Error

Az autó végighaladt a kivilágítatlan ház előtt. A mai nap kivételesen nehéz volt számára. A defekt megkétszerezte a hazafelé tartó út időtartamát. A legutóbbi defektes balesete óta nem szerzett új abroncsot, így amíg talált egy szervizt, ahol vásárolhatott egy kereket, eltelt némi idő. Utána persze még vissza kellett gyalogolnia az autójához, kicserélnie azt a nyamvadt abroncsot, s mire befordult otthonuk elé, közel két órával többet mutatott az órája, mint más napokon.
Peter újra végignézett a házuk homlokzatán. Soha nem fordult még elő, hogy ne legyen kivilágítva az épület. Kutyája, mely máskor mindig csaholva rohant hozzá üdvözölni, most sehol sem volt.
Peter kitekintett a szélvédőn, s az égre emelte tekintetét. Riadtan kapta vissza a fejét. Akkor tudatosult csak benne, hogy a mélysötét éjszaka veszi körbe. Újra a karórájára pislogott, a világító számlap ellentmondásban állt a napszak feketeségével. Komoly félelem furakodott a torkába. Mikor elindult még kora délután volt. Hogy lehetséges ez? – gondolkodott.
Kinyitotta az autó ajtaját, csontig hatoló hideg csapta meg, holott épp nyár derekán jártak. Fázósan összeborzongott. Tudata hitte is meg nem is, amit látott, amit érzett. Keze fázott, belsejét valami nyomasztotta. Lába szinte önállóan mozdult előre. Kiszállt.
Az autó viszonylagos védelme után pörölycsapásként érte a farkasordító hideg. Az autó tetejébe kapaszkodott, a fém akkor, abban a pillanatban melegebbnek tűnt a levegő hőmérsékleténél. Elszakította magát a kocsitól s maradék nyugodtságát összeszedve a kerti kapu felé indult. Megmarkolta a vastag faajtót, s egy mozdulattal már bent is állt a kertben. A bejárati ajtó felé mozdult, félúton azonban megtorpant, a látvány megállásra kényszeríttette.
Blöki ott állt a kertben. Mellső két lába a levegőbe fagyott, okos szemeiben jégkristályok csillogtak. Halott volt. A pillanat tört része alatt odafagyott a földhöz. Futva sietett a házához.
Ahogy megpróbálta kinyitni az ajtót, az recsegve tört szét, darabjaira hullva forgácsolódott semmivé. Óvatosságát teljesen feledve, berontott a nappaliba. Sehol senki, se élő, se holt. A virág, amit előző nap szedett a feleségének, belefagyott a vázájába.
Felvágtatott a lépcsőn, a hálószobába igyekezett. A felesége szerette otthon is kicsinosítani magát. Alig pár másodperc alatt felért az emeltre, s ott állt közös hálószobájuk ajtaja előtt. Nem mert azonban benyitni. Rögtön nem. Pár percig gyűjtögette magában a bátorságot, s csak eztán merte rászánni magát a következő lépésre. Tenyere rásimult a kilincsre…
Azonnal elkapta a kezét, mivel a hideg oly foka érintette meg, amitől a szíve legmélye is megdermedt. Egy, két, három perc is eltelhetett mire újra rámerte tenni a kezét a kilincsre. Néhány pillanatig várt, majd határozott mozdulattal, a hidegre fittyet hányva feltépte az ajtót. A hideg odabentről, ha lehet még nagyobb intenzitással áramlott szembe vele. Peter újra megborzongott. A jéghideg érdekes módon nem a bőrét, hanem a bensőjét próbálta megfagyasztani. A szoba előterében nem látott semmi szokatlan, ezért beljebb lépett. A látvány sokkolta, szíve kihagyott, s eszméletlenül rogyott a padlóra.

Fogalma sem volt mennyi idővel később tért magához. Egyszer csak felpattantak a szemei, s újra a hálóban volt. Megmozdult, s lassan felkönyökölt. A szobát jég borította, s a közepén az ágy fölött, csillogó, formáját állandóan változtató fénygömb pulzált. Peter elképedve bámulta a jelenséget. Egyszerre látta elképesztően gyönyörűnek s ijesztőnek. Közelebb lépett hozzá, bár ösztönei azt súgták, az a valami akár bánthatja is.
Nem kellett csalódnia. Ahogy fölemelte a lábát, a pulzáló gömbből fénycsóva csapott a lába felé. Hideget érzett, de semmi egyéb nem történt. Nem fagyott szét a végtagja, pedig első reakciójában erre asszociált. Tovább lépett, mire egy újabb fénysugár vette célba, ezúttal már a testét. Az újabb támadás sem okozott károsodást Peterben.
Peter most már nem félt. Érezte, sőt tapasztalta, hogy a gömb nem tudja bántani. Ellépett hát előle s nem figyelt már rá. Az ágyukhoz ment.
Felesége teste szétszóródva, darabokban hevert a nyoszolya tetején. Néhány testrész épen maradt, köztük a fej torzója is. A maradványt a kezébe vette s az üres tekintetbe meredt. Egy jégtömb vicsorgott vissza rá.
Peter a jégtömbbé fagyott ágyra rogyott. Az ölébe hajtotta a fejét és keservesen sírni kezdett. Nem értette mi történt vele, a kutyájával, Blökivel, de legfőképp feleségével, Amandával.
A gömb egyre erősödő intenzitással kezdett pulzálni. Olybá tűnt, mintha tisztában lenne mindazzal, ami Peter házában lezajlott. A férfi könnyektől áztatott arccal, keserves ábrázattal fordult a gömb felé. Lassan felemelkedett, miközben felesége fejét gyengéden visszahelyezte a párnára, ahonnan felemelte. Az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy a pulzáló gömb képes lehet segíteni rajta. Háborgó lelkén segíthet, ha csupán csak annyival is, hogy felfedi előtte a jeges halál hátterét.
Közvetlen közel állt a fénycsóvához. Nem érzett semmit, se hideget, se forróságot. A gömböt kezdte figyelni, s ahogy összpontosított meglepő felfedezést tett. A gömb külső felszíne hirtelen átlátszóvá vált, s ő megpillantotta azt, amit eddig rejtegetett. A pulzáló fény forrása: lassan lüktető, emberi szív volt. A szerv a semmiben lebegett, hiszen semmi sem tartotta. Peter öntudatlanul a szív felé nyújtotta a kezét. A lüktető hús közelében égető forróság fogadta, ám tapogatódzó keze tovább siklott s megragadta a szívet. Egyetlen, erőteljes rántással kitépte a gömb belsejéből.
Óriási lökéshullám csapott ki a gömbből. A fény megszűnt, ő pedig a falhoz csapódott. Keményen ért földet, s bár az eszméletét nem veszítette el, mégis kénytelen volt lehunyni a szemét néhány másodpercre.
Mikor kinyitotta nem tudta mit higgyen. A felesége és kutyája az ágyukon kuporgott. Amanda csókot dobott felé, Blöki vidám vakkantással üdvözölte. Peter sírva rohant oda hozzájuk. Egyik kezével átölelte Amandát, a másikkal pedig megsimogatta Blöki okos fejét.

Zöld ruhás alak mászott elő a rozsdás kábelrengetegből. Világoskékben pompázó társa egy foltos, embernél is nagyobb üvegbuborék előtt álldogált. A buborék belsejében langyos steril oldatban egy férfi lebegett, testéből több helyen tápkábelek spiráljai nyúltak a buborék tetején elhelyezett szerkezethez.
A zöld ruhás alak talpra kecmergett, miközben szerszámait visszahajította a ládájukba. A buborék oldalába épített monitorhoz sietett, s néhány gyors parancsot ütött be rajta. A buborékban lebegő, csontsovány alak keze megmozdult, s olybá tűnt, mintha átölelne valakit. A monitor kijelzőjére pislantott:

Elítélt: Cronberg, Peter.
Elítélve: 2152. AUG. 20.
Ítélet: Ezerkétszázötven év, letöltendő sztázisbörtön.

A két szerelő halk fohászt küldött Istenhez, amiért ezúttal mellettük állt a bajban. A kékruhás megszólalt:
– Hála az égnek! Sikerült elhárítani az üzemzavart. Ezek a régi berendezések egyszer még az őrületbe kergetnek majd valakit. És nagyon remélem, hogy nem én leszek az – mindketten felnevettek a poénon, a kékruhás alak pedig rögtön elhúzott a buboréktól.
A zöld ruhás pár pillanatig még a buborék mellett maradt.
– Nyugodj békében Peter Cronberg! – dünnyögte maga elé, majd társa után sietett.