni a fogadójából. Ám végül meggondolhatta magát, mert válaszolt. Tisztán emlékezett a jósra, s a kocsijára. Sokuknak jósolt valamit. A kocsmárosnak is. Állítólag előre tudta, hogy el fogok jönni Hansebjorgba, hogy beszéljek Hansszal, a csapossal.
Késő délután értem aznap haza. Ulrika nem faggatott, de láttam a szemében, hogy fél. Fél, hogy olyasmi történik velem, amit nem akar.
Ma még beszélni akarok vele. Megpróbálom elmondani, ami a szívemet nyomja.

1921. május 2.
- Csütörtök -
21 óra 26 perc

Viharos reggelre ébredtünk. Megállíthatatlanul zuhogott az eső. A zsalukat tépte, cibálta a vad erővel fújó szél. Itthon maradtam. Megpróbáltam feldolgozni a két nappal korábban történteket. Ulrika még mindig fáradt volt, hagytam pihenni. Kilopództam a hálóból, s átjöttem a dolgozószobámba leírni az eseményeket.
Április harmincadikán, reggel kezdődött minden. Erna Fritz fekete gyászruhájában házról-házra járt. Kisfiát is magával hurcolta. Sigmar tehetetlenül tűrte, hogy anyja kézen fogva vigye magával. A kisgyerek szemében egy könnycsepp sem csillogott, valószínűleg még fel sem fogta, mi történt az apjával. Erna asszonynak ezzel szemben állandóan patakzottak a könnyei. Azok után, ahogy viselkedett a férjével, szinte el se hittem, hogy ennyire szerethette. Hozzánk dél fele toppantak be. Ulrika meleg teával és saját készítésű süteménnyel fogadta őket. Csendben fogyasztottuk az ételt, italt. Ulrika biztosította Ernát, mennyire sajnáljuk, ami a férjével történt, s csak szóljon, ha bármiben segíthetünk.
Ernát figyeltem. Sötét szemeit, melyek tele voltak fájdalommal és értetlenséggel. Olyan hirtelen kezdett beszélni, hogy megdöbbentem. Elmondta, hogy Arne és ő is beszéltek a jóssal. A férfi olyan dolgokat mondott, amiket értetlenül fogadtak. Tudta, hogy Arnénak új hajója érkezik, holott még neki, a feleségének sem árulta el egészen a megérkezést megelőző éjszakáig. Arne ezt a kihajózása reggelén mesélte el, egy másik borzasztó jóslattal együtt. A szemfényvesztő állítólag megjósolta a vihart, de azt is, hogy túléli. Ezért indult el Arne annyira bátran.
Valamit beszélt még tovább, de már nem hallottam a szavait. A jós nem hazudott, valóban túl kellett volna élnie. Nem lett volna szabad hagynom, hogy kihajózzon. Akár erővel is vissza kellett volna tartanom. Nem hittem magamban, az előrejelzésekben, sőt a jóslatban sem.
Nem emlékszem már, mikor és hogyan hagyták el a házunkat. Egész délután csak támolyogtam. Úgy éreztem magam, mint egy bokszoló a padlón, közel a K.O.-hoz.
Feleségem próbált türelmes lenni velem, de a délután folyamán kifakadt. Kérte, osszam meg vele, ami legbelül nyomaszt. Rátekintettem, szemébe fúrtam szemem. Nem voltam képes továbbra is egyedül hordani a terhet. Mindent elmondtam neki. A jóslatot, Arne halálát. Azt, hogy megmenthettem volna, ha hiszek. Az esti jóslatról is beszéltem neki. Tudnia kellett, mi várhat ránk. Halál, kín, fájdalom. December 23-káról nem ejtettem szót, nem tudtam hogy érezne.
Mondandóm végeztével lehajtotta fejét és pár percig nem szólt semmit. Végül feltekintett, szemei könnyben úsztak. Kitört belőle a zokogás, alig értettem szavait. Neki is jósolt a titokzatos férfi. Sokat tudott rólunk, kettőnkről. Tudta, hogy volt egy fiúnk, Ingmar, aki meghalt a háború alatt. A jóslat szerint, hatalmas felelősség fog rám hárulni a közeli jövőben. A varázsló szerint, ha Ulrika végig kitart mellettem, nem kérdez semmit, de segít, ahogy tud, megváltozom. Leszokom az italozásról, újra a régi, hőn szeretett Ingmar leszek.
Átöleltem, s percekig álltunk mozdulatlanul, élvezve egymás közelségét. Magamhoz szorítottam és gyengéden megcsókoltam. Nem húzódott el, hanem visszacsókolt. A karjaimba vettem majd felvittem a hálószobánkba. A délután hátralevő része úgy röppent el, hogy észre se vettük. Úgy éreztem megújítottuk eskünket. Jóban-rosszban, míg a halál el nem választ.
Alig, hogy besötétedett, elindultunk a végső búcsúztatásra. Linus atya egész nap a koporsó fölött görnyedt, s imádkozott az elhunyt lelki üdvéért, ezért este már úgy nézett ki, mintha ő maga is a halál küszöbén állna.
A templomban nappali világosság fogadott mindenkit. A templomszolga rengeteg gyertyát gyújtott meg. Reméltem nem lesz baj belőle, pedig tudtam, hogy ennyi gyertya könnyen okozhatja a látomásomban átélt tűzvészt.
Linus atya öreges hangja zökkentett ki töprengésemből. Megkezdte a halotti szertartást. Mivel mindenki ismerte Arnét, így nem vesztegette az idejét azzal, hogy bemutassa az elhunytat előttünk. Csupán a tulajdonságait sorolta föl: szerető férj, gondos apa, a közösség meghatározó egyénisége volt. Valamint a község halásza. A mindenki által tisztelt és szeretett Arne Fritz.
Ahogy az atya befejezte mondandóját, lassanként mindenki kezdett haza indulni. Anne Skondjart kerestem a tömegben, de nem láttam sehol. Anyja és apja, Helga és Titus, Ernát támogatták. Lille Glomt a közelben beszélgetett Linus atyával.
Ulrika belém karolt és a többiekkel együtt kisétáltunk a templomból. Alig távolodtunk el, mikor sikoltás vágott a sötét éjszakába. Visszafordultunk. A templom ablakain lángok csaptak ki. A térde, úgy éreztem megroggyant, de sikerült felülkerekednem és futni kezdtem Isten háza felé. Mozgás közben láttam, ahogy a templom ajtaján Linus atya botladozik ki. Papi ornátusa kormosan lógott vállain. Mellé értem, s felrántottam a földről. Hátrébb vonszoltam, messze a lángoló parókiától. Linus atya, köhögve próbált levegőt venni. Az emberek szintén visszasereglettek, így a gondjaikra bíztam. Vissza akartam térni a lángoló épülethez, de az atya szavai megállítottak egy pillanatra. Látta, ahogy a kis Anne, Lille és Sigmar bent ragadnak a templomban. Nem gondolkodtam tovább. Csak halványam emlékszem mi is történt. Láttam magam berohanni a tűzbe. A gyerekek neveit kiabálhattam, mert lassan Sigmar arca tűnt fel előttem. Megmarkoltam a karjánál, s kirontottam vele a szabadba. Időközben megérkeztek önkéntes tűzoltó társaim is. Vödrökkel hordták a vizet, s próbálták oltani az épületet.
Visszaugrottam a tűzbe. Lillet és Annet nem találtam sehol. Az emeltre is felfutottam, bár a lángok több helyen megpörkölték a testem. Izzadságom szinte azonnal elpárolgott testemről. Az emeleti fordulóban találtam rá a füsttől félájult Lillere és a kis Annere. Nem töprengtem. A vállamra kaptam őket és siettem le a lépcsőn. Tűzoltó társaim beszámolói alapján pokoli szerencsém volt. A tető abban a pillanatban szakadt le, mikor kizuhantam a bejáraton. Én azonban nem emlékszem másra a tűzön és a füstön kívül.
A kinti hűvösség lassan magamhoz térített. Az emberek csodálattal tekintettek rám. Felpillantottam, s Ulrika arcát láttam. Segített felülnöm. Ruháim kormosan feszültek sajgó tagjaimon. Annet és Lillet épp Fereyd doktor vizsgálta. Odasántikáltam hozzájuk, s megkérdeztem a doktort, hogy van a két beteg. Szerinte, ha nem viselkedem önfeláldozóan biztosan meghaltak volna, így azonban megúszták füstmérgezéssel.
Ennyi elég volt számomra. Ulrika kezét fogva hazatántorogtam.
Ma reggelig ki voltam téve Ulrika határtalan szeretetének. Úgy gondozott, mint soha más. A doktor a tűzeset után eljött hozzánk, s kivizsgált. Megállapított néhány égési nyomot, amiből szerinte jó eséllyel néhány hét alatt kigyógyulok. Ulrika szerelmének hála két nap alatt felgyógyultam.
A jóslat beteljesedett. Engem viszont nem hagy nyugodni, ki volt a jós és miért fedte fel előttünk a történteket.

1921. augusztus 11.
- Szerda -
13 óra 41 perc

Alig vagyok képes írni a boldogságtól. Ulrika most újságolta el, hogy terhes. Eddig semmit sem vettem észre rajta. Alakja ugyanolyan kecses maradt. Igaz, első terhességekor sem hízott el. Rettentő boldognak érzem magam. Az öröm majd elfelejtette velem a küldetésem. A jós utáni kutatást. A tegnapi nap folyamán sikerült végre beszereznem a legújabb kiadású térképet partvidékünkről. Információim alapján egy vázlatot próbáltam összehozni a jós útjáról. Döbbenetes felfedezést tettem. A jós útvonala nyílegyenesen áthaladt, Skange, Hansebjorg, Lilleborg, Aeseluund, Hanka városokon. Piros irónnal behúztam a vonalat a térképre. Minden kétséget kizáróan egy törésmentes egyenes jött ki. Meghosszabbítottam a végpontjait kelet-nyugat irányban. Nyugatra a vonal átért a határon, s csak közel ötszáz kilométernyi távolságban ütközött városnak. Elvetettem azt az irányt. Keletre fordultam. Elmosolyodtam a látványtól. Sannefjord, országunk legkeletebbre fekvő városkája feküdt a vonal végpontján, egészen közel a határhoz. Alig több mint hetven kilométerre Skangetől. Információim alapján ebben a városban még nem járt a jós. Reméltem így is marad, amíg oda nem érek.

1921. augusztus 20.
- Péntek -
17 óra 9 perc

Itt vagyok hát Sannefjordban. Reggel érkeztem meg. Rögtön a városka fogadójába siettem. A helyi fogadóst kikérdezve heves izgalom járt át. Épp érkezésem előtti délután érkeztek vándorkereskedők Sannefjordba. Szerencsém volt, hogy időben indultam el.
Pedig Ulrika nem akart elengedni. Rimánkodott, kérlelt, könyörgött, hogy maradjak mellette. Bár a szívem szakadt bele, de nemet kellett mondanom. Elmagyaráztam neki, hogy a jósnak köszönhetjük azt a csodálatos változást, amin keresztül mentünk. Köszönetet kell neki mondanom. Úgy tűnt, megértette. Legbelül mardosva égetett a féligazság. Igen, köszönetet mondok neki, de meg akarom tudni, miért tette mindazt, amit, s hogyan volt mindez lehetséges.
Délben lesiettem az étkezőbe. Alig tartózkodott pár ember a teremben. Nem lepődtem meg, biztos voltam benne, hogy a jós itt is felhívta már magára a figyelmet. Csendben fogyasztottam ebédemet. Közben azon rágódtam, hogyan fogok beszélni a férfival. Várjam meg, amíg teljesen egyedül marad és surranjak be a kocsijába, mint valami betörő? Vagy addig ne moccanjak a kocsija elől, míg észre nem vesz? Egyik sem tűnt túl életképes ötletnek. Úgy határoztam, hagyom sodortatni magam az eseményekkel. Első lépésként kisiettem a főtérre, ahol az árusok már hangos szóval kínálgatták portékájukat.
A jós kocsija a tér szélén állt. A csuklyás férfit sehol sem láttam, de biztos voltam benne, hogy ott van. Szinte éreztem a jelenlétét. Közel egy órát várakoztam a téren, állandóan a kocsit lesve. Emberek jöttek-mentek, beszélgettek, de senki nem indult el a szekér felé. Ami még megdöbbentőbb volt, abból sem mozdult ki senki. Mintha csak valami teherkocsi lett volna.
Tizenhét óra előtt néhány perccel fejeztem be a nézelődést. Tudom, hogy itt van a városban, de a kocsija körül nem láttam. Tovább kell kutatnom. Végig járom a várost, s addig nem térek nyugovóra, míg a nyomára nem akadok.

1921. augusztus 20.
- Péntek -
23 óra 51 perc

Uramisten! Alig kapok levegőt, szinte fuldoklom, miközben papírra vetem soraimat. Nem hiszem el, hogy igaz, ami történt. A jós… Az Isten szerelmére, nem lehet, hogy igaz! De nem tudom megmagyarázni a történteket. Csoda, igazi csoda!
Hat óra körül fogtam nyomot. Fél hatkor az egyik helyi lakos látta a csuklyás jóst, amint a közeli fjordok felé vette az irányt. Szerette volna, ha jósol neki valamit, de a férfi egy kézlegyintéssel elzavarta. A helyi nő elmesélte, hogy dühödtnek akarta érezni magát, máskor úgy érzett volna, de a titokzatos alak legyintése után inkább nyugalom szállta meg. Visszasétált a házába, s nem is tekintett a férfi után.
Köszöntem az útbaigazítást, s jómagam is a fjordok felé siettem. Erre már nem volt semmilyen világítás, csupán a Hold és a csillagok tündököltek. Erős kísértést éreztem, hogy visszatérjek a fogadóba, de végül erőt vettem magamon és folytattam utam.
A sziklák közt felcsapó víz teleszórt permetével. Fázni kezdtem. Elfáradtam, haza akartam menni. Haza, Ulrikához. Átkoztam magam, amiért vállalkoztam erre a sehova sem vezető útra. Vissza akartam térni Sannefjordba, megfordultam ám a döbbenettől szinte gyökeret vert lábam a sziklába.
Ott ült előttem a jós. Apró tábortüzet szított egy kormos faággal. A hátam mögött bukkant fel, pedig nem lehetett ott, amikor jöttem. Lehetetlen volt, és mégis ott ült! Mozdulni próbáltam, de sehogy sem sikerült. A csuklyás alak felém fordult és intett, hogy menjek közelebb. Újra lépni próbáltam, s ezúttal sikerült is. A tűz két oldalán nagyobbacska kövek voltak. Az egyiken a jós üldögélt, így félve ugyan, de leültem a másikra.
Próbáltam benézni a csuklyája alá, de a tűz fényében sem láttam semmit. Ez még jobban megijesztett. A jós ekkor beszélni kezdett, szavai beleégtek memóriámba.
- Újra találkozunk, Ingmar! – hangja fiatal férfi benyomását keltette. – Oly sokáig vártál rám, s most mégsem bírsz megszólalni.
- Ki vagy, te? – nyögtem ki végül.
- Ez a legfontosabb kérdésed, Ingmar? – felsóhajtott. – Ti, emberek olyan semmitmondó dolgokra vagytok kíváncsiak. Rendben, válaszolok a kérdésedre. A nevem, Uriel.
- Mint az arkangyalnak – suttogtam magam elé.
- Valóban – szavai közben hátrahajtotta csuklyáját. Középkorú arc nézett rám. Fejét félrehajtva, pár ágat dobott a tűzre. Ahogy a fény az arcára esett, döbbenten kiáltottam fel. Az arc elmosódottá vált, szinte átütött a csont fehérsége. Ahogy visszafordult, újra a középkorú férfi nézett szembe velem.
- Meglepődtél, Ingmar – mondta, nem kérdezte. – Sokféleképpen hívtak, hívnak. Van, aki Urielnek nevez. Van, ki angyalnak. Te ellenben jósként gondolsz rám, Ingmar. Kellemes név, olyan titokzatos – felnevetett. Hangja ezúttal egy fiatalemberé volt. - Kérdezz, Ingmar! Ne légy zavarban!
- Miért jöttél el hozzánk? – kezdtem.
- Eljött a próbátok ideje, Ingmar. Az emberiség lassan felnő, biztosnak kell lennünk benne, bíztok majd magatokban.
- Lennünk? – hebegtem.
- Természetesen, Ingmar. Mi mindig többen vagyunk.
- Miért pont engem választottál ki?
- Mindenki kiválasztott volt, de nem mindenki hitt benne. Elsőként a faludba, Skangebe szálltam alá. Odafent nyomon követjük az embereket. Láttunk téged is. Láttuk a benned rejlő lehetőségeket, miket eltékozolsz. Én csupán elindítottalak azon az úton, amely mostani nemes lelkedhez vezetett. Ez mindig benned lapult, csak elfelejtettél hinni benne. Elvettek tőled valamit, ami a romlás útjára lökött…
Könnyek buggyantak ki szememből. Első, egy szem fiamra gondoltam, kit magával ragadott a háború. Elvesztése szinte őrületbe kergetett, az italba menekültem. Kerültem mindent, ami jó, ami helyes.
-… én csupán elindítottalak utadon – fejezte be Uriel.
- Merre visz az utam?
- Ezt neked kell megtalálnod, Ingmar! – Uirel felállt, kihúzta magát. Az égboltot nappali világosság öntötte el. Uriel hátából tollas szárnyak törtek elő. Mosolygott, majd a fénybe emelkedett.
Fogalmam sincs mennyi ideig ülhettem ott, a tűzbe bámulva. Lehet, hogy csak percekig, lehet órákig. Amit átéltem olyan volt, mint egy csoda. Alig bírtam felfogni, s még most is nehezen értem.

1921. december 23.
- Szombat -
19 óra 33 perc

Ulrika már több mint két órája vajúdik. A bábaasszony mindent rendben lévőnek talált. Rám parancsolt, hogy várjak a hálószobán kívül, majd hív, ha szükség lesz rám.
Bejöttem a dolgozószobámban, hogy az Útról elmélkedjek, de most minden gondolatom Ulrika, s a kis jövevény körül forog. Képtelenség, így gondolkozni.

1921. december 23.
- Szombat -
20 óra 35 perc

Csoda történt! Újabb csoda. Megszületett a kisfiam. Ingmarnak neveztük el, Ulrika ragaszkodott hozzá, hogy az én nevem adjuk neki is. Csodálatos hangulatban vagyok. Itt ülök, Ulrika mellett a hitvesi ágyon, s miközben e sorokat írom, már itt sírdogál sarjam, szerelmem ölében. Hálát adok az Úrnak, hogy újra megadatott nekem ez a boldogság.
Linus atya holnapra várható. Ma már többször bekopogott, kérdezvén, mikor keresztelheti meg Skange új lakóját. A mai napon túl sokat szenvedett Ulrika, így az atyának várnia kell holnapig.
Nem utolsó sorban Karácsony előestéje van. Az ajándékom pedig megérkezett.

1922. március 3.
- Hétfő -
12 óra 10 perc

Ma végre megértettem merre is vezet utam. Kora reggel befutott egy norvég kereskedőhajó, elcsigázott utasaival. Hatalmas ládákat cipeltek a stégre, bár alig bírták. Kikötőmesterként, hivatalból jelen kellett lennem.
Egyikőjük, alig huszonéves fiatalember, nem bírta el a cipelt súlyt, s ládástul belezuhant a vízbe. Abban a pillanatban merülni kezdett, s a tengerészek rémült ordításából azt vettem ki, hogy nem tud úszni. Gondolkodás nélkül a habokba vetettem magam, s sikerült kimentenem a fuldokló fiatalt.
A matrózok hálás köszönettel fogadtak, miután átöltöztem, s fabódémból vittem száraz ruhákat a vízbe esettnek is. Isteni gondviselésről beszéltek, s arról, milyen jó, hogy pont akkor ott voltam.
Ekkor értettem meg. Az a célom, hogy ott segítsek az embereknek, ahol csak tudok.

[*]

Oly sokszor olvastam a naplót, hogy majd kívülről tudom már. Mégis képes vagyok újra és újra kézbe venni. Az egész oly mesés, de én tudom, hogy igaz. Érzem, nem hazugság. Apám halála után olvastam először. Anyám bízta rám, hogy őrizzem.

Ingmar vagyok. Ingmar Sjoeberg.

Skange, 1997. április 23-a

Hadész pokla

- Már alig várom, hogy újra a Hadész földjén lehessek!
Siena Castella hangja úgy szólt, mint egy kisgyereké, aki már alig bírja, hogy megkapja a hőn áhított ajándékát.
- Csak érteném, miért olyan különleges az a bolygó?
Ileo Forza, ajkán savanyú mosollyal fordult a doktornő felé.
Siena megrázta a fejét. Gyengéd mosoly suhant át az arcán, miközben magyarázni kezdett.
- Ileo, maga mindig kötekszik. A Hadész maga a paradicsom. Hómezők ameddig csak a szem ellát. Népsűrűség mínusz kettő fő négyzetkilométerenként. Tökéletes helyszín az elhívatott kutatók számára.
A férfi visszamosolygott a nőre, de nem válaszolt. Tudta jól, hogy a doktornő a Földön született, ahol minimum huszonhét milliárdan éltek. Nem csodálta hát, hogy a nő szereti a kihalt helyeket. Ő ellenben a Dertius Alián élte gyermekkorát. A mezőgazdasággal foglalkozó bolygó, egyike volt a galaxis legritkábban lakott planétáinak. Jól emlékezett, mit magyarázott az apja minden kirándulásukkor. A Dertiuson annyira kevesen éltek, hogy a birtokuktól több hétnyi távolságban találkoztak volna csak emberi arccal.
A kutatással kapcsolatban igazat adott az egzotikus nevű nőnek. A Hadész, Föld-típusú bolygóként, illetve mivel épp jégkorszakának derekán járt, az egyik legjobb helyszínnek bizonyult, hogy tanulmányozni lehessen, milyen hatással volt a klímaváltozás a Földre, év tízezredekkel korábban.
Előkereste memóriájából, mit tudott magáról a jéggolyóról. Nagyság adatok, hőmérsékleti megfigyelések, domborzat letapogatás. Semmi olyan adat, ami magyarázatot adott volna a kérdésére.
- Doktornő, nem tudja véletlenül, miért nevezték el Hadésznek úti célunkat?
Siena készségesen válaszolt.
- Éppenséggel tudom, miért. Az első felfedezők, akik a bolygó felszínére léptek, a rideg, sivár, jég birodalmában úgy érezték magukat, mintha a holtak földjén lennének. Csak fokozta ezt a hangulatot az a tény, hogy az egész planéta legmagasabb pontja, a leszálló egységük pilótafülkéje volt. Ezért nevezték el, az ókori Görögország hitvilágának túlvilági istenéről.
Mindketten felnevettek a vicces anekdotán. Ileo felállt a helyéről és a legközelebbi monitorhoz sétált. A közösségi terem nem volt túl nagy, de rendelkezett egypár extra felszereléssel, ami értékesebbé tette hálófülkéjüktől. A hajótesten kívüli világűrt mutató kamera volt az egyik. A hipertéren vágtak át, ennél fogva örvénylő fényeken kívül nem lehetett mást látni odakint, ám Forza szeretett elmerülni a pulzáló fények kavalkádjában.
A hangszórók reccsenése zökkentette ki, nyugodt szemlélődéséből.
- Itt a kapitány beszél. Hét perc múlva kilépünk a hipertérből. Mindenki foglalja el, a számára kijelölt pozíciót. További utasításig várjanak is ott. Köszönöm. Farlan kapitány, vége.
Mindketten felugrottak. Csupán szemeikkel kommunikáltak. Már a hajóra lépésük előtt ismerték egymást, így megértették egymást szavak nélkül is. Mindketten arra gondoltak, hogy a kapitány teljesen humortalan ember.
Többen is elsiettek mellettük. Szerencsére szomszédos helyre voltak beosztva, így tovább beszélgethettek.
- Mióta várt erre a nagyszerű lehetőségre, Siena?
A férfi hangja tettetett komolysággal szólt. Castella ugyanolyan hangnemben válaszolt.
- Közel három és fél éve, doktor Forza.
Felnevettek. Bekapcsolódott a hangszóró a fejük felett.
- Lassítási folyamat megkezdve. Egy perc múlva kilépünk a hipertérből.
A lassulás során fellépő fizikai hatások, percek alatt lefagyasztották a mosolyt mindkettejük arcáról. A székükbe épített gravitációs kijelző folyamatosan nyomon követte mekkora erők hatnak rájuk. A fejlett berendezéseknek hála több száz G erőt is el tudtak viselni, de a terhelés attól, még terhelés maradt. Százkettő G-nél szólalt meg Farlan hangja.
- Kiléptünk a hipertérből. Üdvözlöm önöket a Holtak rendszerében!

Az Hadész állomás a planéta északi sarkkörének és a huszadik hosszúsági kör metszetében húzódott. Ileo hálát adott a sorsnak, hogy ilyen pontosan meghatározták az állomás elhelyezkedését, mivel az állandó hóviharok igencsak megnehezítették a látást. A számítógépek viszont másodpercek alatt kiszámították a pályájukat, a sebességüket, valamint a várható érkezés időtartamát.
Huszonhárom perce voltak már úton. Csillaghajójuk nem lett volna képes landolni a bolygón, mivel nem rendelkezdett légköri hajtóművekkel. Ileo ezt eleinte nem sajnálta túlzottan, ám miután beléptek a légkörbe, egyre inkább fájlalta a hatalmas hajótest nyújtotta biztonságot.
Szállítóhajójuk megállás nélkül rengett, ugrált, a hihetetlen erős légáramlatok hatására. A férfi gyomra többször is összerándult, ahogy fel-le bucskáztak, de még tartotta magát. Nem pont a doktornő előtt akarta megadni magát a tengeribetegségnek. Pláne, hogy a nő nem is látszott megviseltnek. Nyugodtan üldögélt, beleszíjazva ülésébe, bár a szeme időnkénti felvillanása azért tanúskodott némi aggodalomról.
Kettőjükön kívül, további három embert hoztak váltásként a kutatóállomásra. Két technikus mérnököt, s Leona Helstadt klímakutatót. A nő már túljutott élete derekán, ráncos arcán azonban semmiféle érzelem nem tükröződött. Ileo kicsit elszégyellte magát, amiért csak erőfeszítések árán volt képes úgy, ahogy tartani magát.
Kipislogott a kabinjuk ablakán. Jegesre fagyott felületén, alig látott ki, s csupán a hómezők fehére tűnt fel a szeme előtt.
Percekig bámult kifele, s szinte észre sem vette, hogy megérkeztek. A szállítóhajó kecses könnyedséggel szállt le. A landolási zónájukat hóval borított jégréteg fedte, amit csak itt-ott tört meg a fűtőrendszerből felszálló pára.
Alacsony épület álldogált a leszállóhelyüktől pár tucat méterre. Apró, narancssárga ruhába öltözött alakok futottak feléjük. Mellettük tömzsi felépítésű jármű húzott egy vastag csövet maga után. Ileo magában nevetgélt, ahogy leszálltak egy csapásra elmúlt a rosszulléte. Odakint mínusz nyolcvan, kilencven fok lehetett, a hajótestbe azonban kellett a hűtőfolyadék, hogy szinten tartsa a komp reaktorának hőmérsékletét.
Felrezzent álmodozásából, s követte a többieket, akik már elhagyták az üléseiket, s a csomagjaikat pakolták. Mire végzett a pakolással, már csak ő maradt a komp fedélzetén. Sietve mászott ki a többiek után, miután nagy nehezen kinyitotta kesztyűs kezével a hidraulikus ajtót.
Ahogy kilépett, megcsapta a Hadész teljes erejével. A jéghideg szél karomként karmolászta az arcát. A feje búbjáig be volt öltözve, de még így is képes volt áthatolni a maszkján. Sietve lépkedett társai után, akik már az épület előtt várakoztak. Az ajtóban piros overallt viselő alak állt. Amint Forza is odaért hozzájuk, besorjáztak az épületbe. Odabent langyos meleg fogadta az újonnan érkezőket. Csendben letekerték az arcuk elé kötött sálakat, maszkokat, s végre mindenki beleszippanthatott a Hadész tiszta, friss levegőjébe.
A piros overall tulaja is nekivetkezett. Lehúzta a kapucnit is a fejéről. Néhány férfi és nő sietett el mellettük, csomagjaikat kezükben, hátukon cipelve. Egyikőjük sem állt meg, hogy vessen egy utolsó pillantást a bolygóra. Ileo meg tudta érteni őket. Úgy tűnt egyedül Siena doktornő nem érzi furcsán magát, hiszen ő másodjára jelentkezett a kutatómunkára.
- Üdvözlök mindenkit a Hadész állomáson! A nevem, Dimitri Sergecsov. Én volnék ennek a kutatókomplexumnak a vezetője. Ha valakinek kérdése van, forduljon hozzám bizalommal. Azonban kizárólag technikai és adminisztratív kérdésekkel zargassanak. Maguk a kutatók, oldják meg a felmerülő kérdéseket – elvigyorodott. – Kérem, kövessenek!
Végigvezette őket a komplexum területén. Az épület maga csak fogadóállomásként üzemelt. Az igazi állomás a jégfelszín alatt, több tíz méterrel helyezkedett el, egy természetes jégbarlang üregében. Gravitációs liftek vitték le őket a lakószintre. Jobbra-balra ajtók húzódtak, melyeken túl komfortos, de nem túl nagy kényelemmel ellátott szobák húzódtak.
Ileo leült a székébe miután elvállt a többiektől, s gondolkozni próbált. Nem volt biztos benne helyesen cselekedett, mikor elvállalta a Hadész geológusának feladatát. Előhalászta az oldalán függő kulacsát, s magába erőltetett pár csepp vizet.
Furcsa remegés futott végig a testén. Körbepislogott. Nem képzelődött, az egész szoba remegett. Felpattant és a kifutott a folyosóra. Odakint is minden mozgásban volt. A falak, a padló furcsa ritmusra rezgett. Meglepetten hőkölt hátra, amikor apró töréscsík futott végig a padlót helyettesítő jégrétegen.
Siena, Leona és a két technikus is kimeredt szemekkel állt a folyosó közepén. A rengés pár percig folytatódott, majd lassan alábbhagyott. Ileo tisztában volt vele, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a rengéssel. Úgy döntött felkeresi Sergecsovot és feltesz neki néhány kérdést.

Indulni készült, de Siena elkapta a karját.
- Ileo, itt valami nincs rendben. Tudom. Négy éve, mikor először voltam itt, sosem tapasztaltam ehhez hasonlót. Ez a planéta egyike a legcsendesebbeknek. Nem szólva a felszíni viharról. Nem lenne szabad ilyennek lennie. Túlságosan erős, és hosszantartó. Sürgősen beszélnünk kell az igazgatóval.
A lifthez siettek. Nem tűnt sérültnek, így beszálltak. Felvitették magukat az állomás első szintjére, az igazgatói irodába.
Sergecsov nyugodtnak tűnt, mikor beléptek. Az asztala mögötti monitorokat figyelte, de fél szemmel a bejárati ajtót is szemmel tartotta. Mintha várta volna, hogy felkeresik.
Ahogy beléptek a tágas helységbe, az igazgató teljes figyelmével feléjük fordult. Siena rögvest az asztalhoz rohant és rákiáltott az oroszra:
- Mi folyik itt, Dimitri?
- Nyugodjon meg, doktornő! Nem történt semmi szokatlan.
- Semmi szokatlan? Hiszen a bolygó épp az imént rázkódott meg, pedig nem lenne szabad neki. Teljesen kialudt a Hadész. Élettelen.
A nő hangja, értetlenül és felháborodottan csengett. Az orosz felállt, megkerülte az asztalt és eléjük állt.
. Most bizalmas információkat fogok közölni önökkel, így kérem, maradjon hármunk közt, amit hallani fognak – választ sem várva folytatta. – Két évvel ezelőtt kezdődtek ezek az események. Apró rengéseket észlelt a szeizmográfunk. Az átlaghőmérséklet pedig nulla egész kettő tized fokkal emelkedett.
- Egy év alatt? – vonta fel a szemöldökét Siena.
- Nem. Egy hónap alatt – a férfi szavai hallatán, az olasz doktornő szeme kerekre tágult. Láthatólag nagyon meglepődött. Dimitri folytatta. – Mostanra közel öt egész fokkal nőtt az átlaghőmérséklet.
- Valami hatalmas hőforrás lehet az, ami ezt előidézi. A bolygómérések során azt állapították meg, hogy a belső mag kialudt – szólt közbe Ileo.
- Valahol hibázhattak azok az ütődött űrkutatók, doktor Forza. Pár hónappal ezelőtt sikerült végre bemérnünk az állomás műszereivel a rezgések kiindulópontját. Egy vulkán. A jégfelszín alatt van. Még. Szerencsénkre több száz kilométerre helyezkedik el tőlünk, így nincs mitől tartanunk.
- Nem értek egyet – vágott közbe Ileo. – Mint tudja, Mr. Sergecsov, geológus vagyok, így tisztán látom, hogy igenis van mitől tartanunk. Egy ekkora kiterjedésű vulkán, óriásvulkán, képes lehet hatalmas mennyiségű és kiterjedésű jég megolvasztására. A vulkán magmája természetesen nem árthat nekünk, de a felmelegedés, és a kitörés hatása ideáig is elérhet, s el is fog valószínűleg. Akkor pedig itt minden és mindenki úszni fog.
Az igazgató elmosolyodott és megpaskolta geológus karját.
- Önön kívül is dolgoznak itt tudósok, Mr. Forza. Ők megállapították, hogy nem fenyeget közvetlen veszély. Hiszek nekik. Önnek pedig köszönöm, hogy felhívta a figyelmem a lehetséges veszélyekre.
- Én is úgy hiszem, komolyabban kellene venni a veszélyeket, Dimitri! – szólította Siena a keresztnevén az igazgatót, akit még évekkel korábban ismert meg. – Ezek az időjárási anomáliák nem jelentenek jót. Lehetséges, hogy a vulkán máris nagyobb kiterjedésű, mint gondoljuk. Ha pedig így van, akkor a kitörés is hamarabb várható. Azonnal ki kell üríteni az állomást.
- Ezzel már elkéstünk. A komp körülbelül félórája szállt fel. A Csillaghajó, már úton van, hogy elhagyja a szektort. Semmit nem…
Szavait elnyomta a rengés. Az egész bázis megmozdult. A monitorok szikraeső közepette leszakadtak a falról. A székek ugrándozni kezdtek majd felborultak. A két férfi és Siena, alig bírt talpon maradni. Dimitri szemében félelem csillant. A rengés felerősödött, mire mind futni kezdtek a lift felé.

A rengés még erősebbé vált. A lift meg-megakadt mozgás közben. A falhoz kellett támaszkodniuk, ha nem akartak elesni. Felfelé igyekeztek, a fogadó épületbe. Sergecsov útmutatása alapján, ott található a szeizmográf. Lágy zökkenéssel álltak meg. Kiugrottak, s futni kezdtek az irányítóterem felé. A lift mögöttük azonnal elindult lefelé. Ileo értetlenül bámult, egy ekkora kutatókomplexumnak miért csak egy gravitációs liftet építettek?
Felrohantak egy lépcsőn, ami megállás nélkül himbálódzott a súlyuk alatt. Tartópántok csattanását hallották, majd a lépcső alja több méteren lehullott a fölszintre. Épp, hogy felértek az irányítóterembe.
Odabent riadtan futkosó embereket láttak. A legtöbb technikus fiatal, szinte még hallgató korú volt. Sosem tapasztalhattak hasonlót. Sergecsov mutatta az utat, s megálltak a veszettül kalimpáló műszer előtt. Akkora amplitúdókkal járt fel-alá a kijelző, hogy félő volt egyszer csak eltörik és lepattan a földre.
- Ez nagyon rosszat jelent igazgató úr.
Ileo hangja vészjóslóan csengett.
- Ezek a jelek azt mutatják, hogy a vulkán közel állt a kitöréshez. Nincs sok időnk hátra. Legfeljebb négy vagy öt óránk. Azonnal vissza kell hívni a Csillaghajót!
- Van nagy hatótávolságú rádióadónk, Dimitri? – kérdezte Siena.
- I.. igen. Mióta legutóbb itt voltál, kérvényeztünk egyet. Továbbítsanak segítségkérő jeleket a Csillaghajóra! Gyerünk! – kiáltott az orosz, a technikusokra.
A rengés közben csillapodni látszott. Előbb a szeizmográf kezdett lassulni, majd ők maguk is érezni kezdték az enyhülést.
- Legalább két, három óra, míg célba ér az üzenetünk, remélhetőleg, még nem léptek túl a hatósugarunkon – csóválta meg a fejét Dimitri.
- Reménykedjünk. Addig pedig költöztessük föl az embereket a szállásukról, hogy minél hamarabb készek legyenek az indulásra – tanácsolta Siena. A két férfi rábólintott.
Kiléptek az irányítóból, s a leszakadt lépcső maradványain visszacsúszkáltak a földszintre. Riadt, rémült emberek torlaszolták el a gravitációs lifthez vezető utat. Szemmel láthatólag mindenki próbálta menteni magát, s a felszerelését. Az igazgató gyors létszámellenőrzést tartott, majd gondterhelt arccal sietett vissza Sienához és Ileohoz.
- Leona Helstadt nincs itt. Valószínűleg lent rekedt. Azonnal le kell mennünk érte.
Az egyik újonnan érkezett mérnök pár lépésnyire állt tőlük, így hallotta minden szavukat. Gondterhelt képpel lépett hozzájuk.
- Elnézést, hogy közbeszólok, de hallottam, miről beszélnek. Nem lehetséges, amit akarnak. A gravitációs lift aknája beszakadt, épp mikor jöttünk felfelé. Nincs több út, ami levezetne.
Ezer méteren repültek. Az apró siklót kegyetlenül dobálta a szél. Minden egyes erősebb lökéshullám után, azt hitték az utazók, hogy végük van. De a kis gép makacsul törte magát előre. Ileo és pilótája a vulkán felé igyekezett. A geológus látni akarta, hogy tökéletesen biztos lehessen a kitörés időpontjában.
Fél órával korábban indultak útnak. A kis sikló, a kutatók munkáját volt hívatott segíteni. Épp kapóra jött nekik. Ileo nem akart túl magasan repülni, hogy megkímélje a gépet a magas légköri viharzónáktól, ám még ezer méteren is hihetetlen erős szélviharok fogadták kettejüket. Egyre közelebb értek. A viharos szél, a műszereik szerint elérte az óránkénti hétszáz kilométeres sebességet. Kész csoda volt, hogy nem zuhantak le.
Újabb lökéshullám kapta telibe a gépet. A légkör ellenben tökéletesen tiszta és nyugodt maradt. A pilóta kezei őrült virtustánccal próbálták egyenesben tartani a siklót. Ileo elismeréssel nézte mindezt. A műszerek szerint a lökéshullám a gép alját kapta telibe. A tények meggyőzték. A vulkán fölött repültek. Bekapcsolta a gépezet kameráit. Az optikai, infravörös, valamint gravitációs kamera azonnal venni kezdte az alattuk tovasikló tájat. Az adatokat rögtön elkezdte feldolgozni a sikló számítógépe. Az információhullám ledöbbentette Ileot. Az optikai kamera citromsárga villódzást közvetített. A lencsék majd kisültek a megerőltető fényviszonyoktól. Az infravörös kamera még baljósabb képeket vetített elé. Akkora hő tenger hullámzott alattuk, hogy kitöltötte a teljes monitort. Több ezer fokos magma párologtatta a felszíni jégtakarót. Az olvadás során pedig hihetetlen mennyiségű vízpára szabadult föl a légkörbe, ami előidézte a rettenetes viharokat. Nem volt meteorológus, de ennyit még ő is tudott a viharok keletkezéséről.
Nem volt szükség további elemzésre. Szólt a pilótának, hogy sürgősen siessen vissza a kutatóállomásra.

Erősen kellett kapaszkodnia, nehogy lezuhanjon. A falba vert kapaszkodók ugyan nyújtottak némi segítséget, de az idő ugyanolyan jegesre fagyasztotta, mint magát a kürtő falát.
Siena mélyeket lélegezve nyugtatta magát. A jeges levegő késként szúrta a tüdejét, de nem volt ideje pihenni.
Ileo elindult a vulkánhoz, hogy a saját szemével is láthassa. Azt állította, csak így lehet tökéletesen biztos a kitörés időpontjában. Leona ellenben még mindig az állomás fogja volt, s egyedül Sienának volt megfelelő képzettsége ahhoz, hogy egy mentést megkockáztassanak. A Földön amatőr barlangászként szerzett némi tapasztalatot, bár jégbarlangban sosem járt korábban.
Mivel a liftakna beszakadt, Dimitri csak egyetlen utat látott a mentésre. Egy szervizjáratot, amit még a kutatóállomás építésekor vájtak ki. Keskeny és fagyott volt, ám két ember szűken elférhetett benne. Kötelet találtak a fogadóépületben, de mászóvasakat már nem. Szerencséjükre, a hajdani építők ellátták a szervizjáratot kapaszkodókkal.
Ezek segítségével furakodott Siena, egyre lejjebb és lejjebb. Lassan kezdte elérni a lakóegységük szintjét. Magában hálát adott a sorsnak, hogy a szervizjárat nem omlott még be. Ha csak egy pillanatra is beleképzelte magát Leona helyzetébe, kifutott vér a lábaiból.
Alig fél méter átmérőjű csapóajtó nyílott a szintre. Erősen megkapaszkodott a csúszós kapaszkodókba, majd lendületet véve, berúgta az ajtót. Nagyot huppanva ért földet. Megtapogatta sajgó fenekét, s talpra kecmergett. Sűrű sötétség vette körbe. Felkattintotta a magával hozott elemlámpát, s elindult Leona szobája felé. Útközben kellemetlen cuppogó hangot észlelt. Lenézett a talajra, s csodálkozva látta, hogy a jeges padlót, olvadó latyak fedi. Nem értette. A fűtés nem olvaszthatta fel a padlót helyettesítő jégtömböket. Visszafutott a szervizaknához. Bedugta a kezét, majd riadtan vissza is kapta. A falak olvadoztak. Néhány perc alatt érezhetően megnőzz odalent a hőmérséklet. Siena nem volt bolond. Tudta ez csak egy dolgot jelenthet. A vulkán magmája sokkal messzebbre elért, mint Ileo sejtette. Sietnie kellett.
Leona ajtajához sietett, és megkopogtatta az ajtót. Semmi válasz nem érkezett. Dörömbölni kezdett, de erre sem jött válasz. Meg sem próbálkozott az ajtó kinyitásával. A zár teljesen eldeformálódott egy lezuhanó jégdarabtól. A szétszóródott billentyűk feketén sötétlettek a padlón.
Egyetlen lehetősége maradt csupán. Előhalászta azt a kis lézervágót, amit a technikusok kerítettek neki odafent. Elvileg képes volt átfúrni egy jégfalon. Remélte igazuk is volt. Az ajtó melletti falhoz lépett és ráirányította a vörös sugarú lézert. Sercegve párolgott a fagyott víz. Siena örömmel tapasztalta, hogy gyorsabban és jobban halad, mint remélte. Pár perc alatt sikerült akkora lyukat égetnie, hogy átférhessen rajta. A szobában sötét volt. Nagyon sötét. A doktornő viszont rögtön észrevette a fekete testet a fal mellett. Leona Helstadt volt. Már nem lehetett rajta segíteni, egy plafonról leszakadó jégtömb halálra zúzta. Bár nem ismerte túlságosan, megrázta a nő halála. Az öreg hölgy is reménykedve érkezett a Hadészre, s végül a bolygó vált a sírhelyévé.
Siena visszavonult, nem volt értelme maradnia. Átpréselte magát az általa vágott lyukon, s toccsanva lépett ki a folyosóra. Az egész szint úszott a vízben. Az olasz nő fején átfutott a gondolat, hogy a szervizjárat is elázott, de nem akart félni. A felszabaduló adrenalin segített egyensúlyban maradnia. A csapóajtóhoz futott és lassan araszolva mászni kezdett fölfelé. A járat erősen megrongálódott néhány perc alatt. A kapaszkodók több helyen egyszerűen kifordultak a helyükről, ahogy megpróbált támaszt keresni rajtuk. Ha nem lett volna a kötele, már lezuhant volna.
Az utolsó pár métert csak a kapaszkodással töltötte, mivel a többiek, elsősorban Dimitri, egyszerűen felhúzták.
Kérdő tekintetükre válaszul, csak megrázta a fejét.
Zárásként Ileo is befutott, lihegő pilótájával egyetemben.
- Mennyi időnk maradt? – kérdezte a nő.
- Nagyobb a baj, mint hittem. Alig egy óránk maradt a kitörésig.

Mindannyian a leszállópályán tolongtak. A pár órával korábbi jeges felület, úgy elolvadt, mint a mikrohullámú sütőbe helyezett fagylalt. Nyúlós cseppekben szakadt rájuk az eső. Alig húsz perce kezdett el esni, olyan intenzitással, hogy a látótávolság alig két méterre csökkent.
Siena és Ileo, a pálya szélén térdeltek és bámulattal szemlélték a természet vad erejét. Ahol korábban sima jégfelület húzódott, ott csipkés taréjjal szegélyezett hegyvonulatok húzódtak. Ahogy a jég és hó olvadni kezdett, úgy tűnt elő a bolygó igazi arca. Fenséges és félelmetes látványt nyújtott. A bázisuk az esőzés kezdete előtt omlott össze. Jelüket többé nem továbbította a nagy hatótávolságú adó, de nem aggódtak miatta, hiszen a bázis koordinátái szerepeltek a Csillaghajó központi számítógépében.
Az idő ellenben nagyon fontos volt számukra. Ileo kalkulációja szerint alig fél órájuk maradt még a robbanásszerű kitörés előtt.
- Ha szerencsénk van, akkor a robbanásszerű kitörés csak a bolygó felét fogja elsöpörni – Ileo hangjából cseppnyi irónia sem áradt. – Ha nincs szerencsénk, a vulkán az egész bolygót fortyogó pokollá változtatja. Ebben az esetben nem kell aggódnunk, pillanatok alatt elégünk.
- Hülye, geológus poén. Sosem fogom megérteni – élcelődött Siena, bár legszívesebben összeesett volna a fáradtságtól.
Robaj csapta meg a fülüket. Olyan hang volt, mintha kipukkant volna valami. Ileo füle már hallotta ezt a hangot, de nem vulkán kitöréskor. Örömében nagyot ugrott és átkarolta az olasz doktornőt.
- Megmenekültünk! Ez a komp hangja! – ujjongott tovább.
Szavai mindenkibe új reményt csepegtetettek. Egy perc elteltével mindannyian hallották a leszállóegység motorjának zúgását, s a hajtómű pukkanását. A transzporter örökkévalóságnak tűnő másodpercekig lebegett a célpont fölött, míg mindannyian biztonságos távolba húzódtak a hajtómű fúvókáitól.
Ahogy kinyílt a hidraulikus ajtó özönvízszerűen kezdtek áramlani befelé az emberek. Dimitri, Siena és Ileo maradtak utoljára. Az orosz igazgató vetett egy utolsó pillantást Hadész valódi arcára, majd sietve bemászott a gépbe. A két olasz másodpercekkel később követte.
Felszálláskor már nem hallották a komp hangját. A szélvihar és a becsapódó vízcseppek milliárdjai, minden más zajt elnyomtak.
Nyaktörő ívben indultak el. Dimitri, Ileo és Siena a pilóta fülkébe ment, hogy tájékoztassák a pilótákat a helyzet súlyosságáról. A két olasz meglepetésére, Farlan kapitány vezette a gépet. Arcukat látva elmosolyodott:
- Senki nem volt olyan őrült, hogy önként vállalkozzon az evakuálásra.
Hatalmas robbanás remegtette meg a hajót. A lökéshullám másodpercekkel később érte el a szökési pályán mozgó kompot. Farlan gyors mozdulatokkal püfölte az irányítópultot, hogy a lehető legnagyobb teljesítményt hozza ki a hajtóművekből. Dimitri valamit mormogott a fogai között, míg Siena és Ileo a műszereket tanulmányozták. Ileo sejtése valósággá vált. A vulkán kezdte bekebelezni a planétát. A kilövellő magma több ezer méteres magasságokba emelkedett, de nem volt lehetősége lehűlni, mivel az egész atmoszféra forrt a hőségtől.
A hajótest kezdett összeroppanni a külső hőhullám hatására. Alig maradt idejük hátra. Farlan a fogát csikorgatva, izzadtságban úszva kormányozta a kompot.
Hirtelen csönd lett. A robbanások alábbhagytak. Ileo nem szólt semmit. Várt. Várta a mindent elemésztő, utolsó kitörést.
A kapitány nyelt egy hatalmasat. Kijutottak a világűrbe. Geo szinkron pályára álltak a bolygó körül. Alattuk, több száz kilométerre fortyogott Hadész, veszett dühében.
- Nézzétek!
Hadész kitátotta száját. A hatalmas, több ezer kilométer átmérőjű vulkán utolsó leheletét is a világra köpte.
Ileo szólalt meg:
- Hadész megmutatta valódi arcát. Megmutatta a poklát.

Morbum Alci Affect - Profit vs Erkölcs

Női hang:
- Elfogadhatatlan!
Férfi hang:
- Felfoghatatlan!
Jack tanácstalanul tekintett körbe. Íme, a Tizenötök Tanácskozása, ahogy maguk közt nevezték a találkozókat. Végig hordozta tekintetét mindegyikükön. A Föld és a Naprendszer gyarmatok legnagyobb és legtőkeerősebb gyógyszergyártói. Felsóhajtott, nem szeretem képet vágott, de folytatta mondandóját:
- Lehet, hogy nem tetszik, amit hallottatok, de a profit, akkor is profit, ha ezt valakik elfelejtették volna. – vetett egy-egy neheztelő pillantást két társára.
Jenna Hale állta a pillantását, de Ben Freeman lesütött szeme jelezte, nagyon is egyetértett Jackkel.
- Ne hidd, Jack, hogy mi nem szeretjük az extra bevételt! De, amit ajánlsz, az felvet bizonyos erkölcsi korlátokat. Ámbár, kíváncsian várom, hogy akarnád végrehajtani a tervedet. – mosolyodott el Jenna.
- Azért vagyunk itt, hogy ezt megbeszéljük. Cégem csupán a nyersanyagot szállítja. – mosolyodott el ő is.
Jon Wiseman, az NMD igazgatója jelentkezett szólásra. Jack intett, hogy beszélhet.
- Nekem nagyon is tetszik az ötlet. A H21P33-as vírustörzs, kiválóan alkalmas arra, hogy megbetegítse az embereket, de állandó kezelés mellett, egyáltalán nem halálos. A bemutatott minták alapján, egy a huszonegyedik század hajnalán megszokott népbetegségnek számító influenza, felturbózott változata. Jól látom Jack?
- Mint mindig, Jon. Vissza is venném a szót, pár perc erejéig. Nos, Jon helyesen mondta, vírusunk forrása, századunk hajnalán élte virágkorát, aztán - hála gyógyszereinknek -, lassan eltűnt az emberiséget sújtó betegségek közül. Ennél fogva mostani felbukkanása váratlanul érné az emberi immunrendszert. Az első megbetegedések után, a kormányok elindítanák saját egészségügyi programjaikat. Ha szerencséjük van, rögtön megtalálják a megfelelő vírustörzset, de kiemelem, HA szerencséjük van. Ha nincs, addig kutatnak, míg rájönnek egyedül kevesek a problémához. Aztán hozzánk fordulnak segítségért. Találjuk meg a vírust, készítsünk nekik ellenszert. Ó, és mi meg is tesszük nekik, ezt a… ezt a szívességet. – kereste a megfelelő szót. Majd folytatta:
- Persze nem adjuk át nekik elsőre a megfelelő vakcinát, az túlságosan is átlátszó lenne. Még gyanút keltene az idióta politikusok körében. Mi nem cselekszünk azonnal. Heteket, hónapokat várunk, amíg a vírus terjeszkedik és terjeszkedik. Megfertőzi az kontinenseket, sőt egy kis szerencsével – vagy némi segítő szándékkal – az űrkolóniákra is eljuthat. Az emberek ekkor még nem esnek pánikba. Miért is esnének? Hiszen senki sem halt meg. Trüszkölnek, köhögnek, lázasak, de ez még nem probléma. Elfogadható szint. Az első halálesetek, azonban rögtön más irányba terelik a betegséget. Akik addigra már betegek, hirtelen halálfélelmet éreznek majd, hiszen láthatóan nincs megfelelő gyógyszer a vírus leküzdésére. Akik pedig még nem betegedtek meg, mindent megtesznek majd, hogy ne is fertőződjenek meg. Ekkor lépünk akcióba. Adunk a szerencsétleneknek valamit, amiről feltételezik, hogy ellenszer – van a vezető médiában pár barátom -, zsákszámra vásárolják majd, pedig szart sem fog érni. Ennek megfelelően az emberek tovább hullnak. Egyes országokban talán szükségállapotot is bevezethetnek. De mégis kit érdekel?! – nevetve tekintett végi hallgatóságán, akik szintén elmosolyodtak a számukra vicces megjegyzésen. Jack folytatta:
- És ekkor, csakis ekkor, átnyújtjuk nekik az igazi ellenszert. A teljes, százszázalékos védettséget nyújtó vakcinát. Természetesen addig hatalmas profitot teszünk zsebre.
Utolsó szavait szinte elnyomta a kitörő tapsvihar.

Megvárta, míg elül a ricsaj, s csak utána folytatta:
- A kérdés az: hogy indítjuk el a vírust világhódító útjára. Várom az ötleteket!
Jimmy Cole, a Santron Gyógyszermogul vezérigazgatója emelkedett szólásra:
- Lenne egy tervem. Cégem hatalmas számban gyárt étkezés kiegészítő pirulákat, amiket csodaszerként forgalmazunk. A túlsúlyos, elhízott, vagy csupán molett hölgyek pedig mindig egyből ráharapnak, a legújabb fogyókúrás csodaszerre. Az ötletem ezen alapszik. A háttérbe húzódva létrehozunk bizonyos fantomcégeket. A legmegfelelőbbek a már felszámolás alatt állók. A nevükben megrendelünk a cégemtől tonnaszám, fogyasztó pirulát. Egy másik fantomcégen keresztül, rendelünk hozzá dobozokat, amiben elárusítjuk. Harmadik lépésben pedig, egy újabb fantomcégen át hirdetéseket teszünk közzé, a hagyományos nyomtatott-, valamint az elektronikus médiában. Teszem azt még honlapot is létrehozhatunk az Interneten.
Csodaszerünk azonban nem csupán abban lesz csodás, hogy egy hónap folyamatos szedés után, mínusz harminc kilótól szabadítja meg az embert, hanem abban is, hogy segítségével pillanatok alatt elterjesztjük a vírust a népesség körében. – elismerést várva tekintett körbe.
Udvarias taps jelezte, nem sikerült mindenkit meggyőznie, sőt Jenna Hale metsző hangon rárivallt:
- Túlságosan is együgyűnek tekinted a nőket, Jimmy! Komolyan meg vagy győződve a terved életképességéről?
- Ha tudnád mennyi csodapirulát adunk el, nap-nap után, te is hinnél benne Jenna. – húzta ki magát ültében a kérdezett.
Jack megköszörülte a torkát, majd megszólalt:
- Köszönjük Jimnek az ötletet. Másnak nincs elgondolása?
Momoko, a japán Atarepoliszu gyáróriás vezetője emelkedett fel:
- Igen tisztelt Tizenötök, cégünknek lenne egy megfelelő elképzelése. Mint tudják, Atarepoliszu, sok más céggel együtt kiveszi részét a gyarmatokon felfedezett új betegségek elleni harcban. Elképzelésünk a következő. Egyik utánpótlást szállító űrhajónk magával vinné a vírust, akár pirula, akár ampulla formájában. A teherjármű megbízott dolgozói, a Mars kolónián elterjesztenék a fertőzést, olyan munkások körében, akik néhány napon belül vissza- vagy elindulnak a Földre. A hajók levegő keringető-rendszere az utazás folyamán a személyszállító teljes legénységét megfertőzné. S, mire elérik öreg planétánkat, addigra már mindegy szálig hordozókká válnak. – a nő, a japánokra jellemző udvariassággal meghajolt, s visszaült a székébe.
Jack megtapsolta az előadást, majd szomorú arcot vágva, amiért ellenkeznie kell, így szólt:
- Nem lenne rossz az elgondolás, Momoko-szan. De van egy icipici buktatója. Ha valaki a megfertőzöttek közül, hamarabb lép át a hordozó stádiumból, a beteg stádiumba, akkor fuccsba mehet az egész vállalkozás. A személyzetet és mindenkit, aki kapcsolatba léphetett velük, karanténba csukják, itt a Földön és a kolóniákon egyaránt. Túl hamar felfedeznék a vírusunkat, az pedig nem termelne túl nagy profitot.
Miguel Battos, az Európai Egyesült Államok legnagyobb gyógyszerkonszernjének ügyvezető elnöke vette át a szót.
- Jómagam és cégünk is a hagyományok kedvelője. Minden Karácsonykor hazamegyek a családomhoz, majd vidéki birtokomra utazunk. Kiválasztjuk a legszebb birkát a nyájunkból, s a legfinomabb sültet készítjük belőle a feleségemmel, amit csak földi ember ízlelhet. Hagyományos Karácsony, hagyományos betegség elterjesztés. Az állatok a kulcsfigurák. Elképzelésem, hogy megfertőzünk néhány állattípust: egy pár madárfajt, vagy házi sertést, esetleg szarvasmarhát. Az állatokat megeszik az emberek és kész a tökéletes elterjesztés. – elégedett arcot vágott, s visszaült a helyére.
- Hm. Miguel barátom ötletet legalább annyira egyszerű és nagyszerű, mint amennyire nem új keletű. Jó néhányunk cégelődje próbálkozott már ezzel a lehetőséggel. A legnagyobb sikert, a 2009-es nagy H1N1 influenzajárvánnyal érték el. Az egész világra kiterjedt a fertőzés. Százharmincnégyezren betegedtek meg. Ebből ezerkettőszáz-tizenkilenc ember halt meg. A tiszta nyereségük mai pénzben számolva, kétszáztízmillió kreditnek felelt meg. A mi célkitűzésünk nem lehet ennél kevesebb.
- Egyéb ötleteket? – kérdezte zárásként a férfi.
Mivel senki nem jelentkezett, Jack úgy érezte a végére értek. Még a kétkedők is elfogadták az elképzelését. Jenna most már úgy mosolygott rá, mint egy doromboló kismacska. Ben pedig a legalázatosabb mosolyt villantotta felé, amit csak ismert tőle.
Megdörzsölte a halántékát. Döntenie kellett, melyik megoldás mellett tegye le a voksát. Vett egy mély lélegzetet, s elhatározta magát. Mindegyik terv ötletes, s bár vannak buktatóik, odafigyeléssel elkerülhetőek. Miért ne hajthatnák végre mindegyiket? Több kiinduló forrás, több beteg, nagyobb profit. És, persze gyorsabb profit.
Elégedetten dőlt hátra.

2231. május 15.
Egyesült Naprendszer
Föld
Történelmi Akadémia
Legújabb kor Tanszék

Részlet Ana Miguela Curth PhD hallgató szakdolgozatából:
„…2089-re a H21P33-as influenzajárvány vált az emberiség legnagyobb ismert járványa. A fertőzöttek száma összesen ötszáztízmillió kétszázhuszonháromezer volt, szerte a Naprendszer akkoriban lakott gyarmatain. A Föld legnagyobb gyógyszergyártó cégei, valamint kormányai mindent megtettek, hogy a vírusnak a nyomára bukkanjanak, s egy megfelelő vakcinát állítsanak elő. Az igazi áttörés azonban csak két évvel később, 2091-ben történt meg. Két év alatt a megfertőzöttek közel egyharmada, százhetvenegymillió ember halt meg. A gyógyszergyártó konszernek, mint az amerikai NMD vagy a japán Atarepoliszu, a járvány kirobbanása és megállítása közt eltelt három évben, összesen huszonnégy milliárd kredites bevételre tettek szert. Az összeesküvés-elméletek gyártói természetesen rögtön előálltak a verziójukkal, miszerint a gyógyszercégek voltak az elindítói a járványnak. A történészek azonban elvetették ezt a lehetőséget. Saját véleményem szerint…”.

- Ez a novella a Karcolat.hu oldalon is olvasható -

Kárhozat - W40k novella

A 41701. év
Segmentum Pacificus űrszektor
Sabbat világok
Monthax bolygó

Nem emlékszem, mikor születtem. Arra sem, hogy hol. Csupán a bolygón zöldellő erdők képe maradt meg emlékeimben. Több száz évet élhettem már meg az Istencsászár kegyelméből. Addig fogom szolgálni Őt, amíg csak bírom. Számos kihívással néztem már szembe. Én, Auriga Olomos, könyvtárosa az Ultramarine rendháznak. Az Adeptus Astartes űrgárdistája, az Istencsászár legfőbb támasza. Eddig mindennel megbirkóztam. Eddig.
Kábultan térek magamhoz. Félhomály vesz körbe. Valami keményen ülök, a hátam falnak támasztva. Körbe forgatom a fejem. Kövek, sziklák, egy barlang fogságom helyszíne. Mozdulni próbálok, de erős kötelékek szorítják végtagjaimat. Próbálom elszakítani, de az első mozdulatra éles fájdalom nyilall az elmémbe. Rádöbbenek, nem egyszerű rostkötéllel bilincseltek meg. Érzem, hogy pszí energiaszálakat szőttek a kötél rostjai közé. Összpontosítok, hogy egy irányított pszí sugárral elvágjam a szálakat. Útjára engedem a sugarat. Hatalmas erő szabadul a testemre. A gravitáció sokszorosa szakad a nyakamba. Préselni kezd. Megpróbál összetörni. A szemem majd kiugrik üregéből. Vérereim kötélvastagságúra dagadnak, s érzem, lassan elpattannak. A látásom elhomályosodik, levegő után kapkodom. Ez lenne a vég?
A sötétség egyre inkább körbevesz. Küzdeni akarok, szolgálni az Istencsászárt. Meghalni az Ő örökös harcában. Mielőtt elájulnék, azt álmodom, megszűnik a nyomás a testemen. Tudatom utolsó foszlánya gyöngyöző női kacajt hall.

Ébren vagyok? Vagy ez álom? Csatatestvéreim mellett ülök. Jobbomon Alasiel parancsnok, sötétkék páncéljában. A leszállókapszula hevesen rázkódik a külső nyomástól. Recsegő, ropogó hangot ad ki, ahogy belépünk a légkörbe. Monthax, egy újabb métely a Birodalom testén. Egykor virágzó planéta, amelyet magába szippantott a káosz őrülete.
Több száz kilométeres sebességgel zuhanunk a felszín felé. Érzem, ahogy a fékező rakéták meggyulladnak. Magamba engedem a Hipertér erejét, s tudatommal körbepásztázom leszállási zónánk területét. Dzsungel, pára, káosz.
Világzabálók!
Egykori, bukott testvéreink. Észrevették a kapszulánkat. Nem értem szavaikat, de látom, hogy üvöltöznek. Egyikük zömök rakétavetőt kap elő és megcéloz minket.
Tudatom azonnal visszatér testembe. Parancsokat üvöltök. Figyelmeztetem testvéreimet a veszélyre. A magasságjelző szerint túl magasan vagyunk még egy biztonságos landoláshoz. Nekifogok egy védőimának. Pszí erőm körbeveszi a leszállóegységet. Alig ejtem ki az utolsó szavakat, mikor hatalmas robbanás rázza meg kapszulánkat. Telitalálat. A fejem zúg, agyam lüktet, de életben vagyunk. A magasságmérő üvege betörve, a számláló mozdulatlan, holott veszett tempóban zuhanunk.
Védekezésem megmentett minket, de a káosz rakétája tönkretette az egyik fékezőrakétánk. Kinézek az ablakon, a dzsungelt látom magunk alatt. Oldalra dőlve zuhanunk, s nincs erő, mely újra egyenesbe állíthatna minket.
Csontrepesztő erővel csapódunk be. Egyik testvérem ülése megadja magát és a hatalmas erőnek engedve kiszakad a helyéről. Nem hallom halálsikolyát. Ütést érzek a tarkómon, s belezuhanok a sötétségbe.

Édes, borzongató illat ébreszt fel. Újra a barlangban vagyok. Egy alak suhan el előttem. Újra hallom azt a csodálatos női kacajt. Tudom, hogy valami nincs rendben. Valaki meggyújt egy gyertyát az asztalon. Vörös, hullámos fürtöket látok. Az alak hosszú haja, egészen meztelen háta közepéig ér. Egy pillanatra felém fordul. Egy nő áll az asztalnál!
A legcsodálatosabb, akit valaha is láttam. Teste ruganyos, kecses. Bőre hamvas, napsütötte. Szemei oly kékek, akár az óceán vize. Mellei közepesen nagyok, s oly szimmetrikusak, mintha sebészek munkája volna. Egyetlen ruhadarabja egy csipetnyi selyem ágyékkötő.
Újabb gyertyát gyűjt meg. Követem keze mozdulatát. Végre megértem. Ujjaiból apró lángnyelvek csapnak elő. Gyors egymásutánban további három gyertyát gyújtott meg így.
Egy demonette! Slaanesh, az élvezet és a gyönyör káosz istenének teremtménye.
A nő, mosolyogva felém lépdel. Vidám arca bármelyik férfi fejét elcsavarná. Én tudom, mi lakozik e mosoly mögött. A káosz fertője. A démon terpeszben áll meg előttem.
- Felébredt az én hősöm? – búgja bársonyos alt hangján.
Nem felelek. Pszí képességeimmel próbálok rést találni védekezésen. A legsötétebb fekete színek táncolnak a szemem előtt. Egy apró hasadék, ennyi kellene. Észreveszek egyet, de túl gyorsan eltűnik a sötétben.
Hirtelen fájdalom ránt vissza a valóságba. A demonette, szemében vad tűzzel, egy apró kést döfött a karomba. A szeme ugyan még mindig lángol, de vonzó mosolya töretlen.
- Hősöm, ne fáraszd magad azzal, hogy hibát keresel bennem. Tökéletes vagyok! – mondja kacér mosoly kíséretében.
- A káosz fattya vagy! Nem több! – kiáltom felé.
Gyöngyöző kacaj a válasz. Mellei táncot járnak nevetése ritmusára.
- Nevettess még hősöm! A bukottak mind így kezdik. Olyan viccesek vagytok. Megöletted csatatestvéreidet és engem tartasz a káosz mocskának.
- Mit beszélsz démon?! Hogy merészelsz ilyen tökéletlen hazugsággal bírálni!
- Hazugság lenne? – elgondolkodó arcot vágva egyik ujját rubinvörös ajkaira tette. Majd meglátjuk hazugság e!
Mielőtt bármit is tehetnék, rám veti magát. Forró ajkát a számra forrasztja. Nyelvét érzem a számban. Szemét az enyémbe fúrja.

Robbanás hangjára ébredek. Alasiel lánckardját forgatva veti bele magát a csata forgatagába. A Világzabálók káoszgárdistái pulzáló energiakardokkal csörtetnek felénk. Vezetőjük szarvas sisakot visel. Kezében láncfejsze zúg. Egy berszerker, egyike Khorne legvadabb bajnokainak. Feltápászkodom, s támadói képességeimet kezdem használni. Elmém azonnali csapást mér a rohamozó páncélosra. A káosz bajnok testén rángás fut végig, lelassul, s végül megállt Kiejti kezéből a fejszéjét, s ahogy a fegyver a földre hull, ő is mellé rogyik.
Egy mosollyal nyugtázom győzelmem, s rögtön a többi bukott felé tekintek. Alasiel kemény vágásokkal tartja távol magától őket, de a rohamozók számbeli fölényben vannak. Előrántom kétkezes pallosom, és a támadókra vetem magam. Elönt a düh, s érzem, forr a vér bennem. Az Istencsászár akaratából, itt és most, elpusztítom a káosz követőit. Egyikük kardjával sújt le rá. Félrevetődöm, s magasba lendített fegyveremmel kettészelem a szerencsétlent. Átlépek a hulla felett és folytatom öldöklésem. Néhány tucat méterrel előttünk nehézgéppuskás káoszgárdisták tűnnek elő a rengetegből. Összpontosítok, elmém megnyitom a Hipertér ereje előtt. Magamba szívok belőle amennyit csak bírok, s mindet rájuk zúdítom. Elmém hatalmas kalapáccsá válva sújt le a géppuskásokra. Kettő azonnal szétreped, testükből nyálkás vér bugyog elő. A maradék három szétrebben az ütés erejétől. Mielőtt célba vehetnének minket, Alasiellel megrohanjuk őket. Bátran küzdünk, ajkunkon az Istencsászár nevével. Pár perc alatt végzünk az utolsóval is. Csak a buja dzsungel marad mellettünk. Fejünk fölött dühödt morgással újabb kapszulák kezdenek ereszkedni.
Hatalmas robbanás lök az égbe. Ahol az imént álltunk, füstölgő kráter sötétlik. Óriási nyekkenéssel csapódom a talajba. Páncélom felfogja a zuhanás nagy részét, de így is erősen szédülök, amíg talpra állok. Alasielt keresem, de csatatestvéremnek nyomát sem lelem. Megtorpanok. Egy Predator osztályú káosz csatatank tör felém a fák közül. Elgyengülök, a káosz túl sok energiámat szívta ki előző támadásaival. Mégis meg kell próbálnom a lehetetlent.
Utolsó mentsváram az Istencsászár szava. A fejembe ültetett pszí erősítőket nem szoktam használni. Túlságosan veszélyes, akár az agyam is károsulhat tőle. De ezúttal nincs más választásom.
Megnyitom tudatom a Hipertér ereje előtt. Érzem, ahogy a fény beszivárog a testembe. Olyan erőt érzek magamban, amit ritkán szoktam. Pallosom kezemben tartva lassan futni kezdek a csatatank felé. A Predator felém fordítja ágyúcsövét. Látom, ahogy a halál elindul felém. Szemmel szinte követhetetlen sebességgel kitérek a lövedék elől. Heves robbanással csapódik be mögöttem. Nem fordulok felé, tudatom mégis érzékeli a lövedék pusztítását.
A tank személyzete próbál célba venni, de túl gyorsan cikázok ahhoz, hogy megtehessék. Néhány lépés választ csak el a tanktól. Felemelem pallosom és minden fizikai, valamint pszí erőmet beleadva lesújtok a káosz páncélosára.
A Mars kohóiban készített energiafegyver úgy hatol be a jármű belsejébe, mintha csupán fa borítaná azt. Derékmagasságban újabb csapást mérek a tankra. Beugrom a feltáruló résen. Odabent szánalmas, a gépekhez nőtt alakokat látok. Nem kímélem őket. Vérük savként égeti bőrömet, ám nem állok meg. Addig csépelem a teremtményeket, míg csak apró cafatok nem maradnak belőlük.
Alig, hogy kitántorgok a csatajárműből, érzem az erősítők nagyon sokat kivettek belőlem. Talán túl sokat is. Pallosomra támaszkodva vonszolom magam pár lépésnyit. A látásom elhomályosul, hallom vérem lüktetését. Csendes nyögéssel borulok a földre. Az Istencsászárhoz imádkozom. Folyamatosan mormogom imámat.
Egy karcsú alak hajol fölém, órák vagy csupán percek múlva. Pislogni próbálok, de átölel a semmi.

A demonette szeme veszélyt villan fel, de már nem tud cselekedni. Erőm végre kitör fogságából. A nősténybőrbe bújt démon egyetlen ütésemtől megtántorodik és a földre bukik. Diadalittasan nevetek föl. Tudatom végre kiszabadította magát Slaanesh börtönéből. Egyetlen mozdulattal eltépem kötelékeimet. A vörös hajú démon dermedten fekszik a földön, bár tudom, hogy támadásra készül. Hagyom, hogy tegyen, amit akar.
Hirtelen mozdulattal rám akarja vetni magát. Rideg mosollyal küldöm vissza a Hipertérbe, hőn szeretett istenéhez. Sikolya visszhangot ver a barlangban.
Kisétálok a barlang száján át. Előttem terül Monthax dzsungele. A távolból füstöt és robbanások zaját fújja felém a szél.

Elindulok arrafelé.

- Ez a novella a Karcolat.hu oldalon is olvasható -

MENEKVÉS

Futok. Rohanok. Fák és bokrok állják utamat. A talpam alatt göröngyök mállanak. Futok. Menekülök. Éjszaka van. Egy nappallal korábban szöktem meg. Üldöztek, én menekültem. Puskáikkal rám lőttek, de nem találtak el. Villám cikázott izzó fegyvereikből. Az erdő lángra kapott. A ruhám is tüzet fogott. Letéptem magamról és elrohantam. A karom sajgott, de nem találtam égési sebeket. Fehér bőröm hamvas maradt.
Az erdő jótékonyan borult fölém. Elrejtett üldözőim elől. Ám kizárólag rövid előnyt szereztem. Hallottam, hogy kutatódroidjaik átszáguldanak a fák felett. Radarjaik és hő érzékelőik többször is nyomomra vezették üldözőimet. Rám lőttek, de elkerültek a lövések.
Éjszaka van. Nem mozdulok. A végtagjaim nem fájnak, mégis pihenőt tartok. Magam sem értem az okát. Minél tovább futok, annál távolabb kerülök előlük. Indulnom kell. Feltápászkodom és elindulok. Az érzékeim azt súgják, hogy nem messze tőlem folyam található. Morajlás igazolja ösztöneimet. A fák közt, egy folyó kanyarog. Belegázolok a vízbe. A part szélén alig ér a bokámig, ám beljebb egyre magasabbra csapnak a hullámok. Először csak térdig, majd derékig. Kapálózva úszni kezdek. A lábam percek alatt elveszíti a folyó fenekét. A sodrás visz magával. Pár száz méterrel lejjebb tudok csak kikászálódni a folyóból.
A ruhám csupa víz. Levegő után kapkodom. Fázom. Erőt vesz rajtam a remegés, de nem állok meg. Tudom, mi történne, ha megtenném. Tovább futok. Az erdő egyre sűrűbb. Középmagas bokrok horgas ágai csimpaszkodnak ruhámba. Erővel szakítom ki magam a tüskés növény karmaiból. Reccsenést vélek hallani. Szakadást keresek ruháimon, de nem találok. Visszatekintek a bokrokra, hátha meglátok egy ruhafoszlányt. Szemeim, akármilyen jól is látnak a sötétben, nem találnak semmit. Tovább menekülök.
Lassan kezdek megszáradni. A fizikai munka felmelegített, nem esett semmilyen bajom a vízi kaland után. Még mindig száz százalékosan bírom.
A lábaim maguktól is tudják, mit tesznek. Engedelmeskednek ösztöneik parancsának. Legalább van időm végig gondolni, hogy kerültem ebbe a helyzetbe.
Az emlékeim odavesztek. Egy évvel korábbi életemről sejtésem sincs. A pisztolyt fogtam. Kezeim vérben úsztak. Ruhám vöröslött a forró nedvtől. Előttem egy férfi feküdt a földön. Alatta, körülötte mindent vér borított. Lelőttem. Én öltem meg. Fogalmam sincs róla, igaz-e, valóban én voltam-e a férfi gyilkosa. Egyenruhások törték ránk az ajtót. Villámfegyveriek izzottak a töltéstől. Ózon szaga csapta meg orrom. S még valami, a harag, a düh bűze. A rendőrök meg akartak ölni. El akartak pusztítani. Éreztem. Ám egy nő megakadályozta őket. Belépett a kitört ajtón. Az egyenruhások egyike engedélyt kért a helyszíni eliminálásra. A nő azonban nem engedte. Őrizetbe vettek. Elmondták mivel vádolnak. Állítólag megöltem a férjemet. Lelőttem őt. Holofelvételt is mutattak az eseményről. Nem értettem a dolgot. Nem emlékeztem semmire. Ezt nekik is elmondtam. Kiáltoztam, hogy felfogják. Szerintük a bizonyítékok egyértelműek. Elítéltek. Száműzetés. Engem és sok más elítéltet felpakoltak egy szállítógépre. Elvittek minket a Csillagsztráda űrkikötőbe. A Föld legnagyobb űrkikötőjébe. Át kellett mennünk a fegyencjáratunkra. Egy csillaghajóra. Úti célunkról senkinek sem volt fogalma. Engem kivéve. Érthetetlen képek villantak az elmémbe, ahogy a beszállásra vártam. Fák, erdők, folyók, egy vízesés. Egy kolónia képe. Hatalmas gépek képei, amelyek fák vágtak a dzsungel közepén. Erdőt irtó munkások. Elítéltek.
Az utazás közel fél évig tartott. A csillaghajó sötét zárkájában volt időm kidolgozni szökési tervemet. Ahogy sejtettem, megérkezésünk után azonnal beosztottak minket valamelyik fakitermelő csoportba. A legveszélyesebbeket a legnehezebb munkakörbe. Tömeggyilkosok, terroristák alkották e csoportot. Engem is közéjük osztottak be, holott csupán egyetlen ember haláláért küldtek ide.
A foglyok kedvtelve nézegettek. Hosszú szőke hajam, világoskék tekintetem, nyúlánk alakom a legtöbb férfiben felkeltette a vágyat. Nem törődtem velük, kizárólag a pillanatra vártam, hogy megszökhessem. A büntetőkolónia dzsungelbolygón épült fel. Az erdőben egy életre nyomomat veszítik.
Néhány hónappal később jött el a pillanat. Egy kéjgyilkos nem bírt tovább magával. Játékszernek akart használni. Be akart törni. Úgy tettem mintha menekülnék. Befutottam a fák közé. Ő vigyorogva követett. Rajta vesztett. Elmém legmélyéből feltört a tudás, hogy megállítsam. Nem éreztem semmit, mikor elkaptam és eltörtem a csigolyáit. Hang nélkül rogyott össze.

Lassan felkelt a nap. Sugarai beragyogtak a fák között. Heves fénye azonban nem tudott utat törni az aljnövényzethez, így továbbra is félhomályban vonszoltam magam előre. Éreztem, hogy lejteni kezd a talaj a lábam alatt. Nem lassítottam le. Egyenesen rohantam tovább. A föld hirtelen megnyílt előttem. Mély krátert nőtt be a dzsungel. Elveszítettem az egyensúlyomat. Elestem, de a lendületem tovább vitt. Nedves humuszon és málladozó leveleken gördültem lefelé. Talán egy-két percig is száguldhattam lefelé, mire egy kisebb fa törzse megállított. Reccsenést hallottam, de fájdalmat nem éreztem. Megpihentem. Pár másodperccel később mozgatni próbáltam a tagjaimat. Meglepetésemre sikerült. Talpra emelkedtem.
A fa kettétörve feküdt mellettem. Csodálkozva vontam fel a szemöldökömet. Ez, hogy lehetséges? Képtelenség. Ember vagyok, a fának el kellett volna törnie a derekam. Bénultan kellene feküdnöm. És mégsem sérültem meg, ellenben a fa kettétört, ahol eltaláltam. Éreztem, hogy egy emlékkép próbál felszínre törni belőlem. Egy emlék, ami magyarázattal szolgálna. Lövések dördültek a fejem felett. Villámpuskák!
Töprengésemben meg sem hallottam a közeledő járművek zaját. Több tucat droid és sikló lebegett fölöttem. Újra futni kezdtem, az ösztöneim dolgoztak, próbáltak életben tartani. Gyors iramban kerülgettem a fákat. Pár száz méterrel előttem egy tisztás húzódott a fák közt. Nem szabad arra mennem, kerülni akartam, de villámok sújtottak le a földre. Villámgyorsan megfordultam és az ellenkező irányba indultam. Újra villámok csaptak le előttem. Sűrű füst szállt fel onnan, ahol a lövések elérték az üvegszerűre keményedett talajt.
Furcsa érzésem támadt. A fegyveresek nem akarnak megölni. A tisztás felé terelnek. Lassan indultam el arra. Hallottam, ahogy egy sikló ereszkedni kezd.
Kisétáltam a fák közül. A fények elvakítottak, de csupán egy töredékmásodpercre. A szememmel követtem, ahogy a sikló leereszkedik, majd villámpuskás biztonságiak ugrálnak ki. Körbevettek és izzó csövekkel várakoztak. Utolsóként egy nő szállt ki a gépből. Meglepetésemre ugyanaz a nő, aki egy évvel korábban megmentett. Monoton hangon szólt hozzám:
- Ulrika állj! A menekvésnek vége.
Mozdulni próbáltam, de nem bírtam. A kezem a derekam mellé hullt. A lábam lemerevedett. Szólni akartam, válaszokat követelni, de az ajkaim zárva maradtak.
- Ulrika feloldom az A1-D12-es memóriablokkodat. – szólt újra a nő.
Az emlékek áradata szinte hanyatt lökött. Valóban én végeztem egy évvel korábban a férfival. Teszt volt. Az alkalmazkodó képességem tesztje. Az álcázás vizsgája. Robot vagyok. Egy az ULtra-RealisztIKus Automaták sorából. Azért hoztak létre, hogy szolgáljak. Öljek, ha kell. Meneküljek, ha szükséges.
- Remekül szerepeltél Ulrika. Az elmúlt egy évben nyomon követük a cselekedeteidet. A kiképzésed véget ért. Zárold az E2-R34-es memóriablokkot! Valamint nyisd meg az A1-es fájlod!
Egy töredékmásodpercre ellen akartam állni. Az áramköreim meg akarták akadályozni a parancs létrejöttét. Ám a sötétség körül ölelt. Csönd lett.
Egy percen belül nem volt többé az addigi Ulrika, nem volt menekülés, se gyilkosság, se bűn.
- Ulrika! – fordult felé a nő.
- Hajtsd végre az új parancsot!

- Ez a novella a Karcolat.hu oldalon is olvasható -

Deus Ortus - Isten születése

Deus Ortus

„és a nulladik napon megszületé Isten maga”

David kitekintett a fülkéje ablakán. Ki kellett nézni, hiszen a látvány gyönyörű volt. Még a Biblia olvasása sem tudta visszatartani a hatalmas kékség szemlélésétől. Előtte terült el álmai legszebbike. A legendák ősi földje kézzel fogható valóságában.
Terra mi vetule; a jó öreg Föld.
Felállt és közelebb lépett az ablakhoz. Az orra szinte súrolta a vastag plexiburkolatot. Fenséges volt a maga nemében. Davidnek a nyugalom és a béke jutott eszébe róla. Aztán azonnal el is szégyellte magát. Egész életében azt tanulta, hogy a Föld a Nagy Kataklizma előtt, a háború, az erőszak, az elfajzás bugyra volt. Valahogy nem illet a tanult kép, ehhez a csodálatos külsejű planétához. A felszíne teljesen kék volt. Történelmi tanulmányai szerint ez a felszínt borító nagy mennyiségű víz miatt van. Itt-ott barnás foltok tűntek föl a vastag felhőtakaró alól. – Szárazföldek. – töprengett magában David. Ezek szerint maradtak szárazföldek Isten haragja után is. Ez a gondolat izgalomba hozta. Sosem remélte, hogy esetleg kézzel fogható emlékeket találhat az ősi múltból.
Visszafordult a Biblia felé. Végig simította a tökéletesre faragott fatartót. A cirádák az oldalain indákká és liánokká álltak össze. Remegve lapozgatott „A” könyvben. A felfedezés öröme és izgalma túlságosan lekötötte ahhoz, hogy nyugodtan elmélkedjen. Mégis erőt kellett vennie magán. Át akarta újra olvasni a Nagy Kataklizma, Isten haragjának passzusait. A keze újra remegni kezdett. Kénytelen volt felállni. Nyugalmat keresve, körbenézett a lakosztályában. Kényelmes tehénbőr fotelek, egy alacsonylábú ágy, és egy kis asztalka. A sarkokban tölgyhöz hasonló apró termetű fácskák sóhajtoztak. David járkálni kezdett, hogy levezesse a feszültséget. Amíg az ajtóig elsétált kezdett nyugodtabb lenni, mire visszaért a Szent Szövegekhez, addigra újra képesnek érezte magát az elmélkedésre. Fellapozta a Secundus Liber Exodi-t vagyis a Második Kivonulás könyvét. Ahogy olvasott, képzelete máris valóságossá tette az átélt borzalmakat.
„és meghasadt az ég. A földre tüzes meteoritok zuhannak. A tengerek vize forrni kezdé, ahogy Isten belemeríté ujjait. Füst szálla az ég felé, s az emberek megbánák bűneiket. Egy ember van csupán, ki erővel és elszántsággal tekint a pusztulásra. Noémus, Isten választottja. Hatalmas bárkát épített, ahová magával vitte a kiválasztottakat. Azon embereket, akik igaznak bizonyultak és követték az Ő szavait. A bárka ablakaiból nem látszodék másnak, mint a pokol tüzes katlanjának, mit egykoron Terra Magna-nak neveztek. Isten haragja lesújtá a Paradicsomot, s gátat szabá az elfajzásnak, hogy ne vesse fől többé elfajzott fejét!” – 12. passzus, 3-10. sor.
David meghatódottsággal gondolt a nagy ősökre, Noémusra és társaira, akik képesek voltak szembeszállni az elfajzással, megtenni a legnehezebb lépést, és elhagyni a Földet. De Isten útjai kiszámíthatatlanok. Noémus és követőinek hite megmentette az egész emberi fajt a kihalástól és a kárhozattól. És most őt a késői utódot Isten arra szánta, hogy felderítse az egykori Paradicsomot, és új ismereteikkel még hívebben szolgálhassák az Urat!
Egy reccsenés zökkentette ki a gondolataiból. A magán kommunikátorán át keresték. A kabátjának ujjára csíptetett apró kijelzőre pillantott. A hajó Summus-a (pápa) volt a hívó fél. David felpattant a helyéről és gyorsan válaszolt:
- Igen Magasságos, Summus! David Prior Episcopus (első püspök) hallgatja szent szavaidat!
- Prior Episcopus! Bizonyára észrevette, hogy elértük a Szent Szövegekben szereplő koordinátákat. És a Pokol Bugyra még mindig létezik. – még a kommunikációs berendezés torzítása sem fedhette el, hogy a Summus is mennyire izgatott. – Arra kérem, hogy sürgősen jelenjen meg, a nem sokára kezdődő eligazításon. Isten vezesse útját Prior!
- Isten vezet mindannyiunkat Summus! – felelte kenetteljes hangon David.

Átvette pihenőruháját az egyenruhájára. A fekete-vörös színű kabát és nadrág remekül állt rajta. Felvette episcopusi jelvényét és a mellkasára rögzítette. Az ezüst kereszt látványa mindig büszkeséggel töltötte el. Magához vette még a kommunikátorát, és a hordozható elektronikus kijelzőjét. Kilépett a kabinjából. A folyosón, csupán kevesen siettek céljuk felé. David csatlakozott hozzájuk. Elsietett több ajtó előtt, majd beszállt a liftbe, ami a folyosó végén várakozott.
- A katedrálishoz! – adta meg hangutasítással a célállomást. A lift pillanatok alatt felrepítette a hajó egy magasabban fekvő részéhez. Kiszállt a hatalmas térbe. A katedrálisban volt. Isten tisztelet vette kezdetét, ami egyben eligazítás is volt a hajó parancsnoki rangú vezetőinek. A celebrálást a Summus vezette, mint a bárka, vallási és világi vezetője egy személyben. Míg elért a helyére volt ideje körbenézni és lenyűgözve átélni a hely szellemét. A katedrális monumentális gyülekező helyként funkcionált. A teljes legénységet magába tudta fogadni. Több ezer ember, mind Isten színe előtt. A katedrális fala kékes színben ragyogtak, szinte olyan érzetet keltve az emberekben, hogy Isten hallja és látja őket. David különben nem kételkedett ebben. A mennyezetet freskók borították. A hatalmas elekrokijelzőknek hála naponta új jelenetet mutattak a legszebb művészeti ábrázolásokból, amiket csak láthatott életében egy hívő. A helyzetnek stílszerűen a Nagy Kataklizma képei lángoltak a fejük fölött.
Végig sietett az alacsonyabb rangú személyek alkotta sorfal előtt és elfoglalta a helyét a Summus közelében.
- Elérkezett az idő, aminek Isten akaratából el kellett jönnie testvéreim! – kezdte a Summus. A pokol katlana itt van a közelünkben. Ne tévesszen meg minket az álca, melyet maga elé vont. A csend és béke csak egy újabb eszköz a sötétség kezében, hogy megtévesszen és letaszítson minket az útról! A hitetek azonban erőt ad, erőt, hogy elviseljétek a ránk váró kihívásokat. Az Úr mindent lát, az Úr mindent tud. Tudta, hogy eljutunk ide is. S, ha nem akarta volna, hogy elérjük az ősi elfajzás helyszínét, tett volna ellene. De Ő bölcs, tudja, hogy kételkednek egyesek a pokol dogmáiban. Ezért lehetőséget ad mindenkinek, hogy a saját szemével győződjön meg arról, ami egykor az őseink hitével küzdött. Lássátok! – kiáltotta eksztatikus hangon.
David hátán borzongás futott végig. A Summus remek szónok volt, mindig is képes volt megszólítani az embereket. Ahogy elhalt a vezető hangja, az ég meghasadt, és a kijelzőkön a Föld képe rajzolódott ki. Azé a Földé, amit csak pár órája láthattak először az emberek. A kék felszín fénylett a hatalmas teremben. Az emberek néma áhítattal tekintettek maguk fölé.
A Summus közben elhagyta a dobogót, amin eddig állt és kisietett egy nem messze nyíló ajtón a kápolnába. David és a magasabb rangú vezetők utána siettek. A kápolna bár sokkal kisebb volt, mint a katedrális, mégis felvette díszítettségben a versenyt a nagyobb teremmel. A falakat kézzel festett freskók díszítették. A legtöbb kép, legalább annyi idős lehetett, mint a hajó maga. Csodálatos színekben pompáztak. Biblikus jelenetek sorakoztak egymás mellett. Jézus megfeszítése, a Nagy Kataklizma összefonódva álltak évtizedek óta. A terem hátsó traktusát életnagyságú kereszt foglalta el. Színarany öntött feszület. A keresztbe a Szent Szövegek passzusai voltak belevésve. A Summus a feszület előtt térdelt és összekulcsolt kézzel imádkozott. David és társai letérdeltek és csatlakoztak hozzá. Néhány perc múlva az Atya felállt és szembe fordult velük. Felálltak ők is. A padlóról alig pár milliméter vastag lap emelkedett föl, a mennyezetről pedig egy holografikus kijelző süllyedt le eléjük. A Summus megszólalt mély hangján:
- Testvéreim, barátaim! Elérkezett az idő!

A Deus Prior Digitus (Isten Első Ujja) parancsnoki hídján ült. A szeme villámsebesen végig cikázott a hajót kezelő legénység tagjain. A fregatt kecsesen ereszkedett ki a Paradise Csillaghajó hangárjából. Mellette haladt a Secundus Digitus (Második Ujj) és a Tertius Digitus (Harmadik Ujj) fregatt. Büszkén lebegtek az űr hidegében. A büszkeségük azonban eltörpülni látszott, ahogy távolodni kezdtek a Paradise-tól. A Csillaghajó mellett alig látszódtak többnek egyszerű mentőkabinoknál. David esze a kápolnában elhangzottak körül keringett. A Summus szavai szinte égették az elméjét. Lehunyta a szemét és előkereste az emlékeket.
„- Testvéreim, barátaim! Elérkezett az idő! – az Atya hangjától szinte megrázkódott a terem. A Summus kihúzta magát, és ezúttal nyugodt hangján folytatta a mondanivalóját.
Az Úr megmutatta az utat, amely idevezetett bennünket. Mi, a kiválasztottak ősei, akik túléltük a Nagy Kataklizmát, most újra itt állunk az ősi bűnök fészke előtt. Bár látszólag nyugodt és békés, de nem szabad eltakarnunk a szemünk a nyilvánvaló előtt. Ha a Föld él és létezik, akkor léteznie kell az elfajzottaknak is!
Solomon Secundus Episcopus közbevágott:
- Bizonyságot akarok, ó Summus! Isten hitére, bizonyságot mutass, ne gördülékeny beszédet! A prédikátorok idejét már magunk mögött hagytuk! Miből gondolod, hogy az elfajzottak még életben lehetnek?
Az Atya fáradtan elmosolyodott. Mélységes bölcsesség ült a szemében, és talán valami más, oda nem illő is. David mintha mohóságot pillantott volna meg, mélyen az Atyában legbelül.
- Solomon testvér helyesen beszélt. Bizonyságot kell látnotok ahhoz, hogy higgyétek, amit már úgyis hisztek! Elétek tárom a valóságot, hogy lássátok! – beszéd közben megnyomott egy gombot az asztallap tetején. Kékes-zöldes villódzással életre kelt a holografikus vetítő. A kápolna, az Atya egy újabb mozdulatára, sötétségbe borult. Az asztalon egy ember arca, teste bontakozott ki Olyannak tűnt, mint a teremben állók. A ruházata és a viselkedése, főleg a viselkedése azonban mélyen megrendítette a teremben állókat. A férfi - hiszen rövidre nyírt hajával, és lapos mellkasával, csakis férfi lehetett – egyszerű, de erősnek tűnő állatbőrökből összevarrott felsőt és alsót hordott. A lábán csizmához hasonlatos ruhadarabot viselt. A kezében egy tál volt, tele gyümölcsöknek látszó tárgyakkal. Lassan, óvatosan közeledett valami felé, ami előtte terült el, nem messze. A kápolnában állók már korábban meglátták, hogy mi felé közeledik az alak. A Summus szavai halkan, majdhogynem áhítattal szóltak a sötétben:
- Ezeket a felvételeket, hála legyen az Úrnak, rögtön érkezésünkkor készíttettetem. Egy szonda vette föl ezt a jelenetet, a bolygó sztratoszférájának alsó határáról. A történelmi feljegyzések szerint a Nagy Kataklizma előtt a Kárpát-medencének nevezett hely vált a legnépesebbé. Így az Úr sugallatára felderítés céljából kiküldtem a szondát és ezeket a képeket küldte vissza. Ezt az Istenkáromlást!
A holografikus felvételen közben a férfi elérte a célját. Egy szoborcsoportot. Kisebb-nagyobb alakok alkották a csoportosulást. Férfiak és nők képei bukkantak fel a szonda kameráján át. Az állati prémekbe öltözött férfi letette a tálat a szobrok elé, mélyen meghajolt, majd sietve távozott abba az irányba, amerről érkezett. A szonda követte egy ideig az útját, de az alak végül elveszett a horizonton. A szonda ezután a szobrokra összpontosított. Ahogy egyre jobban ráfókuszált, egyre több részlet bontakozott ki a kápolnában állók előtt. A szoborcsoport nagyon öregnek tűnt, szemlátomást több százéves lehetett. A szobrok talapzata előtt felhalmozott tálak halma azt mutatta, hogy meglehetősen régóta hordhatták oda a tálakat és egyéb tároló eszközöket.
Egy szempillantás alatt kivilágosodott a terem. Az Atya rezzenéstelen tekintettel nézett rájuk. Egy másodpercre megállapodott Solomonon a szeme. A Secundus Episcopus lehajtott fejjel adta bizonyságul, hogy tökéletesen meg lett győzve. A Summus újra elmosolyodott.
- Az Úr megadta az erőt őseinknek, hogy elhagyjuk a poklot a végső pusztulás előtt. A bűn szolgái azonban képesek voltak túlélni a Kataklizmát és még mindig bűnös szokásaiknak megfelelően élnek. Az Úr megbocsájtó, s mi itt vagyunk, hogy felemeljük őket, és a helyes útra vezessük bűnös lelküket. Kiadom az engedélyt, hogy bármilyen eszközzel tereljétek vissza az eltévelyedett bárányokat az Ő akoljába!”

David visszazökkent a valóságba. Messze maguk mögött hagyták a Paradise-t. David a kommunikátorába kezdett beszélni:
- Felkészülni! Megkezdjük a leereszkedést az Alantba! Secundus, Tertius; Solomon, Jacob hallotok?
- Felkészültünk David! – jött szinte azonnal Jacob válasza.
- Én is készen állok Prior! – hangzott fel Solomon hangja. David elfojtotta a feltörő bosszúságát. Sosem kedvelte Solomon-t. Már az Academia Theologicus-on eltöltött tanulmányai idején sem. Nem illett Isten bárányai közé. Kétszínű, és bűnös lelke volt. Azonban az Ő útjai kifürkészhetetlenek, s végül az Academia után – bizonyos kitérővel - mindkettőjüket a Paradise-ra osztották be!
A fregattok tovább ereszkedtek. A hajók csodálatosak voltak. David mindig szerette csodálni Isten munkáit, amit megosztott velük halandókkal. A fregattok külseje kisebbfajta templomra emlékeztetett. A parancsnoki tornyok mélyen kinyúltak a testből, olyan hatást keltve, mint, ahogy a keresztek ostromolják az eget a hazája templomain, katedrálisain.
A hajók elérték a légkört és süllyedni kezdtek. A bárkákat ugyan számítógépek vezérelték, de Davidnek és a másik két Episcopusnak minden energiájukkal figyelniük kellett, hogy megfelelő szögben maradjanak. Davidnek egykori Mentora, Abraham képe villant elő. Az öreg Sacerdos (pap), aki a kiképzője volt az Academia-n mindig úgy tartotta: „Ő figyel ránk és megvéd minket, de oly sokan vagyunk, hogy mi van, ha épp nincs ideje ránk?!” David minden küldetés előtt erre a mondatra gondolt. Mások talán Istenkáromlást láttak volna a szavak mögött, ő azonban tisztában volt vele, hogy az öreg Sacerdos miről beszél. Épp elég volt egyszer megtapasztalnia, mit jelent a mondat. Hirtelen elfutották az elméjét az emlékek.

- Azonnali vészhelyzeti riadó! Ismétlem: azonnali vészhelyzeti riadó!
David Tertius Sacerdos kábán pislogott ki a szemeiből, s csupán néhány töredék másodperc alatt fogta fel a szavak értelmét.
- Vészhelyzeti riadó! Mindenki a számára kijelölt mentőkabinhoz! Ismétlem: mindenki induljon a számára kijelölt mentőkabinhoz! – David kapkodva öltözködni kezdett. A hangszórók közben folyamatosan rikoltozták a figyelmeztetést. Robbanás rázta meg a hajót. David orral előre elterült a padlón. Erősen beverte a fejét, de feltápászkodott és összekapkodta a legfontosabb dolgait. Kinézett az ablakán, miközben úgy érezte az utolsó csepp vér is megfagy az ereiben. Aszteroidamezőben voltak. David látta a kisebb-nagyobb darabokat, amint elsuhannak mellettük, vagy összecsapódva porrá zúzódnak az űr feketeségében. Moccanni is alig bírt, imát mormogott magában, s kérte az Urat, hogy segítse meg, öntsön bátorságot az ereibe. Páni félelem kerítette hatalmába, észrevett egy meteorit darabot, ami épp az ő fülkéje felé rohant. David kimeredt szemekkel próbált megmoccanni, de a félelemtől szinte gyökeret eresztett. Képtelen volt megmozdulni.
A meteor egyre nagyobb lett, és kezdte kitölteni David látómezejét. Alig érzékelte, hogy kinyílik a kabinja ajtaja és egy kéz nyúl felé. Töredezetten jutottak csal el a fülébe a hangok:
- Dav…az Isten szere…re, mozdulj m…meg!
A szikladarab egyre közelebb ért, mire Davidben végre engedett a görcs és hátrafordulva képes volt kifutni a kabinból. Legjobb barátja rohant mellette, Ezékiel. Ő mentette ki a biztos halálból. Mindenütt emberek tolongtak, és próbáltak eljutni a mentődokkokhoz. Újabb robbanás rázta meg a fedélzetet. Többen felbuktak, de David és Ezékiel futott tovább, ahogy csak bírt. A riadó hangja egyre erősebbé vált, ahogy lassan megközelítették a számukra kijelölt mentőegységeket. Prior Sacerdos egyenruhás alakok irányították az evakuációt. David addig futott, míg el nem érte a tisztségének megfelelő zónát. Ezékiel mögött állt a sorban, miközben arra vártak, hogy végre elhagyhassák a bárkát, amely veszélyes helyre utazott. David jutott előbb sorra, az egyik Sacerdos a karjánál fogva belökte az egyik mentőkabinba. A kabinban már többen is ültek. Kisebb-nagyobb rangú tisztek közé került David. Alig volt ideje leülnie és bekötnie magát, mert a kabin pillanatok alatt kilőtt és suhanva távolodott a veszélyes aszteroidamezőtől. Davidnek erőlködnie kellett, hogy kiláthasson a kabin ablakán. Látta maguk mögött a fenséges hajótestet, amelyet szikladarabok százai bombáztak. Látta, hogy egy újabb meteor találja el a hajótestét.
A robbanás visszalökte a székébe. A csillaghajó narancsvörös robbanás sorozatok közepette darabjaira hullott szét. David döbbenten pislogott ki a kabinablakon. Gondolkodni sem bírt. Több mentőkabin nem hagyta el a bárka fedélzetét. Ezékiel, a barátja meghalt. Magához szólította Isten.

Ez az eset járt a fejében, miközben egyre lejjebb süllyedtek a Föld atmoszférájában. Vastag felhőtakarón haladtak keresztül. A letapogatók ellenőrizték a felszínt és rögtön továbbították a hajó belső komputerébe, ami összevetette az adatokat a történelmi feljegyzésekkel. Az egykor Amerika néven jelzett kontinens szinte teljesen megsemmisült. Közép-Amerika helyén hatalmas átjáró tátongott a Csendes- és az Atlanti-óceán között. Észak-Amerikának csupán a legészakabb fekvő részeit nem borította víz. A déli kontinens darab szigetcsoporttá vált. David ismerte a történetet, amit az amerikai kontinens hordozott magával. A legelfajzottabb régió volt a Földön. A Szent Szövegek által lerajzolt Sodoma és Gomorra elevenedett meg a Nagy Kataklizma előtti időkben. Az emberek a saját nemükkel párosodtak, a szaporodást gépek segítségével, művi úton folytatták. Isten figyelte őket, s próbálta figyelmeztetni a káosz híveit, de nem hallgattak a jeleire. Isten ugyan igazságos, de nem hagyhatta büntetlenül, hogy fiai és lányai elfordultak az Ő útjától. Lesújtotta őket fenséges hatalmával. David egy percig sem sajnálta a szerencsétleneket. Maguk keresték a bajt. Az Úr jószívű és megbocsájtotta volna bűneiket, ha meg akartak volna javulni, de ők a jelek láttán még szörnyűbb elfajzásba menekültek.
Az egykori Európáról is befutottak az elemzések. A cizellált partvonal semmivé lett. Az alacsonyan fekvő vidékeket elöntötte a víz. Az ószövetségi Noé jutott eszébe. Noémus őse, aki odalent az Alantban viselte a megpróbáltatásokat. A számítógép befogta a Kárpát-medencének nevezett vidéket. A kijelzőkön jól látszott, hogy a hegyek visszatartották a háborgó vizet és biztos menedéket nyújtottak az oda menekülőknek.
Jacob hajójáról is befutottak az eredmények. Az egykor Ázsiaként ismert hatalmas földtömeg, sivár pusztasággá vált, felszínét milliónyi kráter borította. A régi feljegyzések szerint az első jelek egyike volt a meteoreső, ami több milliárdnyi emberrel végzett Ázsiában.
Mire az utolsó információtöredék is beérkezett a fregattok átjutottak az atmoszférán és a Kárpát-medence felé tartottak.

David lépett ki elsőként a hajója rámpájára. Körbetekintett, s ameddig csak a szeme ellátott emberek álldogáltak, vagy a földre borulva rimánkodtak. Az egyszerű népek körében isteni hatalomnak tűnhetett felbukkanásuk az égből. Ez elkedvtelenítette Davidet. Ő nem akart istenként bemutatkozni az emberek előtt. Nem a saját maga, hanem az egyetlen igaz Úr akoljába kell beterelni az embereket. David tovább lépdelt a tömeg felé. Alig pár órája, hogy sikerült felderíteniük több településszerűséget a medenceében elszórva. A három Episcopus a legnagyobb és egyben legnépesebb település közelében szállt le. Az útközben kirakott szondák szerint az emberek is észrevették őket, s riadt állatok módjára futkároztak fel-alá a házaik közt. David úgy döntött nem rémíti meg még jobban a földieket azzal, hogy a falvaikban száll le. Előre sejtette, hogy az emberi kíváncsiság úgyis a közelükbe csalja majd a falvak lakóit. Az egykoron Alföldnek nevezett terület északi részén szálltak le, pár órányi gyaloglásra a telepektől.
David sejtése beigazolódott. A szondák jelezték, hogy az emberek legyőzve félelmüket, elindultak a fregattok felé.

Lelépett a rámpáról. A lába alatt zöld fű sercegett. A levegőben a fű, s édeskés virágillat szállt. David beszívta az illatot. Az otthonára emlékeztette. Terra Nova északi kontinensére, ahol a fű mindig zöld, a fák teli vannak virágokkal. A Paradicsom hasonmása. S az Alant egy helye versenyre kellhet vele. Davidet ez a felismerés erősen meglepte, de magabiztos maradt.
Az Alant lakói nem mertek közeledni feléjük, némán szemlélődtek és várták mi fog történni. David elindult feléjük. A tömeg egyetlen egészként húzódott hátrébb. Egy személy leszámítva. Magas, komoly képű férfi állt előtte. A szeméből sütött a félelem, de valami egészen más is: kíváncsiság, és a remény, hogy a félelmet legyőzi az akarata ereje.
David a férfi felé lépdelt. Solomon és Jacob követni akarták, de intett nekik, hogy maradjanak. Jacob szótlanul megállt, de Solomon dühös fujtatást hallatott, és csak pár lépéssel Jacob előtt volt képes megállni, megállítani magát. A Prior Episcopus szemrehányóan nézett Solomonra, de nem állt meg, hogy rendre utasítsa. Az első benyomás nagyon fontos. Nem szabad elrontania azzal, hogy nyíltan rendreutasítsa a másik férfit. Menet közben észrevétlenül bekapcsolta a magával vitt apró fordítógépet. A Földön egykor létezett összes nyelv szerepelt a Paradise, s így a fregattok adatbázisában is. David úgy érezte nem lesz probléma a kommunikációval.
Már csak pár lépésre volt a komoly arcú férfitól, mikor az a földre borult és halk, de határozott hangon beszélni kezdett. A tömeg követte a példáját, egyként borultak a lábai elé. Az első szavakat még értette David, de a kis komputer hamar egyezést talált az adatbázisban. Több egyezést együttesen. A nyelv, amit a férfi beszélt keveréke volt az egykori magyar, angol, német és francia nyelvnek. Az évszázadok során összezárt népek nemcsak testileg keveredtek egymással, hanem kultúrájukban és nyelvükben is.
Egészen a férfi előtt állt meg David. A fülébe helyezett kommunikátor már értelmes hangokat képzett.
- …az Őselődökre kérlek tieteket églakók, s te fényhozó ne ártsatok nekünk! Egyszerű lények vagyunk, sosem dacoltunk az égiekkel, sem az őselődökkel. – még tovább is folytatta volna a beszédet, de David félbeszakította.
- Állj fel barátom! – próbált a lehető legfinomabb hangnemében megszólalni. Nem kell félnetek, nem ártó szándékkal érkeztünk. Az Úr útját járjuk. Azért jöttünk el közétek, hogy terjesszük az Ő jóságát és megismertessük veletek, testvéreinkkel is!
Az állatbőrökbe öltözött férfi még mindig nem mert talpra állni, félig fekvő, félig guggoló helyzetben tekintett föl Davidre. David letérdelt mellé, és barátságosan felemelte a férfi karját, s mutatta, hogy kelljen fel. Lassan felállt, miközben a férfit maga után húzva, őt is talpra állította. A magas alak körülbelül fél fejjel magasabb lehetett Davidnél, de az Episcopus olyan hatással volt rá, hogy a magassága ellenére nem érződött rajta az erő, a hatalmi pozíció. Mondani akart valamit, de egy éles sikoltás megállította. Egy fiatal férfi rohant feléjük, karjában egy alélt nővel.
- Segíts Zalran! – kiabálta a rohanó. Megharapta egy barnakígyó. Próbáltam kiszívni a nyálát a sebből, de nem tért még magához, Szilve! Segíts, ha tudsz bármit is tenni! – a fiatalember zokogva hullott a fűre, a haldokló nőt a zöld gyepre fektetve. Zalran azonnal a nő fölé hajolt. David figyelemmel követte az eseményeket. Nem volt szándékában rögtön beavatkozni. Kíváncsi volt, hogy meg tudja-e oldani a helyzetet a Zalrannak nevezett férfi.
Ő nem tétovázott tovább. Megnézte a nő szemét, megfogta a csuklóját, majd a sebet kezdte nézni, ami a nő lábán húzódott. David is közelebb hajolt. Jól láthatóan egy kígyó marta meg a földön fekvőt. Valami barnakígyó, ahogy az előbb hallotta.
Hagyta őket, hagy próbálkozzanak megmenteni az ájult nőt. Visszasietett a többiekhez. Solomon dölyfösen nézett szembe vele, Jacob szemében viszont aggodalom tükröződött. David megszólalt:
- Úgy vélem könnyebben szót tudnánk érteni velük, ha meggyógyítanánk az asszonyt, ha nem boldogulnának, amit nagyon valószínűnek tartok. Jacob bólintott, s talán mondott is volna valamit, de Solomon közbevágott:
- Ők az elfajzottak leszármazottai, Prior Episcopus! Nem meggyógyítani kell őket, hanem beterelni Urunk nyájába! Ő is, akárcsak mi mindnyájan az Ő kezében vagyunk. Nem avatkozhatunk be az Ő akaratába. Ha úgy akarja, megmenti, de ha elfajzott úgyis veszni hagyja.
David dühösen nézett szembe a Secundussal. Micsoda egy korlátolt és fennhéjázó alak. – dühöngött. Nem látja át, hogy könnyebben vezethetjük az Ő útjára ezeket az embereket, ha az Úr jóságát ismertetjük meg velük. Azonban csak ennyit felelt:
- Meggyógyítjuk, ha tudjuk. Nincs ellenvetés!
Látta Solomon arcán, hogy visszafelelne, de nem mert ellenvetést tenni. David helyeslésül bólintott, és visszasietett Zalranhez. Kritikus pillanatban tekintett a három emberre. A nő már alig lélegzett, Zalran a fejét ingatta, mire a fiatalember kegyetlen sírásban tört ki. David megszólította Zalrant:
- Talán mi tudunk segíteni rajta.
A megszólított szomorú belenyugvással felelt:
- Alig hiszem Magasságos, hogy bárki segíthetne már rajta. A kígyó nyála mélyen beszívódott Szilve testébe. Az Őselődök hamarosan magukhoz szólítják. – majd fejét lehajtva, szótlanul leült a fűbe.
A tömeg közben feszült figyelemmel hallgatta szavaikat. Halk sugdolózásuk jelezte, hogy a hátrébbállók is tudnak mindenről, ami eddig történt. David fejében merész terv állt elő. Feltekerte a hangerőt a kommunikátorán, hogy mindenki hallja majd, amit mondani fog:
- Emberek! Figyeljetek rám! – majd gyorsan hozzátette: - Ne féljetek! - látva az emberek arcán a rémületet átfutni. Segíteni fogunk ennek a nőnek, hogy újra felébredhessen. Jó Urunk, Isten nem fogja hagyni, hogy egy ártatlan lélek odavesszen.
Solomon gúnyosan tekintett körbe: - Ártatlan lélek?! Szentségtörés! – suttogta maga elé.
David intett Jacobnak, hogy jöjjön és segítsen. A harmadik Episcopus gyorsan ott termett, és felemelte a földről a nőt. Sietve vitték fel David fregattjára. A hajó legénysége ámuldozva nézte végig a jelenetet. De senki nem szólalt meg, míg el nem érték a Valetudinariumot (gyengélkedő, kórház). Az ügyeletes Sacerdos Medicus (orvos pap) rosszallóan csóválta meg a fejét:
- Elfajzottakat akar gyógyítani a hajón, Prior Episcopus?! Isten ellen való, amit cselekedni akar! – David elégedetlenül csattant föl:
- A maga dolga medicus, hogy kövesse az Episcopusának a parancsait! Nem az, hogy döntsön arról, mi Isten ellen való vétek, s mi nem!
A medicus behúzta a fejét és gyorsan kezelésbe vette a nőt. A kézi szkennerével gyors elemzést készített a nő állapotáról. Összeráncolta a szemöldökét. Alig volt már élet Szilvében. Gyorsan beadott egy általános méreg ellenszert, hogy legyen ideje kiválasztania a megfelelő ellenszérumot. A kiképzésnek hála villámgyorsan vért vett a betegtől, s máris analizálni kezdte a mérget. A számítógép másodpercek alatt talált megfelelőnek mondható ellenmérget. A Sacerdos Medicus rövid tétovázás után beadta Szilvének. Pár perc múlva a nő szemlátomást kezdett jobban lenni. Egyre normálisabb tempóban lélegzett, s az arca kisimult és elnyugodott.
David a karjába vette, és elindult vissza Zalranhoz valamint a fiatalabb férfihoz. Ők ketten még mindig zokogva ültek a fűben. Zalran nézett föl rájuk elsőként. A szemében azonnal fölszáradtak a könnyek, mikor észlelte, hogy Szilve lélegzik és mosolyog álmában. A fiatal férfi és észrevette végre őket. Könnyeivel küszködve rohant feléjük, majd lelassított és gyengéden átvette Davidtől a nőt. Valamit mondai próbált, végül csak lerogyott a térdére, és fejét hajtva mondott köszönetet.
Zalran szemében a csodálkozás, és a csodálat csillogott. Halkan ennyit mondott Davidnek köszönetképp:
- Az Urad, akárki is legyen, meggyógyította őt. Hatalmas és jóságos. Köszönöm neked magasságos, hogy visszaadtad őt nekünk!

„…és az első napon, az elfajzás áldozatai is megláták az Ő jóságát. S eltöprengenének, hogy az Ő útja nem esik-e egybe a sajátjukéval. Keresni kezdék Őt a szokásaikban, az életükben, a mindennapjaikban. S egyre többen bukkanának rá az igazságra. Az egyetlen, igaz, megmásíthatatlan igazra. Az Úr igazságára.” David apostol Teremtés könyve, 1202. passzus, 14-18. sor.

David boldog volt. Soha annyira, mint az elmúlt hetek kemény munkája során. Az Úr igéjét hangoztatta, az Ő jóságát és igazságosságát vetette el, hogy aztán a mag jó talajra hullva, kivirágoztassa az egyetlen igaz hitét. Az elképzelése, hogy jósággal és segítséggel tereli be az elfajzottak utódait az Úr hatalmas akoljába, többé-kevésbé sikerrel járt. Zalran és a legtöbb követője elfogadta Istent, bár még nem voltak hajlandóak végleg lemondani régi hitükről és szembefordulni az Őselődök tiszteletével. David próbálta elmagyarázni nekik, hogy nem kell Isten hitének felvétele után sem gyűlölniük az ősöket. Csupán nem a mindenhatóságukat kell tisztelniük bennük, hanem az erőt, amivel átvészelték a Isten haragját, a Nagy Kataklizmát.
Bár jól haladt az úton David, de nem akarta sürgetni a fejleményeket. Hitt abban, hogy erővel nem lehet senkit kényszeríteni, s nem is szabad. Isten útja nem az erőszak, hanem a béke és a jóság. Az egyetlen dolog, ami aggasztotta, hogy sokan nem hittek ebben az útban. Solomon episcorus állandó zaklatása, hogy erővel térítsük Zalrant és a többieket Isten hitére túl sok követőre akadt. Solomon azt hirdette: vagy felveszik az elfajzottak az egyetlen igaz hitet, vagy el kell őket pusztítani. David a Summus-szal is beszélt Solomon viselkedéséről, és a saját eredményeiről, de úgy tűnt nem győzte meg Isten helytartóját.

„a második napon, a pokol egy förtelme felemelé fejét és körbetekinté a világon. Meglátá, hogy kétely költözött Isten elkóborolt bárányainak szívébe. Közéjük szálla, hogy tovább szítsa a kételyt.” David apostol Teremtés könyve. 1221. passzus, 131-133. sor.

David dühe egyre fokozódott. Fülébe jutott, hogy Solomon kémkedni kezdett a földi emberek között. David már nem értette a férfit. A legjobb úton haladtak, hogy biztosan megtéríthessék az elfajzottakat, erre az episcorus úgy tesz, mintha nem is akarná Isten hitére szoktatni őket. Álruhában közéjük lopódzik, s hitetlen dolgokra buzdítja őket. Tiszteljék újra őseik szobrait, mint érkezésük előtt. Ne éljenek erkölcsös életet. Fajtalankodjanak. Davidet már a hírt magát is gyomorforgatónak találta. Ezért maga elé kérette Solomont, hogy a férfit szembesíthesse a vádakkal.
David fregattján, a Deus Prior Digitus-on tartotta a kihallgatást. Felvette legelegánsabb viseletét. Hosszú térd alá érő gomb nélküli kabátot vett fel. Alatta az episcopus-i egyenruháját viselte. Fejére az Episcopus-i kalapot helyezte, egy bíborvörös színű, karima nélküli kalapot. A szemesítés előtt magához kérette Jacob Episcopus-t és jó néhány hozzá hű Sacerdos-t, hogy jelen legyenek, s később esetleg tanúsíthassák Solomon testvér helytelen viselkedését.
A Secundus Episcopus pontosan jelent meg David előtt. Ő is az episcopus-okra jellemző ornátusba öltözött. Arcán kegyetlen és kárörvendő mosoly játszadozott. Kérdés nélkül beszélni kezdett:
- David Prior Episcopus! Megjelentem előtted, mert hívtál. Azt hittem baráti beszélgetésre számíthatok, ehelyett úgy látom Theologicus Actio Forensis (Teológiai Jogi Tárgyalás=hadbírósági tárgyalás világi értelemben) kegyében részesülök. – fejezte mondandóját gúnyos hangnemben.
Bár Davidet lázította a hangnem, nyugodtan felelt:
- A meghallgatásod csupán formalitás. Isten hitét mindnyájan szolgáljuk. Ám a fekete bárányt ki kell emelni, s megszabadítani a gonosz befolyásától, hogy utána tisztán kerülhessen vissza a többi bárány közé. A fülembe jutott egy hír Solomon. A hír úgy szól, hogy Te és egyes követőid, szítják a hitetlenséget Isten szolgái körében. Igaz ez Secundus Episcopus? – szólította rangján a férfit, hogy hivatalosabb és egyben fenyegetőbbek legyenek a kimondott szavak.
A kérdezetten azonban az aggodalom legkisebb jele sem látszódott. Hűvösen felelt:
- Való igaz Prior Episcopus, hogy jómagam és Isten igaz szolgái – szándékosan megnyomta az „igaz” szót – beférkőztünk az elfajzottak köré. De csupán azzal a szándékkal, hogy kiderítsük valóban kezdik-e felvenni az Úr hitét! Nem mi tettük helyettük az istentelen tetteket. – David közbe akart vágni, de Solomon nem lassított, folytatta a mondanivalóját.
Arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire erős már bennük a hit Ő benne. Túl könnyen felejtették el az Úr tanítását és szabályait. A gonosz újra elcsábította őket. Nem is értem miért vesztegetjük rájuk az időnket! Sosem lesznek az Úr igaz hívei! – kiáltott Solomon.
- Ezt nem te fogod eldönteni! – kiáltott fel most már David is. Kíváncsi vagyok, mivel védekezel majd, ha a Summus előtt is felelned kell. – kérdezte már nyugodtabb hangnemben. Jacob-ra nézett, aki bátorítóan nézett vissza. David megkönnyebbült, legalább a Tertius Episcopus biztosan hiszi azt, amit ő is. A Secundus szándékosan uszította a földieket Isten szabályai ellen. S, aki erre képes, az maga is képes lehet ugyanarra.
Ám ekkor Solomon szavai szinte elgáncsolták.
- Mit gondol Prior? Mit gondol mertem volna Isten helytartójának beleegyezése nélkül ilyen veszélyes dologba fogni? – még akkor is nevetett, mikor David ökle eltalálta.

„a harmadik napon Ő maga elé kérette a Fényhozót, hogy számot adjon tevékenységéről, amit az Alantban végzett. A Magasságos nem volt elégedett a Fényhozóval. S lesújtá rá, ám az Ő ereje nem volt elégséges a Fényhozó elpusztításához.”David apostol Teremtés könyve. 1453. passzus, 201-203. sor.

Davidet maga elé kérette a Summus. A saját, személyes kápolnájába, ahová az Episcopus-ok sem tehetik be soha a lábukat. A szentély a Paradise parancsnoki tornyának legtetején foglalt helyet. A legmagasabb szinten, hogy a legközelebb lehessen Istenhez, s ő maga Isten helytartójaként tekinthessen le a nyájra. A szentély díszítése David minden képzeletét felülmúlta. A falak ragyogtak a töménytelen arany- és ezüstdíszítéstől. A mennyezetről hatalmas kristálycsillár szórta a fényeit. David az Acadimia-n látott csak hozzá hasonlót. A terem egyik végét, a bejárati ajtóval szemközt hatalmas, egész falnyi ablak foglalta el, ahonnan az egész hajót be lehetett látni. A tornyokat, a sík részeket, a kisebb javításokat végző egységeket. David először arra indult, de a fal mellett meglátta a Summus-t, aki a legcsodálatosabb feszület előtt imádkozott, amit valaha látott. Az egész csillogott a fényben, amit a csillár szórt. David úgy képzelte valamilyen drágakőből készülhetett. Hatalmas kő lehetett eredetileg, mivel nem látszott rajta illesztés nyoma, úgy tűnt egyetlen tömbből faragták ki. David letérdelt az Atya mellé, s maga is mormogni kezdte egyik kedvesebb imáját. A Summus hamarabb végzett, felállt és nem zavarva Davidet az ablakhoz sétált. David gyorsan befejezte az imáját és csatlakozott az öregebb férfihez. A Summus mélyet sóhajtott, majd Davidre vetette barátságos tekintetét.
- David. David. Hogy üthette meg a Secundus Episcopus-t? Hiszen csak követte Isten útját. Isten rajta keresztül tette próbára a földieket. Nem az ő hibája, hogy elbuktak. Nem az ő hibája, hogy maga kudarcot vallott a tanításban. Ők az elfajzottak utódai. Már az is kisebb csoda David, hogy annyit elért velük, amennyit. Úgy vélem ideje más útra lépnünk. Isten türelmes, de csak azokkal, akik képesek a változásra, és hallgatni az Ő igéjét. A földiek bebizonyították, hogy nem képesek rá. Így nem érdemesek az Ő határtalan türelmére. Mi - maga David és én – vagyunk, leszámítva Solomon és Jacob Episcorus-t, Isten legfőbb helytartói ezen a bárkán. Nekünk kell végrehajtanunk Isten akaratát. Pusztulniuk kell a földieknek.
David először azt hitte rosszul hall. Azonnal tiltakozni kezdett:
- Nem ölhetjük meg őket Atya. Ők is az Úr régen elkóborolt bárányai. Már elkezdték az utat vissza az Ő akoljába. Nem állhatunk meg félúton, s nem taszíthatjuk őket legfőképpen a teljes pusztulásba, egyetlen ember helytelen cselekedet miatt! – kiabálta David.
A Summus erősebb hangnemben felelt:
- A híreim szerint nem csupán egy ember cselekedett helytelenül. Annyian, hogy nehéz lenne kiválogatni az ocsút a búzától. Az egyetlen lehetőség a búza teljes megsemmisítése!
- Nem a földiekre gondoltam Summus! – felelte dacosan David.
Az Atya arca először komor lett, majd egyre fokozódó ütemben a méreg jelei ütköztek ki rajta. David döbbenten lépett hátra. Már nem az Atyát látta maga előtt, hanem egy ördögöt. A Summus szeme eltűnt a gödreiben, a szája megnyúlt, a fogai kifelé görbültek. A szemei pedig izzó tűzben ültek.
- Hogy merészelsz szembe fordulni vele! – majd teljes erejével arcon vágta Davidet. Nem volt erős ütés, de Davidet váratlanul érte, így elterült a padlón. Lassan feltápászkodott, arcán égő lüktetéssel kezdett egy pirosas-kékes folt előtüremkedni. A Summus szeme még mindig tűzben égett, de már kezdett az arca megnyugodni. A fogai visszahúzódtak a szájába. Erőteljes, mégis csikorgó, nyikorgó hangon szólalt meg:
- Csalódtam magában David Episcopus. Azt hittem Isten szent követője. Ezzel szemben kiderült, hogy az elfajzás útjára lépett. Nem tehetek mást, meg kell fosztanom minden méltóságától és rangjától. Ön többé nem Prior Episcopus! Ön száműzve lesz az Alantba, hogy elfajzott társaival egyetemben lesújthasson magára Isten haragja!

„a negyedik napon a Fényhozó megtalálá igaz barátait, akik segíték őt megtenni, amit meg kell tenni.”David apostol Teremtés könyve. 1601. passzus, 1-2. sor.

David a szobájában ült. Fogságban volt, s várta az időpontot, mikor leszállítják a Földre, az általuk Alantnak nevezett területre. Ő már nem nevezte így a Földet. Megkedvelte az embereket, és tudta, nemcsak hitte, hogy Isten hitét befogadnák, ha lenne elég ideje megtéríteni őket. De most már sosem fogja megtudni. Csüggedten böngészte a Szent Szövegeket. A legrégebbi passzusokat nézegette. A teremtés könyvét. Eltöprengett vajon Istennek voltak ellenségei, akik keresztbe akartak tenni előtte? Aztán elmosolyodott: természetesen voltak. Lucifer, a Fényhozó és követői. A bukott angyalok. S most ő is elbukott.
Halk suhanással kinyílt az ajtaja és Jacob lépett be a szobájába. David mosolyt erőltetett az arcára és úgy köszöntette barátját.
- Nagy kockázatot vállalsz, hogyha velem beszélsz Jacob, de örülök, hogy itt vagy. Jól esik tudni, hogy van, aki kitart még mellettem. – és még folytatta volna, de Jacob félbeszakította.
- Most hagyjuk ezt David. Tudod jól, hogy sosem hagynálak cserben. Az Atya engem jelölt ki, hogy szállítsalak az Alantba… – majd látva a felhőt a szó hallatán, David arcán, sietve kijavította magát – a Fölre. Holnapután kell megtennem. De nem akarok ebben részt venni. Te is ugyanúgy az Ő híve vagy, mint én, Solomon vagy maga az Atya. Nincs joguk ezt tenni veled.
David savanyúan elmosolyodott:
- Már megtették velem Jacob. Csak azért, mert a jóságon keresztül akartam elérni, hogy a földiek higgyenek az Úrban és a tanításában. S most már nincs mit tenni. Velük együtt, engem is kivégeznek.
Jacob szeme elkerekedett. Még nem hallotta, hogy a Summus el akarná pusztítani a földieket. David elmesélte neki az Atya személyes szentélyében történteket. Jacobon látszódott, hogy mélyen megrázták a hallottak.
- És, hogy akarnák istentelen tervüket végrehajtani? A csillaghajó nincs felfegyverezve. Isten pedig nem vehet részt ilyen gyalázatban. Azt nem hinném el. – s csüggedten bámult barátjára.
David is szomorúan nézett vissza. Az ő fejében már megfogalmazódott egy lehetőség. Tudta, hogy legalább 3 nap kell, ahhoz, hogy végrehajtsák a változtatásokat, de sikerülhet nekik. Egy nap már eltelt a háromból. De talán még van idejük. Jacobhoz fordult.
- Van egy mód rá, hogy megtegyék. A hajó el van látva tömeghatás-mezőgenerátorokkal.
- Igen, de azokat az aszteroidák elleni védelemre fejlesztették ki, s… – elakadt a szava. Arra gondolsz David, hogy átalakítják a generátorokat, hogy a Földet lelökjék a pályájáról? Ehhez még a Paradise sem lenne elég erős.
- Nem erre gondoltam Jacob. A generátorok ehhez tényleg gyengék. De ahhoz elég erősek, hogyha közelebb repülünk az atmoszférához, akkor irányított lökésekkel szétporlasszák a kontinenseket. Ezzel megsemmisülne a teljes emberi élet a bolygón, s soha többé nem emelkedhetne föl, semmilyen formában.
Jacob nem szólt semmit. Nem is kellett, David látta a szemében a haragot. Megrázta barátja kezét és elmagyarázta neki, hogy mit kell tenniük, ha meg akarják menteni a földieket.

„az ötödik napon letekinté Ő a földre, s látá, hogy a nyáj lassan eléri az akolját. De már nem fordula vissza. A fekete bárányoktól meg akará tisztítani a földet, s eszerint cselekedé. A felhők közé szálla égi bárkáján, hogy közelebbről figyelhesse az eseményeket.” David apostol Teremtés könyve. 1910. passzus. 23-25. sor.

A felhők szinte súrolták a Paradise hasát, mikor leereszkedett az atmoszférába. Az Atya a parancsnoki hídról követte figyelemmel az eseményeket.. Izgatottság nem látszott rajta. Úgy tűnt mit sem érez azzal kapcsolatban, hogy több ezer életet készül kioltani. Szerinte a földiek nem érdemelték meg az életet, amit az Úr adott nekik. Hiába próbálta a valamikori első episcopus-szal megtéríttetni őket, az elsőt is magukkal sodorták az istentelenségbe. De már nem számított. Csak a cél lebegett a szeme előtt. Leszámolni az elfajzottakkal. Végképp eltörölni őket, hogy ne szennyezzék létezésükkel az Ő világát.
A második, illetve David bukása után, az első episcopus lépett be az irányítóterembe. Méltóságteljesen az Atyához sietett. A hajó irányításáért felelős alsóbb rendű Sacerdos-ok nyugtalanul figyelték a két embert. Nem mindenki értett egyet kettőjük döntésével. De fellépni egyikük sem mert. Szemtanúi voltak, mily könnyedén elbántak a valamikor elsővel is.
- Még egy nap Magasságos!
- Túl sok elvesztegetett idő, Solomon Episcopus! A Nagy Kataklizma idején, Isten egyetlen nap alatt rendet teremtett ezen a világon. Mi az Ő akaratát hajtjuk itt és most végre. Miért várakoztatjuk hát meg Őt? – kérdezte szemöldökráncolással.
- Sajnálom Summus. De a tömeghatás-mezőgenerátorokat nem ilyen mértékű használatra dományozta nekünk az Úr. Idő kell, amíg gyarló emberi eszünkkel képesek vagyunk a kívánt hatást elérni vele. Azonban… - mikor látta, hogy az Atya kezd dühös lenni – azonban talán képesek vagyunk már most egy erődemonstrációra.
A kommunikátorához ért.
- Kalel Sacerdos! Hallasz engem?
- Igen Prior Episcopus! Miben lehetek a szolgálatodra?
- Az Atya parancsára, erődemonstrációt kell tartanunk.
Kalel idegesen felelt vissza:
- De kegyes Episcopus, még nem állunk készen! A tervezett erőkifejtésre még nincs felkészítve a mezőgenerátor. Az egész hajó szétszakadhat, ha felkészülés nélkül ennyire igénybe vesszük!
Solomon keményen közbevágott.
- Fejezd be Kalel! Nem azt kértem, sőt nem is kértem, hanem parancsoltam, hogy a kívánt fokon működtesd a generátorokat. Mekkora teljesítményre képesek most? – a Kalel nevű bemondta az adatokat.
- Remek Kalel Sacerdos. Indítsa el ebben az állapotban a tömeghatás-mezőgenerátorokat. – Solomon befejezte a beszédet és visszafordult a Summus-hoz.
- Azonnal elkezdjük Magasságos!

David álmodott. Rémálmot. Szétrepedező kontinensekről. Vízbe fúló emberekről. A saját haláláról. Nem a haláltól félt, hiszen biztos volt benne, hogy Istenhez kerül a Mennyekbe, hanem attól rettegett, hogy azelőtt távozik, hogy minél többet cselekedne az Ő hitéért. A hirtelen remegés, amely megrázta hajót magához térítette. Azonnal tudta mi történik. Próbát tesznek a generátorokkal. Kíváncsiak milyen hatást érhetnek el velük. Abraham jutott újra az eszébe. Az öreg Sacerdos, aki valószínűleg többet tudott a különböző bárkákról, mint tulajdonmagáról, még halála előtt magyarázott neki az őket körülvevő világról. Odahaza a Terra Nován, azután, hogy Davidet kinevezték a Paradise-ra Prior Episcopusnak. Az öreg házában voltak. Nem messze az Elyzium-i tértől, ahol a több méter magas győzelmi kereszt állt. A kertben ültek le egy padra.
- David fiam. Lám milyen sokra vitted. Örülök a sikerednek. Jómagam sosem akartam magasra jutni a ranglétrán, mégis oly sok mindent ismertem meg, amiket még egy Summus is soknak tartana. – elmosolyodott. Mosolyában titokzatosság ült. David is vigyorogni kezdett. Olyan hírek is terjengtek az öregről, hogy fiatalkorában részt vett a kegyetlen Bellum rei Christinae-ben (Keresztes Hadjárat). A hadjárat során számos legenda keletkezett Isten fiai és a Gonosz követői közötti harcokról. Az egyik szerint maguk a kimondhatatlan nagyságok is megjelentek az Elyzium-i csatában, hogy maguk vezessék katonáikat a harcba.
Mentora arca hirtelen elkomorult. Szólni akart, de habozni látszott. Végül mégis megszólalt:
- Van valami David, amiről tudnod kell. Nem sokkal a Keresztes Hadjárat után történt. Az egyik békés felderítő hajónkról Gonosz követőket jelentettek. Az érintetteket elzárták, de úgy látszik oly sokan voltak, hogy végül átvették az irányítást a hajó felett, legalábbis a híradásokból ez tűnt ki. A bárka az ismeretlen peremvidéken végzett felderítést. Számos olyan világ létezett az adatbázisában, amiről még csak ők tudtak. Fennállt a veszélye, hogy elrejtőznek és szabadon gyakorolják tiltott vallásukat. Ezt nem hagyhatta az akkori Summus Magnus. Elrendelte, hogy a legközelebbi hajó váltson irányt és induljon az üldözésükre. Én is azon a bárkán voltam David. Felderítők voltunk, csakúgy, mint az a bizonyos másik csillaghajó. Néhány hét múlva megtaláltuk őket. A peremvidék felé utaztak. Meg kellett valahogy állítanunk őket. A rádióhívásainkra csak zörej érkezett válaszként. A hajó Summus-a parancsba adta, hogy akárhogyan is, de állítsuk meg őket. Már nem emlékszem pontosan kinek az ötlete volt a tömeghatás-mezőgenerátor, de akkor az tűnt az egyetlen megoldásnak, amit használhattunk. Én magam is részt vettem a generátorok átállításában, hogy fegyverként vethessük be őket. Néhány nap alatt siker koronázta erőfeszítéseinket. Készen álltunk. Amennyire lehetett megközelítettük őket. Azonban sokan bizonytalanok voltak azt illetően tényleg elfajzottak utaznak-e a bárkával. Maga a Summus is habozni látszott. Ő is harcolt a hadjáratban. Biztosan volt része téves küldetésben, mikor ártatlanokat pusztítottunk Isten nevében. Végül azonban megmakacsolta magát és kiadta a parancsot. A generátorok egyfajta mezőt hoznak létre. Ez a mező láthatatlan, de ami beleakad, az messze eltávolodik a kibocsátó tárgytól. Legyen az egy kisebb mentőkapszula, vagy egy hatalmas csillaghajó. Ez a generátorok alapvető működése. Nos, mi úgy alakítottuk át, hogy a mezőbe kerülő tárgyak nem sodródtak többé el, hanem egy erős frekvencián rezgésbe kezdtek. A rezgés idővel szétzilált bármit. Ez történt az üldözöttek hajójával is. Csak arra kellett vigyáznunk, hogy folyamatosan a megfelelő közelségben legyünk. – az öregember felsóhajtott. Láthatólag rossz emlékek törtek felszínre a memóriájából. De végül erőt vett magán és folytatta:
- A hajó darabokra szakadt. Először csak kisebb részek váltak le, majd kettétört és csak ezután hagytuk abba a mező működtetését. Az egész nem tartott tovább pár óránál. Ezután kiküldtük a fregattjainkat, hogy kutassanak túlélők után. Találtak is pár embert, akik vákuumba került szobákban kitartottak. Tőlük tudtuk meg a szörnyű igazságot. A hajón valóban voltak elfajzottak, sikerült is átvenniük az irányítást. A hajó legénysége azonban néhány napos küzdelem után visszavette a bárkát, s végzett a felkelőkkel. Azok azonban a peremvidék egyik legtávolabbi pontja felé kormányozták addigra a bárkát és tönkretették az irányító rendszert, valamint a közeli és távoli rádióadókat. Isten igaz fiai megpróbálták megjavítani, de alig kezdtek bele, mikor megérkeztünk mi. Kettőzött erővel igyekeztek rendbe tenni legalább a rádiókat. Kétségbe esésükben a mentőkapszulákkal is próbálkoztak, de a gonosz hívei azokat is tönkretették. Amikor eljött a végzetük, ártatlanokat öltünk meg. Az ügy sosem került a nyilvánosság elé. Az újonnan épített hajókba viszont biztonsági kapcsolókat építettek be, hogy amit tettünk többé nem fordulhasson elő. Én is részt vettem a biztonsági relé megalkotásában. – s az öreg elmagyarázta Davidnek, hogyan lehet működésbe hozni régebbi hajókon is. Egy dologra külön felhívta a figyelmét:
- David azért mondtam ezt el neked, hogy ne ess soha abba a csapdába, amibe mi kerültünk akkor. A relé Isten akaratából százszázalékosan működőképes. Ha azonban valamikor, valaki, valamiért kiiktatná és pusztításra akarná használni egy általad irányított hajón, s te nem vagy biztos a helyzet jogosságában, inkább terheld túl a generátorokat, de ne hagyd, hogy ártatlanok is szenvedjenek egy rossz döntés miatt. Annál nincs rosszabb halál, mintha a semmi sújt le rád, Isten nevében.
Az öreg hangja elenyészett, de a hajó remegése folytatódott.

Solomon és az Atya a parancsnoki hídról szemlélték a generátorok munkáját. Alattuk mélyen az Ázsiának nevezett kontinens meteorit szaggatta felszíne remegett a ránehezedő nyomás alatt. Itt-ott vulkánok robbantak ég felé. Hegyek dőltek össze, a tengerek pedig vad virtustáncba kezdtek. Pár percig tartott csak az egész, de ennyi is mosolyra késztette a két embert.

„a hatodik napon megnyílt az ég, s az Ő szavára remegni kezdett a föld. A fák kidőltek, s közeledni látszott a végítélet órája. Ám Isten igazságossága ismét megmutatkozott. Elküldé a Fényhozót a Földre, hogy véget vessen a pusztításnak. Az égben hatalmas fényvirág nyílt jövetelekor, s a remegés megszünne. Isten küldötte, a Fényhozó eztán a Földön maradá, hogy Isten hitét hirdesse, mindannak, ki meghallgatá őt.” David apostol teremtés Könyve. 2001. passzus. 1-5. sor.

Eljött hát a nap. Amikor élet és halál pár apró döntésen múlik majd. Davidet a kísérői az Atya kápolnájába kísérték. David újra összegezte magában a történteket, és az előkészületeket. Remélte, hogy nem fedezték még fel Jacob ügyködését. Ha igen, akkor már csak egyetlen lehetősége lesz, amihez nem volt kedve. Nem akart embereket ölni.
A fogadóteremben már egész nagy tömeg gyűlt össze. Minden magasabb rangú Secrdos megjelent a gyülekezeten. Ott volt természetesen Solomon és Jacob is. Davidet szelíden, de erőteljesen az Atya trónusa elé állították. A Summus egy intésére levették a kezéről a kötelékeket.
- David! – szólalt meg az öreg vezető. A vád ellened, hogy bár jót próbáltál cselekedni, végül istentagadás lett belőle. Az ítélet halál. Azonban nem mi fogunk megölni. Isten fog lesújtani rád, elfajzott földi testvéreid körében. Ellenvetés? – nézett körbe az összegyűltek arcán. Mindenki lehajtott fejjel állt. Jacob ugyan szólni akart, de türtőztette magát. Nem jött még el az ideje, hogy felfedje magát. Némán nézte, ahogy David kezeit újra összekötik és elvezetik a dokkok felé. Utánuk sietett. Az egyik közeli lifthez indult és beszállt. Megnyomta a tömeghatás-mezőgenerátorok szintjét jelző gombot. Az ajtó halk surranással becsapódott és elindult. Egyedül állt a fülkében, ami kicsit gyanús volt Jacobnak. Nem sűrűn fordult elő, hogy a liftek magányos utast szállítsanak. Próbált nyugodt maradni. Az emberei már a helyükön kell legyenek. Neki pedig alig valami a tennivalója a többiekéhez képest. Csupán tönkre kell tennie a tömeghatás-mezőgenerátorokat.
A lift ajtaja kinyílt. Azonnal kezek ragadták meg, s durván a padlóhoz vágták. Egy cipő orrot látott csak. Felemeltek, az időközben már összekötözött kezeinél. Solomon állt előtte, arcán rusnya vigyorral.
- Ejnye! Ejnye, Jacob Episcopus! Mit keres ön itt? Talán csak nem szabotázsra készült? – felnevetett. Nincs rosszabb Isten hataloméhes szolgálóinál. – gondolta. Solomon közben folytatta:
- Úgy látszik túl sok időt töltött David barátja közelében. Sajnálatos módon önt is megfertőzte a földiek ragálya. Az Atya engedélyt adott, hogy bárkit, akit szabotázs közben fogunk el, azonnali hatállyal szállítassék az Alantba. Vigyék el!
Jacob próbált szabadulni, de őrei erősen tartották. Elszégyellte magát, nem tudott segíteni sem az ártatlan földieken, sem Daviden. Elbukott Isten előtt.

David az egyik fregatt előtt várakozott őreivel együtt. Már elkezdhettünk süllyedni az atmoszféra irányába. – töprengett. Remélem Jacob sikerrel járt.
Ám, ahogy végig futott a gondolat az agyában, meglátta közeledni Jacobot, Solomon és néhány őr kíséretében. Lassan lépdeltek. Szemel láthatóan ki akarta élvezni sikere minden percét a hajdani Secundus Episcorus.. Végül azért elértek hozzájuk. Solomon arca szinte szórta az elégedettség sugarait. Intett az őröknek, hogy rakják fel a foglyokat a hajóra, s menni készült, de végül mégis visszafordult.
- Csak, hogy tudd David! Az Atya úgy tervezi, hogy az elfajzottak kiirtása után engem nevez meg majdani utódjául. – harsányan felnevetett.
David nem szólt vissza. Úgy lépegetett, mint akit teljesen megtörtek a hallottak. Még nem adta fel. Az első terve kudarcot vallott és Jacobot is bajba keverte, de még mindig volt egy lehetősége. Kockázatos volt, de már nem tehetett máshogy.
Felértek a fregattra. A parancsnoki hídra vitték őket. Az őreik közül, csak ketten maradtak velük a bárkán. Úgy látszik bíztak a saját erejükben, valamint a legénységben.
A fregatt nyugodt, méltóságteljes lassúsággal felemelkedett a talajról, s lassú siklással a légzsilipek felé fordult. A hatalmas ajtó egy hang nélkül nyílt ki. A fregatt kirepült és elindult a bolygó atmoszférája felé. David erre a pillanatra várt. Felemelt kezével hirtelen állon vágta a mellette álló őrt. Jacob néhány pillanat késéssel követte barátját, s leütötte a másik őrt. Egyikőjük sem ájult el, s hitetlenkedve bámulták a fregatt legénységét, amiért azok nyugodtan állnak egy helyen. Aztán még jobban elámultak, mikor látták, hogy a hajót irányító Sacerdos, eloldozza Davidet és Jacobot.
- Minden rendben? –kérdezte.
David határozottan bólintott.
- Még mindig nem veszett el semmi! Isten segíteni fog minket, mivel az Ő igazságát akarjuk végrehajtani. De gyorsan kell cselekednünk. Azonnal el kell juttatnunk ezt a programot a Paradise központi számítógépébe! – s egy kis korongot tépett ki a zsebébe varrt rejtekből.
A Sacerdos a rádiós pultjához lépett s ő maga ütötte be az adatátvitelt. David és Jacob meghatottsággal néztek végig az embereken, akik ennyire hittek bennük, hogy képesek voltak szembefordulni az Atya akaratával, hogy megmentsék őket, s a földieket.
David a híd legnagyobb kijelzőjéhez sietett. Jól lehetett látni, hogy a Paradise lassanként elérte a megfelelő pozíciót. A hajtóművek már nem izzottak, s az egész test nyugodtan sodródott tovább. A stabilizáló fúvókákkal percről-percre csökkent a magasságuk.

Az Atya és Solomon a központi toronyban álltak és az alattuk elsuhanó planétát nézték. Az örök kárhozat szülőbolygóját. A gonosz egy újabb szentségtelen fészkét. Mindenkinek meghagyták, hogy ne zavarják őket, azonban kétszer is keresték már őket. A második alkalom után kikapcsolták a kommunikátoraikat. Mindketten Istenre gondoltak, s arra, hogy végrehajtják az akaratát.

- A Paradise elérte a megfelelő pozíciót! – kiáltotta az egyik navigátor. David és Jacob a hatalmas csillaghajót bámulta a monitoron. A programjuk átjutott a Paradise-ra. Már csak idő kérdése, hogy mi lesz.

A csillaghajó remegni kezdett. A tömeghatás-mezőgenerátorok maximális fokozaton működtek. A belső csillapítás kitartott. Kalel hálát adott az Úrnak, hogy felfedte előttük a belső csillapítás mikéntjét. Ha az nem lenne, a Paradise szétrázná magát, s darabokra esve szétégne a légkörben. Megszólalt egy sziréna. Majd egy újabb. Kalel idegesen a generátorokhoz sietett, de azok megfelelően működtek. Rahel, másodgépész lépett be, lihegve a generátor terembe. Azonnal Kalelhez fordult:
- Bajban vagyunk! A csillaghajó központi energiaforrása kezd leállni. Még nem tudjuk mi okból, de azonnal le kell állítani a generátorokat, különben mind meghalunk!
Kalel megrémült. Csak az Atya parancsára állíthatták le a generátorokat. Pedig azonnal cselekedni kell, mert a tömeghatás mezőt létrehozó eszközök külön energiaforrásról üzemelnek. Ez egy biztonsági megoldás, hogy akkor is működésbe lehessen hozni, ha a hajó többi részét sérülés érné, vagy ha a központi energiamag felmondaná a szolgálatot. Az űrben sodródó törmelékek ellen csak ez az egyetlen védelmük.
Kalel a kommunikátorán hívni kezdte Solomon Episcopus-t. A férfi azonban nem fogadta a hívást. Rahel is próbálkozott az Atya kommunikátorával. De egyikük sem felelt. Újra próbálkoztak. Harmadjára már nem is tudták hívni őket, úgy látszott kikapcsolták a belső kommunikációt. Kalel kezdett őrületbe esni. Isten nevét ordítva futni kezdett a generátorok energiamagja felé.

David és Jacob az atmoszféra felé irányították a fregattot. Ha nem sikerülne a tervük, talán még lesz idejük kimenteni minél több földit a végső pusztulás előtt. Az egyik vészhelyzeti sziréna rikoltozni kezdett. A Paradise hatalmas testét keresték a felhők közt. A robbanás elvakította a szemüket.

Kalel tépte-szaggatta a generátorokhoz vezető hatalmas energiakábeleket, de úgy érezte elkésett. A hajóban már minden rezgett és remegett. A letépett kábelek ugrándozva pattogtak a padlón. Kalel hallotta, ahogy a padlólemezek csavarja kiesnek a menetükből.
- Istenem! Bocsáss meg! – kiáltotta.

Solomon kezdte érezni először, hogy valami nincs rendben. A karfa, amire támaszkodott lassan rezegni, majd egyre erősebben remegni kezdett. Az Atya is észrevette, hogy valami megváltozott. Azonnal a kommunikátort vette elő. Hívni próbáltak valakit, de elkéstek. A torony plexi üvege hangos reccsenéssel kiszakadt a helyéről.

A csillaghajó központi magja olyan erősen rázkódott, hogy a hatalmas erőforrás majdnem eldőlt már. A gépészek kapkodva próbálták menteni a hajót. A rezgés felerősödött, s a központi mag csodálatos villanás közepette felrobbant.

„a hetedik napon végre pihenhetett az Úr, és prófétája a Fényhozó is. A földeik sokasodni kezdtek, s követték Isten útját, mely egyetlen igazság az egész világon.” – David apostol teremtés könyve. 3000. passzus. 349-350. sor.

David a földieket nézte. Az emberek ámuldozva bámulták a robbanás fényeit. Miután leszálltak a fregattal Zalran faluja közelében. Az emberek mind hozzájuk siettek útmutatásért. Azt hitték eljött a világvége. De David jelenléte megnyugtatta őket.
Később Jacob sétált oda hozzá, miután a Paradise utolsó darabjai is elégtek a Föld légkörében.
- Tudod David, lehet a Szent Szövegekben is vannak félreértések. – David megkövülten bámult Jacobra. Nem értette mire gondol. A férfi azonban rögtön folytatta:
- A földeik közül sokan Fényhozóként neveznek. Elvégre akkor szálltál közéjük, mikor óriási fény öntötte el a Földet, a végítélet órájában. – mosolygott és lassan lépdelve visszaindult a fregattjuk felé.
David is elmosolyodott. Vajon ennyire egyszerű volna? Őrá is úgy fognak az utókorban emlékezni, mint a Fényhozó, aki szembeszállt Isten akaratával? Ezúttal másképp lesz. – döntötte el. Elhatározta, hogy megírja az utókornak az elmúlt hét eseményeit. Hogy legyen miből okulniuk. Hogy ne úgy lássák a Fényhozót, ahogy ők. A Gonoszság fejedelmeként.

Luciferként.