Error

Az autó végighaladt a kivilágítatlan ház előtt. A mai nap kivételesen nehéz volt számára. A defekt megkétszerezte a hazafelé tartó út időtartamát. A legutóbbi defektes balesete óta nem szerzett új abroncsot, így amíg talált egy szervizt, ahol vásárolhatott egy kereket, eltelt némi idő. Utána persze még vissza kellett gyalogolnia az autójához, kicserélnie azt a nyamvadt abroncsot, s mire befordult otthonuk elé, közel két órával többet mutatott az órája, mint más napokon.
Peter újra végignézett a házuk homlokzatán. Soha nem fordult még elő, hogy ne legyen kivilágítva az épület. Kutyája, mely máskor mindig csaholva rohant hozzá üdvözölni, most sehol sem volt.
Peter kitekintett a szélvédőn, s az égre emelte tekintetét. Riadtan kapta vissza a fejét. Akkor tudatosult csak benne, hogy a mélysötét éjszaka veszi körbe. Újra a karórájára pislogott, a világító számlap ellentmondásban állt a napszak feketeségével. Komoly félelem furakodott a torkába. Mikor elindult még kora délután volt. Hogy lehetséges ez? – gondolkodott.
Kinyitotta az autó ajtaját, csontig hatoló hideg csapta meg, holott épp nyár derekán jártak. Fázósan összeborzongott. Tudata hitte is meg nem is, amit látott, amit érzett. Keze fázott, belsejét valami nyomasztotta. Lába szinte önállóan mozdult előre. Kiszállt.
Az autó viszonylagos védelme után pörölycsapásként érte a farkasordító hideg. Az autó tetejébe kapaszkodott, a fém akkor, abban a pillanatban melegebbnek tűnt a levegő hőmérsékleténél. Elszakította magát a kocsitól s maradék nyugodtságát összeszedve a kerti kapu felé indult. Megmarkolta a vastag faajtót, s egy mozdulattal már bent is állt a kertben. A bejárati ajtó felé mozdult, félúton azonban megtorpant, a látvány megállásra kényszeríttette.
Blöki ott állt a kertben. Mellső két lába a levegőbe fagyott, okos szemeiben jégkristályok csillogtak. Halott volt. A pillanat tört része alatt odafagyott a földhöz. Futva sietett a házához.
Ahogy megpróbálta kinyitni az ajtót, az recsegve tört szét, darabjaira hullva forgácsolódott semmivé. Óvatosságát teljesen feledve, berontott a nappaliba. Sehol senki, se élő, se holt. A virág, amit előző nap szedett a feleségének, belefagyott a vázájába.
Felvágtatott a lépcsőn, a hálószobába igyekezett. A felesége szerette otthon is kicsinosítani magát. Alig pár másodperc alatt felért az emeltre, s ott állt közös hálószobájuk ajtaja előtt. Nem mert azonban benyitni. Rögtön nem. Pár percig gyűjtögette magában a bátorságot, s csak eztán merte rászánni magát a következő lépésre. Tenyere rásimult a kilincsre…
Azonnal elkapta a kezét, mivel a hideg oly foka érintette meg, amitől a szíve legmélye is megdermedt. Egy, két, három perc is eltelhetett mire újra rámerte tenni a kezét a kilincsre. Néhány pillanatig várt, majd határozott mozdulattal, a hidegre fittyet hányva feltépte az ajtót. A hideg odabentről, ha lehet még nagyobb intenzitással áramlott szembe vele. Peter újra megborzongott. A jéghideg érdekes módon nem a bőrét, hanem a bensőjét próbálta megfagyasztani. A szoba előterében nem látott semmi szokatlan, ezért beljebb lépett. A látvány sokkolta, szíve kihagyott, s eszméletlenül rogyott a padlóra.

Fogalma sem volt mennyi idővel később tért magához. Egyszer csak felpattantak a szemei, s újra a hálóban volt. Megmozdult, s lassan felkönyökölt. A szobát jég borította, s a közepén az ágy fölött, csillogó, formáját állandóan változtató fénygömb pulzált. Peter elképedve bámulta a jelenséget. Egyszerre látta elképesztően gyönyörűnek s ijesztőnek. Közelebb lépett hozzá, bár ösztönei azt súgták, az a valami akár bánthatja is.
Nem kellett csalódnia. Ahogy fölemelte a lábát, a pulzáló gömbből fénycsóva csapott a lába felé. Hideget érzett, de semmi egyéb nem történt. Nem fagyott szét a végtagja, pedig első reakciójában erre asszociált. Tovább lépett, mire egy újabb fénysugár vette célba, ezúttal már a testét. Az újabb támadás sem okozott károsodást Peterben.
Peter most már nem félt. Érezte, sőt tapasztalta, hogy a gömb nem tudja bántani. Ellépett hát előle s nem figyelt már rá. Az ágyukhoz ment.
Felesége teste szétszóródva, darabokban hevert a nyoszolya tetején. Néhány testrész épen maradt, köztük a fej torzója is. A maradványt a kezébe vette s az üres tekintetbe meredt. Egy jégtömb vicsorgott vissza rá.
Peter a jégtömbbé fagyott ágyra rogyott. Az ölébe hajtotta a fejét és keservesen sírni kezdett. Nem értette mi történt vele, a kutyájával, Blökivel, de legfőképp feleségével, Amandával.
A gömb egyre erősödő intenzitással kezdett pulzálni. Olybá tűnt, mintha tisztában lenne mindazzal, ami Peter házában lezajlott. A férfi könnyektől áztatott arccal, keserves ábrázattal fordult a gömb felé. Lassan felemelkedett, miközben felesége fejét gyengéden visszahelyezte a párnára, ahonnan felemelte. Az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy a pulzáló gömb képes lehet segíteni rajta. Háborgó lelkén segíthet, ha csupán csak annyival is, hogy felfedi előtte a jeges halál hátterét.
Közvetlen közel állt a fénycsóvához. Nem érzett semmit, se hideget, se forróságot. A gömböt kezdte figyelni, s ahogy összpontosított meglepő felfedezést tett. A gömb külső felszíne hirtelen átlátszóvá vált, s ő megpillantotta azt, amit eddig rejtegetett. A pulzáló fény forrása: lassan lüktető, emberi szív volt. A szerv a semmiben lebegett, hiszen semmi sem tartotta. Peter öntudatlanul a szív felé nyújtotta a kezét. A lüktető hús közelében égető forróság fogadta, ám tapogatódzó keze tovább siklott s megragadta a szívet. Egyetlen, erőteljes rántással kitépte a gömb belsejéből.
Óriási lökéshullám csapott ki a gömbből. A fény megszűnt, ő pedig a falhoz csapódott. Keményen ért földet, s bár az eszméletét nem veszítette el, mégis kénytelen volt lehunyni a szemét néhány másodpercre.
Mikor kinyitotta nem tudta mit higgyen. A felesége és kutyája az ágyukon kuporgott. Amanda csókot dobott felé, Blöki vidám vakkantással üdvözölte. Peter sírva rohant oda hozzájuk. Egyik kezével átölelte Amandát, a másikkal pedig megsimogatta Blöki okos fejét.

Zöld ruhás alak mászott elő a rozsdás kábelrengetegből. Világoskékben pompázó társa egy foltos, embernél is nagyobb üvegbuborék előtt álldogált. A buborék belsejében langyos steril oldatban egy férfi lebegett, testéből több helyen tápkábelek spiráljai nyúltak a buborék tetején elhelyezett szerkezethez.
A zöld ruhás alak talpra kecmergett, miközben szerszámait visszahajította a ládájukba. A buborék oldalába épített monitorhoz sietett, s néhány gyors parancsot ütött be rajta. A buborékban lebegő, csontsovány alak keze megmozdult, s olybá tűnt, mintha átölelne valakit. A monitor kijelzőjére pislantott:

Elítélt: Cronberg, Peter.
Elítélve: 2152. AUG. 20.
Ítélet: Ezerkétszázötven év, letöltendő sztázisbörtön.

A két szerelő halk fohászt küldött Istenhez, amiért ezúttal mellettük állt a bajban. A kékruhás megszólalt:
– Hála az égnek! Sikerült elhárítani az üzemzavart. Ezek a régi berendezések egyszer még az őrületbe kergetnek majd valakit. És nagyon remélem, hogy nem én leszek az – mindketten felnevettek a poénon, a kékruhás alak pedig rögtön elhúzott a buboréktól.
A zöld ruhás pár pillanatig még a buborék mellett maradt.
– Nyugodj békében Peter Cronberg! – dünnyögte maga elé, majd társa után sietett.

Yaaichi és Yuniko avagy a Grimm testvérek Jancsi és Julsikája japán földön

Történetünk az 1500-as évek Japánjában, egészen pontosan Ecsigo tartományában játszódik. A tartományi nagyúr, Ado-sama, mindenidők legperverzebb japánja volt. Leginkább abban lelte örömét, hogy fiatal fiúcskákkal és lányocskákkal hált együtt. Az egész tartományban rettegték Ado-samát, elég volt, ha katonái feltűntek a falvak határában, a lakosság tüstént menekülőre fogta.
Történt egyszer, hogy a szomszédos Csigo tartomány ura összeveszett Adoval, mivel a perverz öregúr – történésünk idejére már betöltötte a hetvenedik életévét –, megpróbálta elcsábítani a csigoi nagyúr egy szem leányát, a tizenöt éves Ayumi-sant. A csigoi daimjó, vagyis a nagyúr nem vette jó néven Ado e cselekedetét, s hadat üzent neki. Ecsigo falvainak lakói többé nem menekülhettek, ha feltűntek a perverz Ado katonái, kénytelenek voltak tűrni, ha nem akartak szembekerülni a csigoi daimjó szamurájaival.
Ado a háborúskodás idejére sem hagyott fel kedvenc időtöltésével, szolgái járták a falvakat s keresték a nagyúr számára legmegfelelőbb gyerekeket. Kutakodásuk során eljutottak a Hateke családhoz is. Hateke Goukuro – apu –, és Hateke Teruyo – anyu –, szegény, ám dolgos parasztok voltak. Tisztes szegénységben éldegéltek gyermekeikkel, Yaaichival és Yunikoval.
Mikor tudomást szereztek a perverzió ellenére, igen-igen mélyen tisztelt Ado nagyúr szolgáiról, megrettentek, hogy csodaszép gyermekeiket pécézik ki maguknak, s elrabolják tőlük őket, hogy a mélyen tisztelt Ado kedvét lelje velük.
Goukuro ezért gyermekeihez fordult és legkedvesebb, legbátorítóbb hangján szólt hozzájuk:
– Drága Yuniko, egyetlen Yaaichim. Kegyetlen szörnyeteg les rátok. El akar rabolni titeket tőlünk, ám érthető okokból mi ezt nem szeretnénk. Anyátokkal ezért döntést hoztunk. El kell, hogy hagyjátok e házat. Ne ijedjetek meg! Nem örökre – mosolygott rájuk, mikor látta a szavai által kiváltott hatást. – Csupán arra az időre, míg a gonosz szörnyeteg elvonul a falvunkból. Meneküljetek be az erdőbe, s néhány óráig maradjatok is ott.
– Mélyen tisztelt édesapám, – szólalt meg Yaachi. – hogy fogunk eligazodni az erdőben? Mindig óvott minket attól, hogy a sűrűben játszadozzunk, hiszen egy emberevő démon lakozik ott, s most mégis az erdőben kellene elbújnunk.
– Ne félj, gyermekem! Mindenre gondoltunk. Kaptok elemózsiát, s egy zacskó árpát is, hogy jelezze utatok. Szórd el magad mögött a magokat, így ha elmúlt a vész megtalálunk majd titeket.
Yuniko arcát elöntötték a könnyek, s Yaaichi is nehezen állta meg pityergés nélkül. Ám ekkor erőteljes kiáltást hallottak.
– Kinyitni! Ado daimjó szamurájai vagyunk. Azonnal nyissák ki!
– Meneküljetek egyetlenjeim! – kiáltott föl Teruyo, s átölelte fiacskáját, leánykáját. Goukuro közben lassú, elnyújtott léptekkel az ajtó felé ballagott. Teruyo kituszkolta gyermekeit a hátsó ajtón át, s csak patakzottak könnyei, ahogy menekülő csemetéi után bámult.

Hosszú és fárasztó utat hagytak maguk mögött. Yuniko többször is vissza akart fordulni, ám Yaaichi mindig képes volt meggyőzni húgocskáját, hogy haladjanak tovább. Az erdő mélye –minden félelmetessége ellenére –, vonzotta őket. Yaaichi az első fáktól kezdve szórta maguk után a magvakat, hogy szüleik később rájuk leljenek. A fák ágain madarak daloltak, s a lombkoronákon itt-ott átsütő napfény derűs bájt kölcsönzött a sűrű rengetegnek.
Addig mendegéltek, míg egy tisztásra nem bukkantak. Ott megpihentek, előszedték elemózsiájukat s csendben, szó nélkül eszegettek. Hirtelen, minden előzmény nélkül felvonyított valami a közelben. Mindketten megrettentek. Yuniko újra sírva fakadt, s Yaaichit is csak az tartotta vissza a rívástól, hogy ezúttal neki kellett megvédenie kishúgát.
A kiáltás újra felhangzott, ám ezúttal sokkal közelebbről. Yaaichi riadtan körbekémlelt a tisztáson, valami fegyverszerűség után kutatva, ám egy száraz gallyon kívül nem talált semmi más használhatót. A semminél jobb alapon felkapta a gallyat, s maga elé tartva, várták mi fog történni.
– KAJA! – kiáltott föl valami a közvetlen közelükben, s csak annyit láttak, hogy egy szőrös gombóc vágódik a tisztás szélére, s egyenesen feléjük trappol. Yaaichi majd összepisilte magát ijedtében, míg Yuniko kővé dermedten várta sorsát. A szőrgombóc továbbra is feléjük tartott, s alig pár lépés választotta már csak el tőlük, mikor Yaaichiban végre felengedett a görcs, s képes volt cselekedni. Megmarkolta húgocskája ruháját s vonszolni kezdte az erdő belsejébe, minél távolabb a rémtől. Elemózsiájukat, árpás zacskójukat ott hagyták, a fiúnak eszébe sem jutott foglalkozni velük, csupán apró tarisznyája maradt rajta, amiben legkedvesebb játéka, a shogi tábla pihent.
Sokáig menekültek, csak törték, fúrták magukat előre, rendíthetetlenül. Egészen addig futottak, míg egy csodálatos pagoda elé nem értek. A fából készült építmény jókora tisztás közepén húzódott, s olyan volt, mintha csak órákkal korábban fejezték volna be az építését. Szinte még a fához használt pác szagát is érezték a levegőben, bár lehet, hogy csak a fenyőerdő gyantájának illatát fútta feléjük a feltámadó szellő.
Félelmükön felülkerekedett gyermeki kíváncsiságuk, s néhány lépéssel a pagoda előtt teremtek. Ahogy megálltak előtte, s rácsodálkoztak hatalmasságára, vénségesen vén öregapó botorkált elő az épület belsejéből. Szemeit hunyorgatva feléjük fordult, s öregkorát meghazudtoló erőteljes hangon szólt hozzájuk:
– Hát végre ideértetek! Ó, mennyire vártam már ezt a pillanatot. Kerüljetek beljebb! – megfordult s elindult a pagoda ajtaja felé, mikor rádöbbent, hogy a gyerekek nem követik. Visszanézett rájuk, s ráncos arcát mosolyra próbálta húzni.
– Nem kell félni tőlem, gyerekek. Én a ti jóságos nagypapátok vagyok. A szüleitek tán sosem beszéltek rólam?
Yaaichi és Yuniko egyszerre rázta meg a fejét, jelezve: nem, ők még sosem hallottak az erdő közepén élő, elfeledett nagypapájukról.
– Hát ez roppant kínos – szörnyülködött a bácsi. – De ugye nem akartok odakint várakozni, amíg az a szőrös szörny felfal titeket? – s girbegurba ujjaival az erdő szélén feltűnő szőrgombócra mutatott.
A két gyereknek se kellett több, uzsgyi, rögtön bevetették magukat a pagoda nyitott ajtaján. Az öreg elégedett mosollyal somfordált be utánuk, míg a szőrös szörny úgy eltűnt, mintha sosem létezett volna.
Az épületben kellemes meleg, s friss tea illata fogadta Yaaichit és Yunikot. A pagoda földszinti traktusát tatami borította. A terem bal oldalának közepén hatalmas tűzhely várta a fáradt vándorokat. A két testvér rögtön a tűzhelyhez futott, s melengetni kezdték fáradt végtagjaikat. Az öregre már ügyet sem vetettek. Ő azonban figyelt rájuk, a nagy figyelés közben arcán kisimultak a ráncok, testtartása is megváltozott. Hirtelen már nem is az a görnyedt öregember állt a gyerekek háta mögött, aki a kapuban várta őket, hanem egy igen-igen magas, hordóhasú s vékonytorkú démonpofa, szájában akkora agyarakkal, mint egy-egy tőr. Yaaichi és Yuniko persze semmit nem vett észre az átváltozásból, nyugodtan melengették kezüket, lábukat.
– Ne csak üljetek ott gyerekek! A tűzhelyen van egy kanna tea, vegyétek le és töltsetek magatoknak, biztos átfáztatok az erdőben – szólott a démonpofa, miközben ajkain át fröcsögve hullottak a nyálcseppek.
A két gyerek követte az instrukciókat. Yuniko felnyitotta a tűzhely tetejét s az építmény mellett álló fémpálcával kiemelte a lángok közt melegedő kannát. Gyerek volt még, így a tűzhely tetejét nem meglepő módon elfelejtette visszazárni. A kislány töltött testvérének, aztán magának, s már épp helyet akart foglalni, mikor eszébe jutott a kedves öregúr, aki a nagypapájuknak mondta magát. A tűzhely mellé több pohár is oda volt készítve, így felemelt egyet, s csordultig töltötte, majd megfordult, hogy megkínálja vele az öregurat.
A démon mintha csak várta volna, hogy megpillantsák. Amíg Yuniko meg nem fordult, nem tett semmit, csupán nyál csorgatva várakozott. Ahogy találkozott pillantásuk, az éhségdémon kaján vigyorra húzta hatalmas száját, s a lányka mellett termett. Yuniko ajkát sikoltás hagyta el, de már nem tudott védekezni. A démon felkapta a gyermeket és a pofájába tömte. Állkapcsa undorító csattanással vált ketté, hogy a kellemesnek ígérkező falat átférhessen rajta. Yunikot egészben nyelte el, ahogy egy kígyónál szokás. Szemei jóízűen fénylettek, ahogy a kislány a torkán csúszott lefelé.
Yaaichi megpördült s rögtön szembe találta magát a vicsorgó démonnal. Menekülni esélye sem volt, a démon azonnal rávetette magát. Yaaichi egyetlen dolgot tehetett, a földre hasalt s remélte, hogy nem szenved majd nagyon. Az éhségdémon a fiú mellé ugrott, s nekiállt, hogy testvérkéje után küldje, nyílván, hogy Yuniko ne érezze magát egyedül a démoni belső zsigerei és gyomorsavai körében. Már a feje fölé emelte, amikor Yaaichi tatyója szétnyílt és a shogi tábla, minden bábujával együtt a földre hullott. Yaaichi könnyeivel küszködve nézett a tábla után, s szörnyülködve gondolt arra, hogy szeretett testvére, Yuniko után még kedvenc játéka is a szörnyetegé lesz.
Meglepetésére az éhségdémon nem emelte tovább, s a tőrnyi fogakat sem látta maga előtt. A démon pohárnyira tágult szemekkel bámult a lehulló shogi készletre. Yaaichi nem is sejthette, hogy a démon előző életében szerencsejáték-függő volt, s nem egyszer kockáztatta szerencséjét a shogi világában. Tulajdonképpen a játék iránti szenvedélye miatt vált élete vége felé démonná.
Ám Yaaichi minderről semmit sem tudott, csupán annyit érzékelt, hogy a szörny leejti kedvenc játéka mellé, egy lépést elhátrál, majd harsogóan mély hangján rárivall:
– A te játékod, fiacskám?
Yaaichi először meg se mert mukkanni a félelemtől, ám mivel az élve felfalástól még jobban rettegett, nagy nehezen szóra nyitotta száját.
– Az… az enyém.
– Jó játékos vagy? – kérdezett tovább a démon.
– Lehetséges – felelte kissé bátrabban a fiú.
– Játsszunk! – dörrent föl az éhségdémon, s máris pakolgatni kezdte vaskos ujjaival az apró figurákat.
Yaaichi csak percek elteltével gyűjtött magába annyi erőt, hogy helyet merjen foglalni a démonnal szemközt. A hatalmasra nyitott vicsorgó szájból szünet nélkül csepegett a nyál, így az első meccset - a félelemtől félőrült -, Yaaichi elveszítette. A démon azonban elégedetten szemlélte újdonsült játszótársát, mivel a gyermek majdnem megverte őt.
A démon nógatására újabb játékba kezdtek. Közel másfél órán keresztül gyötörték egymást, s végül Yaaichi nyert, aki ekkorra már kezdte visszanyerni önbizalmát. Elvégre nem mindennap sakkozhat az ember egy éhségdémonnal, senki sem várhatta el, hogy rögtön legjobb tudása szerint játsszon.
Rövid szünet után újabb meccsel folytatták a küzdelmet, amit újra a kisfiú nyert meg. A démon ritka elégedettséget érzett, s ezúttal nem a jóízű lakoma feletti gyönyörtől. S mivel vérbeli szerencsejátékos volt, rögtön a fiúcskának bökte kérdését:
– Van kedved fogadást kötni, fiúcska?
Yaaichi nem tudta mire vélni a kérdést. Ám mivel mindenképp a démon fogságában volt, - kénye-kedvének kitéve -, nem tehetett mást, rábólintott a szörny javaslatára. Persze rögtön felvetődött a kérdés, hogy miben fogadjanak. Yaaichinek semmi feltehetni valója nem volt, a szörny ellenben dúskált a szebbnél-szebb dolgokban. Elsőként nyúzott emberbőrből készült yukatáját tette fel tétként.
– Mivel nincs semmid, ezért, ha veszítesz, megeszem az egyik lábad – kacagott föl a démonpofa. Yaaichit kiverte a víz, ám nem volt mit tenni, játszania kellett, ha élni akart. Húgocskája megmentésére egyelőre nem is tudott gondolni.
Közel két óra elteltével végül Yaaichi nyert, a démon nem kis bosszúságára. Újabb játékba kezdtek. A tét újra a fiú lábacskája volt, a démon ezúttal emberi koponyából faragott ivótökét tette föl. A játék végén megint a kislegény nyert. A démon egyre dühösebb lett, ám elkapta a játékszenvedély, s már képtelen volt szabadulni tőle. Újabb és újabb játékok követték egymást, a délutánt felváltotta az este, majd a hajnali szürkület. Yaaichi egyre fáradtabban rakosgatta a bábukat, ám érezte közel a pont, amikor megmentheti húgocskája és saját életét. Háta mögött halomba álltak az éhségdémontól elnyert trófeák. A bőr yukata, az ivótök, egy sípcsontból faragott furulya, bordacsontból faragott evőpálcikák s még sok más egyéb drágaság.
A démonnak már nem volt mit feltennie fogadásként, de nem volt képes leállni, hiszen elfogta a játékszenvedély. Yaaichi óvatosan szemlélte a hatalmas szörnyeteget, s bátortalan hangon megszólalt:
– Kössünk fogadást, éhségdémon-san! Felteszek mindent, amit eddig nyertem, ha ön cserébe szabadon engedi a húgocskámat, s jómagamat.
A démon savanyú képet vágott, ám Yaaichi ebből csak annyit érzékelt, hogy a démon fogai eltűntek vastag ajkai mögött. A démon végül döntött, egyrészt vissza akarta nyerni kincseit, másrészt vonzotta az óriási tét.
– Elfogadom a kihívást – dörögte a szörny.
Neki álltak hát a játéknak. Kegyetlen törték egymást, miközben több órán át játszottak. Mindketten veszítettek menet közben fontos bábukat, s mindketten álltak közel a győzelemhez. Az utolsó és győztes lépést végül Yaaichi tette meg. Mattot adott a démon-sannak.
A játékfüggő démon magába roskadt, emésztette, sütötte a csalódás és a harag. Képtelen volt tisztán gondolkodni. Érezte, ahogy tagjait melegség járja át, ám fel se figyelt a körülötte táncoló tűzcsóvákra. Teste füst és perje nélkül oldódott föl, s végül eltűnt a semmiben. Yuniko ellenben épen és egészségesen bukott elő a démon szétfoszladozó testéből.
Yaaichi lehunyta szemét, s percekig pihengetett mielőtt körbepislogott volna. Örömmel vette tudomásul, hogy a démonpofa eltűnt, s Yuniko megszabadult szörnyűséges fogságából.
Húgocskája kábultan hevert a padlón, így nem mert elmozdulni mellőle. A kiált borzalmak hatására képtelen volt ébren maradni, testvérkéje mellé zuhant, s álomba szenderült.
Nem tudta megmondani mennyi ideig feküdtek, ám újfent a hajnal kopogtatott a zsalukon át, mire magukhoz tértek. A kelő nap fényénél kisétáltak a pagodából, ám fogalmuk sem volt merre induljanak. Néhány kínkeserves perc elteltével hangokat hallottak a fák közül. Szüleik hangját, ezért kiáltozva futni kezdtek feléjük. Alig egy perc elteltével újra egyesült a Hateke család. Yaaichi elmesélte apjának mi történt velük, amíg nem voltak együtt. Goukuro megdicsérte egy szem fiát, s a fiú vezetésével visszasiettek a pagodához. Útközben édesanyjuk is elmesélt nekik valamit.
Hangja még mindig remegett a viszontlátás örömétől, ám mégis elregélte, amit akart. A csigoi daimjó lerohanta nem sokkal Ado szamurájainak érkezése után a falujukat. A perverz nagyúr katonáit ugyan legyőzték, ám közben szerencsétlen módon a Hateke család faluját is elpusztították. Anyu és apu menekülőre fogta a dolgot, s Yaaichi magvait követve a keresésükre indultak.
A pagodához érve, úgy döntöttek nem hagyják el többé sem az épületet, sem az erdőt. Így éltek békében és biztonságban, amíg meg nem haltak.

Skange-i történet

A Tintaklub írói kör, Agóra pályázatának második helyezett műve

Mindig is szerettem olvasni. Különösen a régmúlt eseményeit leíró műveket. Kora ifjúságomtól kezdve a Skange-i történet a kedvencem. Mikor először olvastam, jéghideg borzongással éltem át Ingmar Sjoeberg különös kalandját. Fiatal fejjel nem volt nehéz elképzelni a különös és baljós eseményeket, melyeket átélt. Sokan fel nem fedezett íróóriásnak látják a kikötőmestert, mások meg részeges alaknak, akit a hírnév szárnyára vett. Én azonban mindig hittem benne.

- Részletek -

1921. március 20.
- Csütörtök -
22 óra 41 perc

Kellemes napra virradtunk. Végre megérkezett a tavasz. A kemény tél utolsó hírmondója, Anne Skondjar hóembere is elolvadt. A saját szememmel láttam milyen bánatos volt a kis Anne, mikor csak egy tócsa fogadta kedvenc hó alkotása helyén. A reggelt itthon töltöttem Ulrika mellett. Máma nem nagyon volt kedvem kimenni a kikötőbe. Ám én volnék a kikötőmester, így végül muszáj volt. Arne Fritz hajói ma délben értek haza, szerencsére kint voltam, s fogadtam őket, ahogy illik. Mind koccintottunk a sikeres halászat örömére. Arne ugyan tiltakozni akart, mondván a fogás nem sózza be magát egyedül, de legényei végül rábírták a mókára. Késő délután szakadt csak vége az ünneplésnek, midőn Arne felesége betoppant a hivatalomat jelentő faházba. Sokáig nem felejtem el azt a pillanatot, ahogy Arne vigyázba vágta magát az asszonyka előtt. Mire hazajöttem, Ulrika már tudomást szerzett valahogy az italozásomról. Nem vont kérdőre, de most, ahogy e sorokat írom, hallom sírását a szomszéd szobában.

1921. március 21.
- Péntek -
23 óra 58 perc

Nehezen vetem papírra soraim. Furcsa dolgot véltem látni. Olyasmit, ami egyáltalán nem szokványos. Az igazat megvallva lehet, hogy csak képzelődtem. Reggel Ulrika, feleségem elment vásárolni a piacra, így nem volt semmi, ami otthon tartott volna. Valamiért rossz előérzet aggasztott egész délelőtt. Nem tudom megmondani az okát, hiszen a délelőtt legnagyobb részében gyönyörűen sütött a nap. Délutánra balsejtelmem végre igazolódni látszódott. Északról nyúlós, sötét felhők érkeztek. Szerencsére egy hajó sem volt kint a nyílt vízen. Néhány perccel öt óra után apró, lassú cseppekkel hullani kezdett az eső. Addig nem ittam egy kortyot sem, de az eső és a hideg rávett, hogy magamhoz vegyek némi szíverősítőt. Talán nem kellett volna, bár most sem bánom.
Azt a valamit este nyolc óra körül vettem észre. Először azt hittem a felhők szakadoznak, de az eső kérlelhetetlenül esett tovább. A fénypontot pedig továbbra is ki tudtam venni az égbolton. Magamhoz vettem az esőkabátomat s egy petróleumlámpával a kezemben kiléptem a mólóra. A fényes pont nem mozdult. Egy darabig legalábbis. Elsétáltam egészen a móló végéig. Az eső apró tűként szúrta az arcom. Vissza akartam menni az irodámba, hogy felmelegítsem magam, ám a különös fényjáték ott tartott. Alig múlhatott el pár perc, mikor a fénypont egészen valószínűtlen sebességgel eltűnt a látóhatáron. Érdekes módon a nagysága nem változott mozgás közben. Lehet, hogy a tengerbe zuhant. Viszont nem láttam sem robbanást, sem felcsapó tajtékot. Visszasietettem a bódémba és tovább iszogattam, az ital azonban már nem esett ugyanolyan jól. Most, ahogy e sorokat írom, már nem is vagyok biztos benne, hogy igaz volt-e, amit láttam.

1921. március 22
- Szombat -
21 óra 15 perc

Későn ébredtem. A fejem sajgott a péntek esti ivászat után. Miután bekaptam bőséges reggelimet, Ulrika keresésére indultam, mivel nem volt odahaza. Szombatonként, kora reggeltől kezdve, a barátnőit járta sorra, s fecsegtek megállás nélkül. Régebben a szombatjaink családi kirándulásokkal teltek. De azoknak az időknek vége. Elmúlt a háborúval együtt.
Feleségem legkedvesebb barátnőjéhez tartottam, amikor izgatott gyerekek hada futott el mellettem. Köztük futott Anne Skondjar, valamint Sigmar Fritz, Arne tízéves kisfia is. Alig értettem szavaikat, bár valami vándorokról fecserésztek. A gyerkőcök tovább siettek a főtérre, én viszont Lille Glomt háza felé irányítottam lépteimet. Ulrika és Lille már gyerekkorukból ismerték egymást. Mindig is jó barátnők voltak, s a háború után még tovább erősödött kapcsolatuk. Kicsit irigylem emiatt Lillet, lassan többet látja Ulrikát, mint én.
Mire elértem a házukat, kiderült nincsenek otthon. Egyik szolgálólányuk világosított föl, hogy bizonyára a főtéren vannak, ahová vándorkereskedők érkeztek ma reggel. Állítólag egy jós is jött velük.
Mire a főtérre értem, már Skange apraja-nagyja ott tolongott. Valóban kereskedők voltak, portékájukat a földre terített pokrócokra rakodták ki. Muzsikusok és mutatványosok is voltak a téren, a víztócsák közt ugrálva adták elő műsorukat.
Ulrikát és Lillet egy nagyobb, ló vontatta kocsi előtt találtam. Feleségem gyöngyöző kacagása mélyen megérintett. Ahogy közeledtem felé úgy éreztem nem érdemli meg, hogy fájdalmat okozzak neki. Ahogy megpillantott, újra elmosolyodott. Kedvesen köszöntöttem őket, ahogy illik. Cserébe elújságolták, hogy egy igazi jós érkezett hozzánk, aki éjszakánként fogadja a látogatókat. Ugyan butaságnak tartom a jövendöléseket, a hókuszpókusz jósokat, de nem akartam megbántani Ulrikát, így inkább vele mosolyogtam. Megbeszéltük, hogy este együtt eszünk, majd elváltunk. Siettem ki a kikötőbe, hiszen szombatonként is felügyelnem kellett a hajóforgalmat. Estig egyetlen korty alkoholt sem vettem magamhoz, hogy a feleségem ne érezze rajtam a szagát. Este nyolc körül értem haza. Ulrika pecsenyehússal és főtt krumplival várt. Láttam a szemén meglepődött, hogy nem érez alkoholt rajtam, s legbelül nagyon örültem, hogy sikerült kedveskednem neki.
Miután befejeztük a vacsorát, megkérdezte volna-e kedvem elkísérni a jóshoz. Ugyan nem tetszett már akkor sem az ötlet, de nem akartam vitába bonyolódni vele, így beleegyeztem. Nemsokára indulnom kell. Nincs kedvem hozzá, de Ulrika egy mosolyáért hajlandó vagyok vele tartani.

1921. március 23.
- Vasárnap -
15 óra

Nem tudom, mit tegyek. A sorsom hívom ki magam ellen? Vagy szemfényvesztés áldozata lettem? Egyik vagy másik igaz lesz, de melyik még nem tudom. Állandóan az a jóslat jár a fejemben. Nem bírom elfeledni, pedig nagyon szeretném. A szemem előtt látom őt, ahogy a gömbje fölé hajol, s halkan suttogja félelmetes szavait.
Tegnap este történt. Elkísértem Ulrikát hozzá. Sötét este volt, a Hold sem ragyogott az égen, s ha nem lett volna kiépítve a közvilágítás, az orrunk hegyéig sem láttunk volna. Mondtam is feleségemnek, hogy jobb volna visszafordulni, de addigra már a piac szélénél jártunk.
A kocsi ugyanott állt, mint a délelőtt folyamán, ám úgy éreztem valami megváltozott rajta. Így utólag visszagondolva már tudom mi volt furcsa, de akkor valahogy nem zavart annyira. A kocsirúd ugyanis az ellenkező oldalon állt, mint korábban. Ez, akkor és ott nem keltett bennem gyanút, de utólag nagyon furcsa gondolataim támadtak. A szekereket húzó lovakat mind egy szálig elvitték a város melletti mezőkre. Azért egyet sem hoztak volna vissza, hogy a szekeret megforgassák a helyén.
A jós már várt ránk. Testét fényes anyagból készített ruha takarta, fejére csuklya borult. Nem láttam mást az egész alakból, csupán két csizmája hegyét, és egy karvaly orrt.
Felsegítettem Ulrikát a fogatra, s utána akartam lépni, ám a jós megállított. Előbb tiltólag elém emelte a kezét, majd a fejét is megrázta. Dühösen tiltakozni akartam, de Ulrika és az alak sietősen bemásztak a kocsi belsejébe.
Körülbelül félóráig álldogálhattam, mire visszatértek. Feleségem nem szólt semmit, nem is mosolygott, de a szeme lázas tűzben égett, s olyan öröm csillogott benne, amit nagyon rég láttam utoljára.
Azt hittem mehetünk haza, s végre nyugovóra térhetünk. Tévednem kellett. Feleségem a legkedvesebb hangján kért meg, hogy beszéljek a jóssal, mert erősen hiszi, olyan dolgokat fedhet fel előttem, ami megváltoztathatja egész életemet.
Elemi erejű düh ragadott magával, s épp ki akart törni belőlem, midőn Ulrika szemébe pillantottam. Az érzelmek kavalkádja, amit benne láttam, azonnal lecsillapított. Félelem, szerelem, öröm, harag, mámor, düh, s még ezernyi apró érzés kavargott szemében. Nem akartam újra fájdalmat okozni neki, így kelletlenül, de felkapaszkodtam. A jós előre engedett, barátságos gesztusa azonban bizalmatlanságot váltott ki belőlem. Kezére pillantottam, majd szemét kerestem a csuklya alatt. A gyenge fényben azonban újra csak az orra hegyét láttam.
A kocsi belseje egészen puritán díszítésű volt. A helység egészét kerek asztal, s két hozzátartozó szék foglalta el. Az asztal tetején ott állt a gömb. Hátrafordultam, hogy gúnyos mosolyt villantsak a jós felé, az viszont már nem állt a hátam mögött. Villámsebesen visszafordítottam a fejem, s megláttam a fickót, amint az asztal ajtóval szembeni szén ül. Kezével intett, hogy foglalja helyet vele szemben. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy kiugrom a kocsi ajtaján, ám valami mégis visszatartott. A kíváncsiság. Kíváncsi voltam, hogy került mögém a jós, hiszen biztos voltam benne, van racionális magyarázata.
Leültem hát vele szemben, s vártam a produkciót. A jós ekkor lehajtotta a csuklyáját, s én végre megpillanthattam arcát. Fiatal, alig harmincon túli férfiarc nézett szembe velem. Egészen valószínűtlen kék szeme, szöges ellentétben állt koromfekete hajával. Ekkor figyeltem csak fel arra, hogy bár lámpást nem láttam sehol, mégis enyhe világosság fogadott minket odabent. Utólag visszaemlékezve a hideg is kiver, ha csak a történtekre gondolok, de akkor és ott nem érintett semmi váratlanul, mintha tudtam volna, mi következik.
A férfi megszólalt, egészen mély, mégis lágy, kedves hangon. Arra kért, mindaz, amit látni fogok nem csalás. A sors hozta úgy, hogy látnom kell bizonyos dolgokat, s utána döntenem, hogy hiszek-e bennük vagy sem. Ha hiszek, akkor embereket menthetek meg, s egy új életnek leszek a forrása. De, ha kétségeim lesznek a látottakkal kapcsolatban, akkor halál és kín fog várni rám.
Elhúztam a szám, jelezve varázsmaszlagával nem gyakorolt nagy hatást rám. Nem úgy, mint ami eztán jött. Az egész kocsi remegni kezdett. A falak pillanatok alatt elporladtak, a tető egy szemhunyásnyira elveszett a tomboló viharban. Vad szél cibálta a kabátomat. Megpróbált felborítani, ellökni. Az asztalba kapaszkodtam, hisz úgy láttam, olyan szilárdan áll, mintha kőből lenne. A jóst kereste szemem, de sehol sem láttam. Úgy eltűnt a másik székkel együtt, mintha felkapta volna a szél
Zuhogni kezdett az eső. Másodpercek alatt csuromvizes lettem. Fel akartam állni, kiáltani Ulrikának, hogy vigyázzon, de semmi sem sikerült. Izmaim megfeszültek, de a szél és eső hatására visszazökkentem a székembe.
A semmiből egy alak képe tűnt föl. Dübörgő motorral, Arne Fritz hajója vágott elém teljes életnagyságban. Háborgó víz vette körül, a hullámok átcsaptak a hajó korlátján. Láttam Arne félelemtől eltorzult arcát. Villámok cikáztak az égen, s egy hang suttogott a háttérben. „Március 31, március 31, március 31”. Ezt hajtogatta a hang megállás nélkül. Újabb villám csapott le az égből. A hang tovatűnt, Arne riadt arca azonban nem. Újabb hullámok támadtak a hajójára, a férfi küzdeni próbált a természet erejével. Élni akart. Mindhiába. Láttam, ahogy a hullámok sora meglöki és felborítja a halászhajót. Kiáltani próbáltam, de ezúttal sem sikerült. Lehunyt szemmel vacogtam a jéghideg esőtől.
Hirtelen melegem lett. Fullasztóan melegem. Azonnal kinyitottam a szemem. Minden égett körülöttem, ameddig csak a szemem ellátott. A piac, a templom, minden. S mindenki. Láttam a kis Anne Skondjart, lángoló kabátkában végigrohanni a kocsi előtt. Felismertem Lille Glomt fájdalmas sikolyát, s éreztem a sült, emberi hús, semmihez sem hasonlítható illatát. Hányinger tört rám, kapkodva próbáltam levegőt venni, a füst fojtogatott. A szemem könnybe lábadt, s ekkor meghallottam a hangot: április 30, április 30, április 30.
Zokogva borultam az asztal lapjára. A lángok alig karnyújtásnyira lobogtak tőlem. Gyereksírás térített magamhoz. Egy gyerek sírt valahol. Körbeforogtam, s Ulrikát láttam. Feleségem arcán angyali mosoly ült. Hitvesi ágyunkban feküdt, karjaira közt apró csecsemőt fogott. Hallottam apró sóhajait, s szinte éreztem leheletét. Egy nevet suttogott: Ingmar. A falon megláttam a naptárat. December 23.
Nem tudom, hogy tértem magamhoz, azt sem mennyi idő elteltével. Ott ültem a kocsin, az asztalt markolászva. Ujjaim elfehéredtek az erőfeszítéstől. A jós csuklyája alatt halvány mosolyt, s egy komor szempárt véltem látni. Segített felállnom, s miközben kitántorogtam az ajtón, nem tudtam álmodtam-e.
A kinti hűvösség viszonylag magamhoz térített. Órámra pillantottam. Meglepve láttam, hogy alig múlt el fél órácska, mióta bementem, holott jómagam több órányinak éreztem az eltelt időt. Ulrikához fordultam és el akartam mondani neki mindent, de feleségem gyengéden ajakamra tette az ujjat, s halk hangon elmondta, hogy, amit hallottam vagy láttam, csak rám tartozik. De, ha segítséget szeretnék majdan valamiben, rá mindig számíthatok.
Nem tudtam elaludni már tegnap este. Reggelig forgolódtam, s a történteken töprengtem. Megrázott minden egyes álomkép, de nem hittem bennük. Olyan életszerű volt minden, de ösztönös viszolygásom gátat szabott vad elképzeléseimnek. Hogy is lehetne mindaz valós, amit átéltem. S vajon tényleg átéltem-e? Vagy csupán illúziót láttam, szemfényvesztést, semmi egyebet. Ma reggel inni akartam, felejteni, de nem voltam képes rá. Néztem a boros flaskát, s undor kúszott föl a torkomon.
Fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem, de az idő remélem választ ad kétségeimre.

1921. március 28.
- Péntek -
23 óra 11 perc

Azon tépelődöm helyesen cselekedtem-e. Ma reggel csodálatos nap virradt ránk. Már majdnem egy teljes hete, hogy a jósnál jártam. Március 31-e, csupán háromnapnyira. Arne Fritznek, pedig esze ágában sincs újra kihajózni. Ellenben olyan titokzatos képpel szaladgál már napok óta, hogy biztos lehet benne az ember, valamit tartogat számunkra.
A déli harangszónál kiderült, hogy miért. Hangos pöfögéssel futott be a gőzhajó a kikötőnkbe. A falu apraja-nagyja eljött, hogy láthassa a fémszörnyet, Arne Firtz új halászhajóját. Csodálatos volt a maga nemében. Harminc méter hosszú, hét méter széles, csupa fém hajóteste, csillogott a nap fényében. A halászmester mindenkinek, még a legkisebb lurkóknak is megengedte, hogy felmehessenek a hajójára. Én a stégen várakoztam, míg a falubeliek kíváncsiskodtak. Állandóan a jóslaton törtem a fejem. Ez a fémbárka nagyon-nagyon hasonlított Fritz álombeli masinájára.
Miután mindenki kielégítette kíváncsi vágyait, Arne a hídra lépett és ünnepélyesen bejelentette, másnap elindul halászni az új bárkával. A legtöbben megtapsolták merész kijelentését, néhányan aggódva néztek rá, a maradék pár ember, viszont kifejezetten csúnyán bámulta Arnet. Közéjük tartozott a felesége is. Jómagam is rosszallóan csóváltam a fejem. Nem szerencsés az évnek ebben a szakában halászatra indulni, hisz a tavaszi viharok nem egy hajót süllyesztettek már el. A halrajoknak ugyan édes mindegy milyen idő tombol a vízszint fölött, Arne ellenben veszélyeztetheti magát és a legénységet is.
Fritz bejelentése után a tömeg lassan elpárolgott. Mindenki ment a dolga után, a halászlegények, Arne és jómagam maradtunk csupán a kikötői stégen. A halászmester csodálattal bámulta új szerzeményét, s legényeire is átterjedt jókedve. Beszélni akartam neki a jóslatról, ám végül csak jó szerencsét kívántam. Keserű ízt éreztem a számban. Legutóbbi indulásakor még másképp köszöntem tőle. Akkor a „jó szelet” is beletartozott a szövegembe. Kétségek közepette tértem vissza a házikómba.
Ebéd után beszélni akartam a jóssal, de nyomát sem láttam a szekerének. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A vándorkereskedők viszont még kínálták portékájukat, így odamentem egyikükhöz s kikérdeztem a jósról. Meglepő dolgokat árult el. A jós kocsija, csak közvetlen Skange előtt csatlakozott hozzájuk. Azelőtt sohasem látták még, pedig az Északi-tenger majd minden halászvároskáját bejárták már. Köszöntem segítségét, de tovább próbálkoztam a többivel. Mindegyikük ugyanazt a választ adta. Nem látták még. Nem ismerik. Nem tudják hová tűnt.
Már sötétedett mire hazaértem. Ulrika ezúttal is valóságos lakomával fogadott. Vacsora közben többször is megszorítottam a kezét, s egy csöppel sem ittam több bort, mint amennyit az illem megengedett. Feleségemet láthatóan örömmel töltötte el, az ivószokásomban beállt változás.

1921. március 31.
- Vasárnap -
18 óra 19 perc

Félelmetes vihar tombol a tengeren. Már több mint egy órája tart. Arne tegnap kihajózott, s még nem ért vissza. Rossz előérzetem van. Nagyon rossz.

1921. április 3.
- Szerda -
17 óra 48 perc

Egy órája futott be a Királyi Haditengerészet mentőcsónakja. Hajója, a Felség jogara, a nyílt vízen horgonyzott. A vasárnapi vihar, mely több órán keresztül tombolt, több tucat hajót süllyesztett el. A Felség jogara szintén a tengeren tartózkodott abban az időszakban. Jó pár tengerészt sikerült kimenteniük, ám elég hajót láttak nyomtalanul elmerülni a habokban, ahhoz, hogy kötelességüknek érezzék elvinni a szörnyű hírt a hajók kikötőibe.
Délben érkezett a fregatt kikötőnk közelébe. Zászló és fényjelekkel adták tudomásomra, milyen céllal érkeztek. Moccanni sem bírtam. A lábam a stég fájához tapadt. A lélegzetem ki-kihagyott rémületemben. Igazat láttam. Nem álom volt, nem illúzió: a valóság.
Percekkel később tértem csak magamhoz annyira, hogy felelni tudjak. Időközben a hajó legénysége le nem tudta képzelni, mi történhetett velem a parton. Többek fogadtak, hogy szívszélütést kaptam a hirtelen hírek hallatán, mások ellenben arra tettek volna tétet, hogy félrenyeltem és úton vagyok a menny vagy a pokol felé. Később mesélte el a partra szálló matrózok egyike, ezt nekem. Más körülmények között jót nevettem volna, de ma semmi kedvem nem volt vihorászni.
Letaglózott Arne halálhíre. A haditengerészek látták a hajóját. Azt mondták nekem a kapitány mindent megpróbált, hogy túlélje a hullámokat, de a hajója túl kicsi volt ahhoz, hogy a nyílt tengeren kibírjon egy akkora vihart.
Én adtam át a szörnyű halálhírt, Fritz özvegyének. A máskor harcias asszony, megtörten, csak a karomba kapaszkodva bírt talpon maradni. Lelkifurdalás gyötört, ahogy ránéztem. Bűnösnek éreztem magam, amiért nem próbáltam meg, leállítani Arnet. Amiért nem hittem a jóslatban. Pedig a jós előre megmondta: „Ha hiszek, akkor embereket menthetek meg, s egy új életnek leszek a forrása. De, ha kétségeim lesznek a látottakkal kapcsolatban, akkor halál és kín fog várni rám”. Halál és kín. Mindkettő utolért. Arne nincs többé, s én kínok közt gyötrődöm. Ha nem vethetném papírra, látomásom, érzésem, talán bele is örülnék a gyötrő kétségekbe.

1921. április 14.
- Vasárnap -
19 óra 33 perc

Ma tudtam meg, hogy Arne halotti szertartására harmincadikán kerül sor. Erna Fritz estig tartó gyászmisét rendelt meg a paptól. Linus atya egyáltalán nem örült a felkérésnek, de az özvegyet nem akarta megbántani, ezért elvállalta a megerőltető feladatot. Nem örülök én sem az egész napos virrasztásnak. Fogalmam sincs, hogyan akadályozhatnám meg azt, ami minden valószínűséggel be fog következni.

1921. április 29.
- Hétfő -
20 óra 31 perc

Beléptem az önkéntes tűzoltók egyesületébe. Ez a legkevesebb, amit tehettem. Ulrika támogatott ebben a döntésben. A tűzoltók megbízható, kemény legények, s nem mellesleg van egy fő szabályuk, ami különösen tetszett Ulrikának. Mindig józannak kell lennünk. Pár héttel korábban még nehezen fogadtam volna el ezt a kikötést, de most úgy érzem könnyebb, mint reméltem.
Próbáltam híreket szerezni a jósról. Egy héttel korábban elvitettem magam a közeli Hansebjorg faluba. Élt ott egy ismerősöm, akire mindig bizton számíthattam. Őt akartam fölkeresni kérdéseimmel.
A faluba érve keserves meglepetésben volt részem. Ismerősöm nemrégiben hunyt el, a falu több lakójával egyetemben. Gyors lefolyású járvány söpört végig Hansebjorgön. Sokan elkapták a betegséget, s csak kevesen élték túl. Betértem a helyi kocsmába, hogy hírek után tudakozódjak. A kocsmáros szerint azok a vándorkereskedők hozták be a járványt magukkal. Faggató kérdésemre, miszerint volt-e jós köztük, felvonta szemöldökét, s ki akart zavarni a fogadójából. Ám végül meggondolhatta magát, mert válaszolt. Tisztán emlékezett a jósra, s a kocsijára. Sokuknak jósolt valamit. A kocsmárosnak is. Állítólag előre tudta, hogy el fogok jönni Hansebjorgba, hogy beszéljek Hansszal, a csapossal.
Késő délután értem aznap haza. Ulrika nem faggatott, de láttam a szemében, hogy fél. Fél, hogy olyasmi történik velem, amit nem akar.
Ma még beszélni akarok vele. Megpróbálom elmondani, ami a szívemet nyomja.

1921. május 2.
- Csütörtök -
21 óra 26 perc

Viharos reggelre ébredtünk. Megállíthatatlanul zuhogott az eső. A zsalukat tépte, cibálta a vad erővel fújó szél. Itthon maradtam. Megpróbáltam feldolgozni a két nappal korábban történteket. Ulrika még mindig fáradt volt, hagytam pihenni. Kilopództam a hálóból, s átjöttem a dolgozószobámba leírni az eseményeket.
Április harmincadikán, reggel kezdődött minden. Erna Fritz fekete gyászruhájában házról-házra járt. Kisfiát is magával hurcolta. Sigmar tehetetlenül tűrte, hogy anyja kézen fogva vigye magával. A kisgyerek szemében egy könnycsepp sem csillogott, valószínűleg még fel sem fogta, mi történt az apjával. Erna asszonynak ezzel szemben állandóan patakzottak a könnyei. Azok után, ahogy viselkedett a férjével, szinte el se hittem, hogy ennyire szerethette. Hozzánk dél fele toppantak be. Ulrika meleg teával és saját készítésű süteménnyel fogadta őket. Csendben fogyasztottuk az ételt, italt. Ulrika biztosította Ernát, mennyire sajnáljuk, ami a férjével történt, s csak szóljon, ha bármiben segíthetünk.
Ernát figyeltem. Sötét szemeit, melyek tele voltak fájdalommal és értetlenséggel. Olyan hirtelen kezdett beszélni, hogy megdöbbentem. Elmondta, hogy Arne és ő is beszéltek a jóssal. A férfi olyan dolgokat mondott, amiket értetlenül fogadtak. Tudta, hogy Arnénak új hajója érkezik, holott még neki, a feleségének sem árulta el egészen a megérkezést megelőző éjszakáig. Arne ezt a kihajózása reggelén mesélte el, egy másik borzasztó jóslattal együtt. A szemfényvesztő állítólag megjósolta a vihart, de azt is, hogy túléli. Ezért indult el Arne annyira bátran.
Valamit beszélt még tovább, de már nem hallottam a szavait. A jós nem hazudott, valóban túl kellett volna élnie. Nem lett volna szabad hagynom, hogy kihajózzon. Akár erővel is vissza kellett volna tartanom. Nem hittem magamban, az előrejelzésekben, sőt a jóslatban sem.
Nem emlékszem már, mikor és hogyan hagyták el a házunkat. Egész délután csak támolyogtam. Úgy éreztem magam, mint egy bokszoló a padlón, közel a K.O.-hoz.
Feleségem próbált türelmes lenni velem, de a délután folyamán kifakadt. Kérte, osszam meg vele, ami legbelül nyomaszt. Rátekintettem, szemébe fúrtam szemem. Nem voltam képes továbbra is egyedül hordani a terhet. Mindent elmondtam neki. A jóslatot, Arne halálát. Azt, hogy megmenthettem volna, ha hiszek. Az esti jóslatról is beszéltem neki. Tudnia kellett, mi várhat ránk. Halál, kín, fájdalom. December 23-káról nem ejtettem szót, nem tudtam hogy érezne.
Mondandóm végeztével lehajtotta fejét és pár percig nem szólt semmit. Végül feltekintett, szemei könnyben úsztak. Kitört belőle a zokogás, alig értettem szavait. Neki is jósolt a titokzatos férfi. Sokat tudott rólunk, kettőnkről. Tudta, hogy volt egy fiúnk, Ingmar, aki meghalt a háború alatt. A jóslat szerint, hatalmas felelősség fog rám hárulni a közeli jövőben. A varázsló szerint, ha Ulrika végig kitart mellettem, nem kérdez semmit, de segít, ahogy tud, megváltozom. Leszokom az italozásról, újra a régi, hőn szeretett Ingmar leszek.
Átöleltem, s percekig álltunk mozdulatlanul, élvezve egymás közelségét. Magamhoz szorítottam és gyengéden megcsókoltam. Nem húzódott el, hanem visszacsókolt. A karjaimba vettem majd felvittem a hálószobánkba. A délután hátralevő része úgy röppent el, hogy észre se vettük. Úgy éreztem megújítottuk eskünket. Jóban-rosszban, míg a halál el nem választ.
Alig, hogy besötétedett, elindultunk a végső búcsúztatásra. Linus atya egész nap a koporsó fölött görnyedt, s imádkozott az elhunyt lelki üdvéért, ezért este már úgy nézett ki, mintha ő maga is a halál küszöbén állna.
A templomban nappali világosság fogadott mindenkit. A templomszolga rengeteg gyertyát gyújtott meg. Reméltem nem lesz baj belőle, pedig tudtam, hogy ennyi gyertya könnyen okozhatja a látomásomban átélt tűzvészt.
Linus atya öreges hangja zökkentett ki töprengésemből. Megkezdte a halotti szertartást. Mivel mindenki ismerte Arnét, így nem vesztegette az idejét azzal, hogy bemutassa az elhunytat előttünk. Csupán a tulajdonságait sorolta föl: szerető férj, gondos apa, a közösség meghatározó egyénisége volt. Valamint a község halásza. A mindenki által tisztelt és szeretett Arne Fritz.
Ahogy az atya befejezte mondandóját, lassanként mindenki kezdett haza indulni. Anne Skondjart kerestem a tömegben, de nem láttam sehol. Anyja és apja, Helga és Titus, Ernát támogatták. Lille Glomt a közelben beszélgetett Linus atyával.
Ulrika belém karolt és a többiekkel együtt kisétáltunk a templomból. Alig távolodtunk el, mikor sikoltás vágott a sötét éjszakába. Visszafordultunk. A templom ablakain lángok csaptak ki. A térde, úgy éreztem megroggyant, de sikerült felülkerekednem és futni kezdtem Isten háza felé. Mozgás közben láttam, ahogy a templom ajtaján Linus atya botladozik ki. Papi ornátusa kormosan lógott vállain. Mellé értem, s felrántottam a földről. Hátrébb vonszoltam, messze a lángoló parókiától. Linus atya, köhögve próbált levegőt venni. Az emberek szintén visszasereglettek, így a gondjaikra bíztam. Vissza akartam térni a lángoló épülethez, de az atya szavai megállítottak egy pillanatra. Látta, ahogy a kis Anne, Lille és Sigmar bent ragadnak a templomban. Nem gondolkodtam tovább. Csak halványam emlékszem mi is történt. Láttam magam berohanni a tűzbe. A gyerekek neveit kiabálhattam, mert lassan Sigmar arca tűnt fel előttem. Megmarkoltam a karjánál, s kirontottam vele a szabadba. Időközben megérkeztek önkéntes tűzoltó társaim is. Vödrökkel hordták a vizet, s próbálták oltani az épületet.
Visszaugrottam a tűzbe. Lillet és Annet nem találtam sehol. Az emeltre is felfutottam, bár a lángok több helyen megpörkölték a testem. Izzadságom szinte azonnal elpárolgott testemről. Az emeleti fordulóban találtam rá a füsttől félájult Lillere és a kis Annere. Nem töprengtem. A vállamra kaptam őket és siettem le a lépcsőn. Tűzoltó társaim beszámolói alapján pokoli szerencsém volt. A tető abban a pillanatban szakadt le, mikor kizuhantam a bejáraton. Én azonban nem emlékszem másra a tűzön és a füstön kívül.
A kinti hűvösség lassan magamhoz térített. Az emberek csodálattal tekintettek rám. Felpillantottam, s Ulrika arcát láttam. Segített felülnöm. Ruháim kormosan feszültek sajgó tagjaimon. Annet és Lillet épp Fereyd doktor vizsgálta. Odasántikáltam hozzájuk, s megkérdeztem a doktort, hogy van a két beteg. Szerinte, ha nem viselkedem önfeláldozóan biztosan meghaltak volna, így azonban megúszták füstmérgezéssel.
Ennyi elég volt számomra. Ulrika kezét fogva hazatántorogtam.
Ma reggelig ki voltam téve Ulrika határtalan szeretetének. Úgy gondozott, mint soha más. A doktor a tűzeset után eljött hozzánk, s kivizsgált. Megállapított néhány égési nyomot, amiből szerinte jó eséllyel néhány hét alatt kigyógyulok. Ulrika szerelmének hála két nap alatt felgyógyultam.
A jóslat beteljesedett. Engem viszont nem hagy nyugodni, ki volt a jós és miért fedte fel előttünk a történteket.

1921. augusztus 11.
- Szerda -
13 óra 41 perc

Alig vagyok képes írni a boldogságtól. Ulrika most újságolta el, hogy terhes. Eddig semmit sem vettem észre rajta. Alakja ugyanolyan kecses maradt. Igaz, első terhességekor sem hízott el. Rettentő boldognak érzem magam. Az öröm majd elfelejtette velem a küldetésem. A jós utáni kutatást. A tegnapi nap folyamán sikerült végre beszereznem a legújabb kiadású térképet partvidékünkről. Információim alapján egy vázlatot próbáltam összehozni a jós útjáról. Döbbenetes felfedezést tettem. A jós útvonala nyílegyenesen áthaladt, Skange, Hansebjorg, Lilleborg, Aeseluund, Hanka városokon. Piros irónnal behúztam a vonalat a térképre. Minden kétséget kizáróan egy törésmentes egyenes jött ki. Meghosszabbítottam a végpontjait kelet-nyugat irányban. Nyugatra a vonal átért a határon, s csak közel ötszáz kilométernyi távolságban ütközött városnak. Elvetettem azt az irányt. Keletre fordultam. Elmosolyodtam a látványtól. Sannefjord, országunk legkeletebbre fekvő városkája feküdt a vonal végpontján, egészen közel a határhoz. Alig több mint hetven kilométerre Skangetől. Információim alapján ebben a városban még nem járt a jós. Reméltem így is marad, amíg oda nem érek.

1921. augusztus 20.
- Péntek -
17 óra 9 perc

Itt vagyok hát Sannefjordban. Reggel érkeztem meg. Rögtön a városka fogadójába siettem. A helyi fogadóst kikérdezve heves izgalom járt át. Épp érkezésem előtti délután érkeztek vándorkereskedők Sannefjordba. Szerencsém volt, hogy időben indultam el.
Pedig Ulrika nem akart elengedni. Rimánkodott, kérlelt, könyörgött, hogy maradjak mellette. Bár a szívem szakadt bele, de nemet kellett mondanom. Elmagyaráztam neki, hogy a jósnak köszönhetjük azt a csodálatos változást, amin keresztül mentünk. Köszönetet kell neki mondanom. Úgy tűnt, megértette. Legbelül mardosva égetett a féligazság. Igen, köszönetet mondok neki, de meg akarom tudni, miért tette mindazt, amit, s hogyan volt mindez lehetséges.
Délben lesiettem az étkezőbe. Alig tartózkodott pár ember a teremben. Nem lepődtem meg, biztos voltam benne, hogy a jós itt is felhívta már magára a figyelmet. Csendben fogyasztottam ebédemet. Közben azon rágódtam, hogyan fogok beszélni a férfival. Várjam meg, amíg teljesen egyedül marad és surranjak be a kocsijába, mint valami betörő? Vagy addig ne moccanjak a kocsija elől, míg észre nem vesz? Egyik sem tűnt túl életképes ötletnek. Úgy határoztam, hagyom sodortatni magam az eseményekkel. Első lépésként kisiettem a főtérre, ahol az árusok már hangos szóval kínálgatták portékájukat.
A jós kocsija a tér szélén állt. A csuklyás férfit sehol sem láttam, de biztos voltam benne, hogy ott van. Szinte éreztem a jelenlétét. Közel egy órát várakoztam a téren, állandóan a kocsit lesve. Emberek jöttek-mentek, beszélgettek, de senki nem indult el a szekér felé. Ami még megdöbbentőbb volt, abból sem mozdult ki senki. Mintha csak valami teherkocsi lett volna.
Tizenhét óra előtt néhány perccel fejeztem be a nézelődést. Tudom, hogy itt van a városban, de a kocsija körül nem láttam. Tovább kell kutatnom. Végig járom a várost, s addig nem térek nyugovóra, míg a nyomára nem akadok.

1921. augusztus 20.
- Péntek -
23 óra 51 perc

Uramisten! Alig kapok levegőt, szinte fuldoklom, miközben papírra vetem soraimat. Nem hiszem el, hogy igaz, ami történt. A jós… Az Isten szerelmére, nem lehet, hogy igaz! De nem tudom megmagyarázni a történteket. Csoda, igazi csoda!
Hat óra körül fogtam nyomot. Fél hatkor az egyik helyi lakos látta a csuklyás jóst, amint a közeli fjordok felé vette az irányt. Szerette volna, ha jósol neki valamit, de a férfi egy kézlegyintéssel elzavarta. A helyi nő elmesélte, hogy dühödtnek akarta érezni magát, máskor úgy érzett volna, de a titokzatos alak legyintése után inkább nyugalom szállta meg. Visszasétált a házába, s nem is tekintett a férfi után.
Köszöntem az útbaigazítást, s jómagam is a fjordok felé siettem. Erre már nem volt semmilyen világítás, csupán a Hold és a csillagok tündököltek. Erős kísértést éreztem, hogy visszatérjek a fogadóba, de végül erőt vettem magamon és folytattam utam.
A sziklák közt felcsapó víz teleszórt permetével. Fázni kezdtem. Elfáradtam, haza akartam menni. Haza, Ulrikához. Átkoztam magam, amiért vállalkoztam erre a sehova sem vezető útra. Vissza akartam térni Sannefjordba, megfordultam ám a döbbenettől szinte gyökeret vert lábam a sziklába.
Ott ült előttem a jós. Apró tábortüzet szított egy kormos faággal. A hátam mögött bukkant fel, pedig nem lehetett ott, amikor jöttem. Lehetetlen volt, és mégis ott ült! Mozdulni próbáltam, de sehogy sem sikerült. A csuklyás alak felém fordult és intett, hogy menjek közelebb. Újra lépni próbáltam, s ezúttal sikerült is. A tűz két oldalán nagyobbacska kövek voltak. Az egyiken a jós üldögélt, így félve ugyan, de leültem a másikra.
Próbáltam benézni a csuklyája alá, de a tűz fényében sem láttam semmit. Ez még jobban megijesztett. A jós ekkor beszélni kezdett, szavai beleégtek memóriámba.
- Újra találkozunk, Ingmar! – hangja fiatal férfi benyomását keltette. – Oly sokáig vártál rám, s most mégsem bírsz megszólalni.
- Ki vagy, te? – nyögtem ki végül.
- Ez a legfontosabb kérdésed, Ingmar? – felsóhajtott. – Ti, emberek olyan semmitmondó dolgokra vagytok kíváncsiak. Rendben, válaszolok a kérdésedre. A nevem, Uriel.
- Mint az arkangyalnak – suttogtam magam elé.
- Valóban – szavai közben hátrahajtotta csuklyáját. Középkorú arc nézett rám. Fejét félrehajtva, pár ágat dobott a tűzre. Ahogy a fény az arcára esett, döbbenten kiáltottam fel. Az arc elmosódottá vált, szinte átütött a csont fehérsége. Ahogy visszafordult, újra a középkorú férfi nézett szembe velem.
- Meglepődtél, Ingmar – mondta, nem kérdezte. – Sokféleképpen hívtak, hívnak. Van, aki Urielnek nevez. Van, ki angyalnak. Te ellenben jósként gondolsz rám, Ingmar. Kellemes név, olyan titokzatos – felnevetett. Hangja ezúttal egy fiatalemberé volt. - Kérdezz, Ingmar! Ne légy zavarban!
- Miért jöttél el hozzánk? – kezdtem.
- Eljött a próbátok ideje, Ingmar. Az emberiség lassan felnő, biztosnak kell lennünk benne, bíztok majd magatokban.
- Lennünk? – hebegtem.
- Természetesen, Ingmar. Mi mindig többen vagyunk.
- Miért pont engem választottál ki?
- Mindenki kiválasztott volt, de nem mindenki hitt benne. Elsőként a faludba, Skangebe szálltam alá. Odafent nyomon követjük az embereket. Láttunk téged is. Láttuk a benned rejlő lehetőségeket, miket eltékozolsz. Én csupán elindítottalak azon az úton, amely mostani nemes lelkedhez vezetett. Ez mindig benned lapult, csak elfelejtettél hinni benne. Elvettek tőled valamit, ami a romlás útjára lökött…
Könnyek buggyantak ki szememből. Első, egy szem fiamra gondoltam, kit magával ragadott a háború. Elvesztése szinte őrületbe kergetett, az italba menekültem. Kerültem mindent, ami jó, ami helyes.
-… én csupán elindítottalak utadon – fejezte be Uriel.
- Merre visz az utam?
- Ezt neked kell megtalálnod, Ingmar! – Uirel felállt, kihúzta magát. Az égboltot nappali világosság öntötte el. Uriel hátából tollas szárnyak törtek elő. Mosolygott, majd a fénybe emelkedett.
Fogalmam sincs mennyi ideig ülhettem ott, a tűzbe bámulva. Lehet, hogy csak percekig, lehet órákig. Amit átéltem olyan volt, mint egy csoda. Alig bírtam felfogni, s még most is nehezen értem.

1921. december 23.
- Szombat -
19 óra 33 perc

Ulrika már több mint két órája vajúdik. A bábaasszony mindent rendben lévőnek talált. Rám parancsolt, hogy várjak a hálószobán kívül, majd hív, ha szükség lesz rám.
Bejöttem a dolgozószobámban, hogy az Útról elmélkedjek, de most minden gondolatom Ulrika, s a kis jövevény körül forog. Képtelenség, így gondolkozni.

1921. december 23.
- Szombat -
20 óra 35 perc

Csoda történt! Újabb csoda. Megszületett a kisfiam. Ingmarnak neveztük el, Ulrika ragaszkodott hozzá, hogy az én nevem adjuk neki is. Csodálatos hangulatban vagyok. Itt ülök, Ulrika mellett a hitvesi ágyon, s miközben e sorokat írom, már itt sírdogál sarjam, szerelmem ölében. Hálát adok az Úrnak, hogy újra megadatott nekem ez a boldogság.
Linus atya holnapra várható. Ma már többször bekopogott, kérdezvén, mikor keresztelheti meg Skange új lakóját. A mai napon túl sokat szenvedett Ulrika, így az atyának várnia kell holnapig.
Nem utolsó sorban Karácsony előestéje van. Az ajándékom pedig megérkezett.

1922. március 3.
- Hétfő -
12 óra 10 perc

Ma végre megértettem merre is vezet utam. Kora reggel befutott egy norvég kereskedőhajó, elcsigázott utasaival. Hatalmas ládákat cipeltek a stégre, bár alig bírták. Kikötőmesterként, hivatalból jelen kellett lennem.
Egyikőjük, alig huszonéves fiatalember, nem bírta el a cipelt súlyt, s ládástul belezuhant a vízbe. Abban a pillanatban merülni kezdett, s a tengerészek rémült ordításából azt vettem ki, hogy nem tud úszni. Gondolkodás nélkül a habokba vetettem magam, s sikerült kimentenem a fuldokló fiatalt.
A matrózok hálás köszönettel fogadtak, miután átöltöztem, s fabódémból vittem száraz ruhákat a vízbe esettnek is. Isteni gondviselésről beszéltek, s arról, milyen jó, hogy pont akkor ott voltam.
Ekkor értettem meg. Az a célom, hogy ott segítsek az embereknek, ahol csak tudok.

[*]

Oly sokszor olvastam a naplót, hogy majd kívülről tudom már. Mégis képes vagyok újra és újra kézbe venni. Az egész oly mesés, de én tudom, hogy igaz. Érzem, nem hazugság. Apám halála után olvastam először. Anyám bízta rám, hogy őrizzem.

Ingmar vagyok. Ingmar Sjoeberg.

Skange, 1997. április 23-a

Hadész pokla

- Már alig várom, hogy újra a Hadész földjén lehessek!
Siena Castella hangja úgy szólt, mint egy kisgyereké, aki már alig bírja, hogy megkapja a hőn áhított ajándékát.
- Csak érteném, miért olyan különleges az a bolygó?
Ileo Forza, ajkán savanyú mosollyal fordult a doktornő felé.
Siena megrázta a fejét. Gyengéd mosoly suhant át az arcán, miközben magyarázni kezdett.
- Ileo, maga mindig kötekszik. A Hadész maga a paradicsom. Hómezők ameddig csak a szem ellát. Népsűrűség mínusz kettő fő négyzetkilométerenként. Tökéletes helyszín az elhívatott kutatók számára.
A férfi visszamosolygott a nőre, de nem válaszolt. Tudta jól, hogy a doktornő a Földön született, ahol minimum huszonhét milliárdan éltek. Nem csodálta hát, hogy a nő szereti a kihalt helyeket. Ő ellenben a Dertius Alián élte gyermekkorát. A mezőgazdasággal foglalkozó bolygó, egyike volt a galaxis legritkábban lakott planétáinak. Jól emlékezett, mit magyarázott az apja minden kirándulásukkor. A Dertiuson annyira kevesen éltek, hogy a birtokuktól több hétnyi távolságban találkoztak volna csak emberi arccal.
A kutatással kapcsolatban igazat adott az egzotikus nevű nőnek. A Hadész, Föld-típusú bolygóként, illetve mivel épp jégkorszakának derekán járt, az egyik legjobb helyszínnek bizonyult, hogy tanulmányozni lehessen, milyen hatással volt a klímaváltozás a Földre, év tízezredekkel korábban.
Előkereste memóriájából, mit tudott magáról a jéggolyóról. Nagyság adatok, hőmérsékleti megfigyelések, domborzat letapogatás. Semmi olyan adat, ami magyarázatot adott volna a kérdésére.
- Doktornő, nem tudja véletlenül, miért nevezték el Hadésznek úti célunkat?
Siena készségesen válaszolt.
- Éppenséggel tudom, miért. Az első felfedezők, akik a bolygó felszínére léptek, a rideg, sivár, jég birodalmában úgy érezték magukat, mintha a holtak földjén lennének. Csak fokozta ezt a hangulatot az a tény, hogy az egész planéta legmagasabb pontja, a leszálló egységük pilótafülkéje volt. Ezért nevezték el, az ókori Görögország hitvilágának túlvilági istenéről.
Mindketten felnevettek a vicces anekdotán. Ileo felállt a helyéről és a legközelebbi monitorhoz sétált. A közösségi terem nem volt túl nagy, de rendelkezett egypár extra felszereléssel, ami értékesebbé tette hálófülkéjüktől. A hajótesten kívüli világűrt mutató kamera volt az egyik. A hipertéren vágtak át, ennél fogva örvénylő fényeken kívül nem lehetett mást látni odakint, ám Forza szeretett elmerülni a pulzáló fények kavalkádjában.
A hangszórók reccsenése zökkentette ki, nyugodt szemlélődéséből.
- Itt a kapitány beszél. Hét perc múlva kilépünk a hipertérből. Mindenki foglalja el, a számára kijelölt pozíciót. További utasításig várjanak is ott. Köszönöm. Farlan kapitány, vége.
Mindketten felugrottak. Csupán szemeikkel kommunikáltak. Már a hajóra lépésük előtt ismerték egymást, így megértették egymást szavak nélkül is. Mindketten arra gondoltak, hogy a kapitány teljesen humortalan ember.
Többen is elsiettek mellettük. Szerencsére szomszédos helyre voltak beosztva, így tovább beszélgethettek.
- Mióta várt erre a nagyszerű lehetőségre, Siena?
A férfi hangja tettetett komolysággal szólt. Castella ugyanolyan hangnemben válaszolt.
- Közel három és fél éve, doktor Forza.
Felnevettek. Bekapcsolódott a hangszóró a fejük felett.
- Lassítási folyamat megkezdve. Egy perc múlva kilépünk a hipertérből.
A lassulás során fellépő fizikai hatások, percek alatt lefagyasztották a mosolyt mindkettejük arcáról. A székükbe épített gravitációs kijelző folyamatosan nyomon követte mekkora erők hatnak rájuk. A fejlett berendezéseknek hála több száz G erőt is el tudtak viselni, de a terhelés attól, még terhelés maradt. Százkettő G-nél szólalt meg Farlan hangja.
- Kiléptünk a hipertérből. Üdvözlöm önöket a Holtak rendszerében!

Az Hadész állomás a planéta északi sarkkörének és a huszadik hosszúsági kör metszetében húzódott. Ileo hálát adott a sorsnak, hogy ilyen pontosan meghatározták az állomás elhelyezkedését, mivel az állandó hóviharok igencsak megnehezítették a látást. A számítógépek viszont másodpercek alatt kiszámították a pályájukat, a sebességüket, valamint a várható érkezés időtartamát.
Huszonhárom perce voltak már úton. Csillaghajójuk nem lett volna képes landolni a bolygón, mivel nem rendelkezdett légköri hajtóművekkel. Ileo ezt eleinte nem sajnálta túlzottan, ám miután beléptek a légkörbe, egyre inkább fájlalta a hatalmas hajótest nyújtotta biztonságot.
Szállítóhajójuk megállás nélkül rengett, ugrált, a hihetetlen erős légáramlatok hatására. A férfi gyomra többször is összerándult, ahogy fel-le bucskáztak, de még tartotta magát. Nem pont a doktornő előtt akarta megadni magát a tengeribetegségnek. Pláne, hogy a nő nem is látszott megviseltnek. Nyugodtan üldögélt, beleszíjazva ülésébe, bár a szeme időnkénti felvillanása azért tanúskodott némi aggodalomról.
Kettőjükön kívül, további három embert hoztak váltásként a kutatóállomásra. Két technikus mérnököt, s Leona Helstadt klímakutatót. A nő már túljutott élete derekán, ráncos arcán azonban semmiféle érzelem nem tükröződött. Ileo kicsit elszégyellte magát, amiért csak erőfeszítések árán volt képes úgy, ahogy tartani magát.
Kipislogott a kabinjuk ablakán. Jegesre fagyott felületén, alig látott ki, s csupán a hómezők fehére tűnt fel a szeme előtt.
Percekig bámult kifele, s szinte észre sem vette, hogy megérkeztek. A szállítóhajó kecses könnyedséggel szállt le. A landolási zónájukat hóval borított jégréteg fedte, amit csak itt-ott tört meg a fűtőrendszerből felszálló pára.
Alacsony épület álldogált a leszállóhelyüktől pár tucat méterre. Apró, narancssárga ruhába öltözött alakok futottak feléjük. Mellettük tömzsi felépítésű jármű húzott egy vastag csövet maga után. Ileo magában nevetgélt, ahogy leszálltak egy csapásra elmúlt a rosszulléte. Odakint mínusz nyolcvan, kilencven fok lehetett, a hajótestbe azonban kellett a hűtőfolyadék, hogy szinten tartsa a komp reaktorának hőmérsékletét.
Felrezzent álmodozásából, s követte a többieket, akik már elhagyták az üléseiket, s a csomagjaikat pakolták. Mire végzett a pakolással, már csak ő maradt a komp fedélzetén. Sietve mászott ki a többiek után, miután nagy nehezen kinyitotta kesztyűs kezével a hidraulikus ajtót.
Ahogy kilépett, megcsapta a Hadész teljes erejével. A jéghideg szél karomként karmolászta az arcát. A feje búbjáig be volt öltözve, de még így is képes volt áthatolni a maszkján. Sietve lépkedett társai után, akik már az épület előtt várakoztak. Az ajtóban piros overallt viselő alak állt. Amint Forza is odaért hozzájuk, besorjáztak az épületbe. Odabent langyos meleg fogadta az újonnan érkezőket. Csendben letekerték az arcuk elé kötött sálakat, maszkokat, s végre mindenki beleszippanthatott a Hadész tiszta, friss levegőjébe.
A piros overall tulaja is nekivetkezett. Lehúzta a kapucnit is a fejéről. Néhány férfi és nő sietett el mellettük, csomagjaikat kezükben, hátukon cipelve. Egyikőjük sem állt meg, hogy vessen egy utolsó pillantást a bolygóra. Ileo meg tudta érteni őket. Úgy tűnt egyedül Siena doktornő nem érzi furcsán magát, hiszen ő másodjára jelentkezett a kutatómunkára.
- Üdvözlök mindenkit a Hadész állomáson! A nevem, Dimitri Sergecsov. Én volnék ennek a kutatókomplexumnak a vezetője. Ha valakinek kérdése van, forduljon hozzám bizalommal. Azonban kizárólag technikai és adminisztratív kérdésekkel zargassanak. Maguk a kutatók, oldják meg a felmerülő kérdéseket – elvigyorodott. – Kérem, kövessenek!
Végigvezette őket a komplexum területén. Az épület maga csak fogadóállomásként üzemelt. Az igazi állomás a jégfelszín alatt, több tíz méterrel helyezkedett el, egy természetes jégbarlang üregében. Gravitációs liftek vitték le őket a lakószintre. Jobbra-balra ajtók húzódtak, melyeken túl komfortos, de nem túl nagy kényelemmel ellátott szobák húzódtak.
Ileo leült a székébe miután elvállt a többiektől, s gondolkozni próbált. Nem volt biztos benne helyesen cselekedett, mikor elvállalta a Hadész geológusának feladatát. Előhalászta az oldalán függő kulacsát, s magába erőltetett pár csepp vizet.
Furcsa remegés futott végig a testén. Körbepislogott. Nem képzelődött, az egész szoba remegett. Felpattant és a kifutott a folyosóra. Odakint is minden mozgásban volt. A falak, a padló furcsa ritmusra rezgett. Meglepetten hőkölt hátra, amikor apró töréscsík futott végig a padlót helyettesítő jégrétegen.
Siena, Leona és a két technikus is kimeredt szemekkel állt a folyosó közepén. A rengés pár percig folytatódott, majd lassan alábbhagyott. Ileo tisztában volt vele, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a rengéssel. Úgy döntött felkeresi Sergecsovot és feltesz neki néhány kérdést.

Indulni készült, de Siena elkapta a karját.
- Ileo, itt valami nincs rendben. Tudom. Négy éve, mikor először voltam itt, sosem tapasztaltam ehhez hasonlót. Ez a planéta egyike a legcsendesebbeknek. Nem szólva a felszíni viharról. Nem lenne szabad ilyennek lennie. Túlságosan erős, és hosszantartó. Sürgősen beszélnünk kell az igazgatóval.
A lifthez siettek. Nem tűnt sérültnek, így beszálltak. Felvitették magukat az állomás első szintjére, az igazgatói irodába.
Sergecsov nyugodtnak tűnt, mikor beléptek. Az asztala mögötti monitorokat figyelte, de fél szemmel a bejárati ajtót is szemmel tartotta. Mintha várta volna, hogy felkeresik.
Ahogy beléptek a tágas helységbe, az igazgató teljes figyelmével feléjük fordult. Siena rögvest az asztalhoz rohant és rákiáltott az oroszra:
- Mi folyik itt, Dimitri?
- Nyugodjon meg, doktornő! Nem történt semmi szokatlan.
- Semmi szokatlan? Hiszen a bolygó épp az imént rázkódott meg, pedig nem lenne szabad neki. Teljesen kialudt a Hadész. Élettelen.
A nő hangja, értetlenül és felháborodottan csengett. Az orosz felállt, megkerülte az asztalt és eléjük állt.
. Most bizalmas információkat fogok közölni önökkel, így kérem, maradjon hármunk közt, amit hallani fognak – választ sem várva folytatta. – Két évvel ezelőtt kezdődtek ezek az események. Apró rengéseket észlelt a szeizmográfunk. Az átlaghőmérséklet pedig nulla egész kettő tized fokkal emelkedett.
- Egy év alatt? – vonta fel a szemöldökét Siena.
- Nem. Egy hónap alatt – a férfi szavai hallatán, az olasz doktornő szeme kerekre tágult. Láthatólag nagyon meglepődött. Dimitri folytatta. – Mostanra közel öt egész fokkal nőtt az átlaghőmérséklet.
- Valami hatalmas hőforrás lehet az, ami ezt előidézi. A bolygómérések során azt állapították meg, hogy a belső mag kialudt – szólt közbe Ileo.
- Valahol hibázhattak azok az ütődött űrkutatók, doktor Forza. Pár hónappal ezelőtt sikerült végre bemérnünk az állomás műszereivel a rezgések kiindulópontját. Egy vulkán. A jégfelszín alatt van. Még. Szerencsénkre több száz kilométerre helyezkedik el tőlünk, így nincs mitől tartanunk.
- Nem értek egyet – vágott közbe Ileo. – Mint tudja, Mr. Sergecsov, geológus vagyok, így tisztán látom, hogy igenis van mitől tartanunk. Egy ekkora kiterjedésű vulkán, óriásvulkán, képes lehet hatalmas mennyiségű és kiterjedésű jég megolvasztására. A vulkán magmája természetesen nem árthat nekünk, de a felmelegedés, és a kitörés hatása ideáig is elérhet, s el is fog valószínűleg. Akkor pedig itt minden és mindenki úszni fog.
Az igazgató elmosolyodott és megpaskolta geológus karját.
- Önön kívül is dolgoznak itt tudósok, Mr. Forza. Ők megállapították, hogy nem fenyeget közvetlen veszély. Hiszek nekik. Önnek pedig köszönöm, hogy felhívta a figyelmem a lehetséges veszélyekre.
- Én is úgy hiszem, komolyabban kellene venni a veszélyeket, Dimitri! – szólította Siena a keresztnevén az igazgatót, akit még évekkel korábban ismert meg. – Ezek az időjárási anomáliák nem jelentenek jót. Lehetséges, hogy a vulkán máris nagyobb kiterjedésű, mint gondoljuk. Ha pedig így van, akkor a kitörés is hamarabb várható. Azonnal ki kell üríteni az állomást.
- Ezzel már elkéstünk. A komp körülbelül félórája szállt fel. A Csillaghajó, már úton van, hogy elhagyja a szektort. Semmit nem…
Szavait elnyomta a rengés. Az egész bázis megmozdult. A monitorok szikraeső közepette leszakadtak a falról. A székek ugrándozni kezdtek majd felborultak. A két férfi és Siena, alig bírt talpon maradni. Dimitri szemében félelem csillant. A rengés felerősödött, mire mind futni kezdtek a lift felé.

A rengés még erősebbé vált. A lift meg-megakadt mozgás közben. A falhoz kellett támaszkodniuk, ha nem akartak elesni. Felfelé igyekeztek, a fogadó épületbe. Sergecsov útmutatása alapján, ott található a szeizmográf. Lágy zökkenéssel álltak meg. Kiugrottak, s futni kezdtek az irányítóterem felé. A lift mögöttük azonnal elindult lefelé. Ileo értetlenül bámult, egy ekkora kutatókomplexumnak miért csak egy gravitációs liftet építettek?
Felrohantak egy lépcsőn, ami megállás nélkül himbálódzott a súlyuk alatt. Tartópántok csattanását hallották, majd a lépcső alja több méteren lehullott a fölszintre. Épp, hogy felértek az irányítóterembe.
Odabent riadtan futkosó embereket láttak. A legtöbb technikus fiatal, szinte még hallgató korú volt. Sosem tapasztalhattak hasonlót. Sergecsov mutatta az utat, s megálltak a veszettül kalimpáló műszer előtt. Akkora amplitúdókkal járt fel-alá a kijelző, hogy félő volt egyszer csak eltörik és lepattan a földre.
- Ez nagyon rosszat jelent igazgató úr.
Ileo hangja vészjóslóan csengett.
- Ezek a jelek azt mutatják, hogy a vulkán közel állt a kitöréshez. Nincs sok időnk hátra. Legfeljebb négy vagy öt óránk. Azonnal vissza kell hívni a Csillaghajót!
- Van nagy hatótávolságú rádióadónk, Dimitri? – kérdezte Siena.
- I.. igen. Mióta legutóbb itt voltál, kérvényeztünk egyet. Továbbítsanak segítségkérő jeleket a Csillaghajóra! Gyerünk! – kiáltott az orosz, a technikusokra.
A rengés közben csillapodni látszott. Előbb a szeizmográf kezdett lassulni, majd ők maguk is érezni kezdték az enyhülést.
- Legalább két, három óra, míg célba ér az üzenetünk, remélhetőleg, még nem léptek túl a hatósugarunkon – csóválta meg a fejét Dimitri.
- Reménykedjünk. Addig pedig költöztessük föl az embereket a szállásukról, hogy minél hamarabb készek legyenek az indulásra – tanácsolta Siena. A két férfi rábólintott.
Kiléptek az irányítóból, s a leszakadt lépcső maradványain visszacsúszkáltak a földszintre. Riadt, rémült emberek torlaszolták el a gravitációs lifthez vezető utat. Szemmel láthatólag mindenki próbálta menteni magát, s a felszerelését. Az igazgató gyors létszámellenőrzést tartott, majd gondterhelt arccal sietett vissza Sienához és Ileohoz.
- Leona Helstadt nincs itt. Valószínűleg lent rekedt. Azonnal le kell mennünk érte.
Az egyik újonnan érkezett mérnök pár lépésnyire állt tőlük, így hallotta minden szavukat. Gondterhelt képpel lépett hozzájuk.
- Elnézést, hogy közbeszólok, de hallottam, miről beszélnek. Nem lehetséges, amit akarnak. A gravitációs lift aknája beszakadt, épp mikor jöttünk felfelé. Nincs több út, ami levezetne.
Ezer méteren repültek. Az apró siklót kegyetlenül dobálta a szél. Minden egyes erősebb lökéshullám után, azt hitték az utazók, hogy végük van. De a kis gép makacsul törte magát előre. Ileo és pilótája a vulkán felé igyekezett. A geológus látni akarta, hogy tökéletesen biztos lehessen a kitörés időpontjában.
Fél órával korábban indultak útnak. A kis sikló, a kutatók munkáját volt hívatott segíteni. Épp kapóra jött nekik. Ileo nem akart túl magasan repülni, hogy megkímélje a gépet a magas légköri viharzónáktól, ám még ezer méteren is hihetetlen erős szélviharok fogadták kettejüket. Egyre közelebb értek. A viharos szél, a műszereik szerint elérte az óránkénti hétszáz kilométeres sebességet. Kész csoda volt, hogy nem zuhantak le.
Újabb lökéshullám kapta telibe a gépet. A légkör ellenben tökéletesen tiszta és nyugodt maradt. A pilóta kezei őrült virtustánccal próbálták egyenesben tartani a siklót. Ileo elismeréssel nézte mindezt. A műszerek szerint a lökéshullám a gép alját kapta telibe. A tények meggyőzték. A vulkán fölött repültek. Bekapcsolta a gépezet kameráit. Az optikai, infravörös, valamint gravitációs kamera azonnal venni kezdte az alattuk tovasikló tájat. Az adatokat rögtön elkezdte feldolgozni a sikló számítógépe. Az információhullám ledöbbentette Ileot. Az optikai kamera citromsárga villódzást közvetített. A lencsék majd kisültek a megerőltető fényviszonyoktól. Az infravörös kamera még baljósabb képeket vetített elé. Akkora hő tenger hullámzott alattuk, hogy kitöltötte a teljes monitort. Több ezer fokos magma párologtatta a felszíni jégtakarót. Az olvadás során pedig hihetetlen mennyiségű vízpára szabadult föl a légkörbe, ami előidézte a rettenetes viharokat. Nem volt meteorológus, de ennyit még ő is tudott a viharok keletkezéséről.
Nem volt szükség további elemzésre. Szólt a pilótának, hogy sürgősen siessen vissza a kutatóállomásra.

Erősen kellett kapaszkodnia, nehogy lezuhanjon. A falba vert kapaszkodók ugyan nyújtottak némi segítséget, de az idő ugyanolyan jegesre fagyasztotta, mint magát a kürtő falát.
Siena mélyeket lélegezve nyugtatta magát. A jeges levegő késként szúrta a tüdejét, de nem volt ideje pihenni.
Ileo elindult a vulkánhoz, hogy a saját szemével is láthassa. Azt állította, csak így lehet tökéletesen biztos a kitörés időpontjában. Leona ellenben még mindig az állomás fogja volt, s egyedül Sienának volt megfelelő képzettsége ahhoz, hogy egy mentést megkockáztassanak. A Földön amatőr barlangászként szerzett némi tapasztalatot, bár jégbarlangban sosem járt korábban.
Mivel a liftakna beszakadt, Dimitri csak egyetlen utat látott a mentésre. Egy szervizjáratot, amit még a kutatóállomás építésekor vájtak ki. Keskeny és fagyott volt, ám két ember szűken elférhetett benne. Kötelet találtak a fogadóépületben, de mászóvasakat már nem. Szerencséjükre, a hajdani építők ellátták a szervizjáratot kapaszkodókkal.
Ezek segítségével furakodott Siena, egyre lejjebb és lejjebb. Lassan kezdte elérni a lakóegységük szintjét. Magában hálát adott a sorsnak, hogy a szervizjárat nem omlott még be. Ha csak egy pillanatra is beleképzelte magát Leona helyzetébe, kifutott vér a lábaiból.
Alig fél méter átmérőjű csapóajtó nyílott a szintre. Erősen megkapaszkodott a csúszós kapaszkodókba, majd lendületet véve, berúgta az ajtót. Nagyot huppanva ért földet. Megtapogatta sajgó fenekét, s talpra kecmergett. Sűrű sötétség vette körbe. Felkattintotta a magával hozott elemlámpát, s elindult Leona szobája felé. Útközben kellemetlen cuppogó hangot észlelt. Lenézett a talajra, s csodálkozva látta, hogy a jeges padlót, olvadó latyak fedi. Nem értette. A fűtés nem olvaszthatta fel a padlót helyettesítő jégtömböket. Visszafutott a szervizaknához. Bedugta a kezét, majd riadtan vissza is kapta. A falak olvadoztak. Néhány perc alatt érezhetően megnőzz odalent a hőmérséklet. Siena nem volt bolond. Tudta ez csak egy dolgot jelenthet. A vulkán magmája sokkal messzebbre elért, mint Ileo sejtette. Sietnie kellett.
Leona ajtajához sietett, és megkopogtatta az ajtót. Semmi válasz nem érkezett. Dörömbölni kezdett, de erre sem jött válasz. Meg sem próbálkozott az ajtó kinyitásával. A zár teljesen eldeformálódott egy lezuhanó jégdarabtól. A szétszóródott billentyűk feketén sötétlettek a padlón.
Egyetlen lehetősége maradt csupán. Előhalászta azt a kis lézervágót, amit a technikusok kerítettek neki odafent. Elvileg képes volt átfúrni egy jégfalon. Remélte igazuk is volt. Az ajtó melletti falhoz lépett és ráirányította a vörös sugarú lézert. Sercegve párolgott a fagyott víz. Siena örömmel tapasztalta, hogy gyorsabban és jobban halad, mint remélte. Pár perc alatt sikerült akkora lyukat égetnie, hogy átférhessen rajta. A szobában sötét volt. Nagyon sötét. A doktornő viszont rögtön észrevette a fekete testet a fal mellett. Leona Helstadt volt. Már nem lehetett rajta segíteni, egy plafonról leszakadó jégtömb halálra zúzta. Bár nem ismerte túlságosan, megrázta a nő halála. Az öreg hölgy is reménykedve érkezett a Hadészre, s végül a bolygó vált a sírhelyévé.
Siena visszavonult, nem volt értelme maradnia. Átpréselte magát az általa vágott lyukon, s toccsanva lépett ki a folyosóra. Az egész szint úszott a vízben. Az olasz nő fején átfutott a gondolat, hogy a szervizjárat is elázott, de nem akart félni. A felszabaduló adrenalin segített egyensúlyban maradnia. A csapóajtóhoz futott és lassan araszolva mászni kezdett fölfelé. A járat erősen megrongálódott néhány perc alatt. A kapaszkodók több helyen egyszerűen kifordultak a helyükről, ahogy megpróbált támaszt keresni rajtuk. Ha nem lett volna a kötele, már lezuhant volna.
Az utolsó pár métert csak a kapaszkodással töltötte, mivel a többiek, elsősorban Dimitri, egyszerűen felhúzták.
Kérdő tekintetükre válaszul, csak megrázta a fejét.
Zárásként Ileo is befutott, lihegő pilótájával egyetemben.
- Mennyi időnk maradt? – kérdezte a nő.
- Nagyobb a baj, mint hittem. Alig egy óránk maradt a kitörésig.

Mindannyian a leszállópályán tolongtak. A pár órával korábbi jeges felület, úgy elolvadt, mint a mikrohullámú sütőbe helyezett fagylalt. Nyúlós cseppekben szakadt rájuk az eső. Alig húsz perce kezdett el esni, olyan intenzitással, hogy a látótávolság alig két méterre csökkent.
Siena és Ileo, a pálya szélén térdeltek és bámulattal szemlélték a természet vad erejét. Ahol korábban sima jégfelület húzódott, ott csipkés taréjjal szegélyezett hegyvonulatok húzódtak. Ahogy a jég és hó olvadni kezdett, úgy tűnt elő a bolygó igazi arca. Fenséges és félelmetes látványt nyújtott. A bázisuk az esőzés kezdete előtt omlott össze. Jelüket többé nem továbbította a nagy hatótávolságú adó, de nem aggódtak miatta, hiszen a bázis koordinátái szerepeltek a Csillaghajó központi számítógépében.
Az idő ellenben nagyon fontos volt számukra. Ileo kalkulációja szerint alig fél órájuk maradt még a robbanásszerű kitörés előtt.
- Ha szerencsénk van, akkor a robbanásszerű kitörés csak a bolygó felét fogja elsöpörni – Ileo hangjából cseppnyi irónia sem áradt. – Ha nincs szerencsénk, a vulkán az egész bolygót fortyogó pokollá változtatja. Ebben az esetben nem kell aggódnunk, pillanatok alatt elégünk.
- Hülye, geológus poén. Sosem fogom megérteni – élcelődött Siena, bár legszívesebben összeesett volna a fáradtságtól.
Robaj csapta meg a fülüket. Olyan hang volt, mintha kipukkant volna valami. Ileo füle már hallotta ezt a hangot, de nem vulkán kitöréskor. Örömében nagyot ugrott és átkarolta az olasz doktornőt.
- Megmenekültünk! Ez a komp hangja! – ujjongott tovább.
Szavai mindenkibe új reményt csepegtetettek. Egy perc elteltével mindannyian hallották a leszállóegység motorjának zúgását, s a hajtómű pukkanását. A transzporter örökkévalóságnak tűnő másodpercekig lebegett a célpont fölött, míg mindannyian biztonságos távolba húzódtak a hajtómű fúvókáitól.
Ahogy kinyílt a hidraulikus ajtó özönvízszerűen kezdtek áramlani befelé az emberek. Dimitri, Siena és Ileo maradtak utoljára. Az orosz igazgató vetett egy utolsó pillantást Hadész valódi arcára, majd sietve bemászott a gépbe. A két olasz másodpercekkel később követte.
Felszálláskor már nem hallották a komp hangját. A szélvihar és a becsapódó vízcseppek milliárdjai, minden más zajt elnyomtak.
Nyaktörő ívben indultak el. Dimitri, Ileo és Siena a pilóta fülkébe ment, hogy tájékoztassák a pilótákat a helyzet súlyosságáról. A két olasz meglepetésére, Farlan kapitány vezette a gépet. Arcukat látva elmosolyodott:
- Senki nem volt olyan őrült, hogy önként vállalkozzon az evakuálásra.
Hatalmas robbanás remegtette meg a hajót. A lökéshullám másodpercekkel később érte el a szökési pályán mozgó kompot. Farlan gyors mozdulatokkal püfölte az irányítópultot, hogy a lehető legnagyobb teljesítményt hozza ki a hajtóművekből. Dimitri valamit mormogott a fogai között, míg Siena és Ileo a műszereket tanulmányozták. Ileo sejtése valósággá vált. A vulkán kezdte bekebelezni a planétát. A kilövellő magma több ezer méteres magasságokba emelkedett, de nem volt lehetősége lehűlni, mivel az egész atmoszféra forrt a hőségtől.
A hajótest kezdett összeroppanni a külső hőhullám hatására. Alig maradt idejük hátra. Farlan a fogát csikorgatva, izzadtságban úszva kormányozta a kompot.
Hirtelen csönd lett. A robbanások alábbhagytak. Ileo nem szólt semmit. Várt. Várta a mindent elemésztő, utolsó kitörést.
A kapitány nyelt egy hatalmasat. Kijutottak a világűrbe. Geo szinkron pályára álltak a bolygó körül. Alattuk, több száz kilométerre fortyogott Hadész, veszett dühében.
- Nézzétek!
Hadész kitátotta száját. A hatalmas, több ezer kilométer átmérőjű vulkán utolsó leheletét is a világra köpte.
Ileo szólalt meg:
- Hadész megmutatta valódi arcát. Megmutatta a poklát.

Morbum Alci Affect - Profit vs Erkölcs

Női hang:
- Elfogadhatatlan!
Férfi hang:
- Felfoghatatlan!
Jack tanácstalanul tekintett körbe. Íme, a Tizenötök Tanácskozása, ahogy maguk közt nevezték a találkozókat. Végig hordozta tekintetét mindegyikükön. A Föld és a Naprendszer gyarmatok legnagyobb és legtőkeerősebb gyógyszergyártói. Felsóhajtott, nem szeretem képet vágott, de folytatta mondandóját:
- Lehet, hogy nem tetszik, amit hallottatok, de a profit, akkor is profit, ha ezt valakik elfelejtették volna. – vetett egy-egy neheztelő pillantást két társára.
Jenna Hale állta a pillantását, de Ben Freeman lesütött szeme jelezte, nagyon is egyetértett Jackkel.
- Ne hidd, Jack, hogy mi nem szeretjük az extra bevételt! De, amit ajánlsz, az felvet bizonyos erkölcsi korlátokat. Ámbár, kíváncsian várom, hogy akarnád végrehajtani a tervedet. – mosolyodott el Jenna.
- Azért vagyunk itt, hogy ezt megbeszéljük. Cégem csupán a nyersanyagot szállítja. – mosolyodott el ő is.
Jon Wiseman, az NMD igazgatója jelentkezett szólásra. Jack intett, hogy beszélhet.
- Nekem nagyon is tetszik az ötlet. A H21P33-as vírustörzs, kiválóan alkalmas arra, hogy megbetegítse az embereket, de állandó kezelés mellett, egyáltalán nem halálos. A bemutatott minták alapján, egy a huszonegyedik század hajnalán megszokott népbetegségnek számító influenza, felturbózott változata. Jól látom Jack?
- Mint mindig, Jon. Vissza is venném a szót, pár perc erejéig. Nos, Jon helyesen mondta, vírusunk forrása, századunk hajnalán élte virágkorát, aztán - hála gyógyszereinknek -, lassan eltűnt az emberiséget sújtó betegségek közül. Ennél fogva mostani felbukkanása váratlanul érné az emberi immunrendszert. Az első megbetegedések után, a kormányok elindítanák saját egészségügyi programjaikat. Ha szerencséjük van, rögtön megtalálják a megfelelő vírustörzset, de kiemelem, HA szerencséjük van. Ha nincs, addig kutatnak, míg rájönnek egyedül kevesek a problémához. Aztán hozzánk fordulnak segítségért. Találjuk meg a vírust, készítsünk nekik ellenszert. Ó, és mi meg is tesszük nekik, ezt a… ezt a szívességet. – kereste a megfelelő szót. Majd folytatta:
- Persze nem adjuk át nekik elsőre a megfelelő vakcinát, az túlságosan is átlátszó lenne. Még gyanút keltene az idióta politikusok körében. Mi nem cselekszünk azonnal. Heteket, hónapokat várunk, amíg a vírus terjeszkedik és terjeszkedik. Megfertőzi az kontinenseket, sőt egy kis szerencsével – vagy némi segítő szándékkal – az űrkolóniákra is eljuthat. Az emberek ekkor még nem esnek pánikba. Miért is esnének? Hiszen senki sem halt meg. Trüszkölnek, köhögnek, lázasak, de ez még nem probléma. Elfogadható szint. Az első halálesetek, azonban rögtön más irányba terelik a betegséget. Akik addigra már betegek, hirtelen halálfélelmet éreznek majd, hiszen láthatóan nincs megfelelő gyógyszer a vírus leküzdésére. Akik pedig még nem betegedtek meg, mindent megtesznek majd, hogy ne is fertőződjenek meg. Ekkor lépünk akcióba. Adunk a szerencsétleneknek valamit, amiről feltételezik, hogy ellenszer – van a vezető médiában pár barátom -, zsákszámra vásárolják majd, pedig szart sem fog érni. Ennek megfelelően az emberek tovább hullnak. Egyes országokban talán szükségállapotot is bevezethetnek. De mégis kit érdekel?! – nevetve tekintett végi hallgatóságán, akik szintén elmosolyodtak a számukra vicces megjegyzésen. Jack folytatta:
- És ekkor, csakis ekkor, átnyújtjuk nekik az igazi ellenszert. A teljes, százszázalékos védettséget nyújtó vakcinát. Természetesen addig hatalmas profitot teszünk zsebre.
Utolsó szavait szinte elnyomta a kitörő tapsvihar.

Megvárta, míg elül a ricsaj, s csak utána folytatta:
- A kérdés az: hogy indítjuk el a vírust világhódító útjára. Várom az ötleteket!
Jimmy Cole, a Santron Gyógyszermogul vezérigazgatója emelkedett szólásra:
- Lenne egy tervem. Cégem hatalmas számban gyárt étkezés kiegészítő pirulákat, amiket csodaszerként forgalmazunk. A túlsúlyos, elhízott, vagy csupán molett hölgyek pedig mindig egyből ráharapnak, a legújabb fogyókúrás csodaszerre. Az ötletem ezen alapszik. A háttérbe húzódva létrehozunk bizonyos fantomcégeket. A legmegfelelőbbek a már felszámolás alatt állók. A nevükben megrendelünk a cégemtől tonnaszám, fogyasztó pirulát. Egy másik fantomcégen keresztül, rendelünk hozzá dobozokat, amiben elárusítjuk. Harmadik lépésben pedig, egy újabb fantomcégen át hirdetéseket teszünk közzé, a hagyományos nyomtatott-, valamint az elektronikus médiában. Teszem azt még honlapot is létrehozhatunk az Interneten.
Csodaszerünk azonban nem csupán abban lesz csodás, hogy egy hónap folyamatos szedés után, mínusz harminc kilótól szabadítja meg az embert, hanem abban is, hogy segítségével pillanatok alatt elterjesztjük a vírust a népesség körében. – elismerést várva tekintett körbe.
Udvarias taps jelezte, nem sikerült mindenkit meggyőznie, sőt Jenna Hale metsző hangon rárivallt:
- Túlságosan is együgyűnek tekinted a nőket, Jimmy! Komolyan meg vagy győződve a terved életképességéről?
- Ha tudnád mennyi csodapirulát adunk el, nap-nap után, te is hinnél benne Jenna. – húzta ki magát ültében a kérdezett.
Jack megköszörülte a torkát, majd megszólalt:
- Köszönjük Jimnek az ötletet. Másnak nincs elgondolása?
Momoko, a japán Atarepoliszu gyáróriás vezetője emelkedett fel:
- Igen tisztelt Tizenötök, cégünknek lenne egy megfelelő elképzelése. Mint tudják, Atarepoliszu, sok más céggel együtt kiveszi részét a gyarmatokon felfedezett új betegségek elleni harcban. Elképzelésünk a következő. Egyik utánpótlást szállító űrhajónk magával vinné a vírust, akár pirula, akár ampulla formájában. A teherjármű megbízott dolgozói, a Mars kolónián elterjesztenék a fertőzést, olyan munkások körében, akik néhány napon belül vissza- vagy elindulnak a Földre. A hajók levegő keringető-rendszere az utazás folyamán a személyszállító teljes legénységét megfertőzné. S, mire elérik öreg planétánkat, addigra már mindegy szálig hordozókká válnak. – a nő, a japánokra jellemző udvariassággal meghajolt, s visszaült a székébe.
Jack megtapsolta az előadást, majd szomorú arcot vágva, amiért ellenkeznie kell, így szólt:
- Nem lenne rossz az elgondolás, Momoko-szan. De van egy icipici buktatója. Ha valaki a megfertőzöttek közül, hamarabb lép át a hordozó stádiumból, a beteg stádiumba, akkor fuccsba mehet az egész vállalkozás. A személyzetet és mindenkit, aki kapcsolatba léphetett velük, karanténba csukják, itt a Földön és a kolóniákon egyaránt. Túl hamar felfedeznék a vírusunkat, az pedig nem termelne túl nagy profitot.
Miguel Battos, az Európai Egyesült Államok legnagyobb gyógyszerkonszernjének ügyvezető elnöke vette át a szót.
- Jómagam és cégünk is a hagyományok kedvelője. Minden Karácsonykor hazamegyek a családomhoz, majd vidéki birtokomra utazunk. Kiválasztjuk a legszebb birkát a nyájunkból, s a legfinomabb sültet készítjük belőle a feleségemmel, amit csak földi ember ízlelhet. Hagyományos Karácsony, hagyományos betegség elterjesztés. Az állatok a kulcsfigurák. Elképzelésem, hogy megfertőzünk néhány állattípust: egy pár madárfajt, vagy házi sertést, esetleg szarvasmarhát. Az állatokat megeszik az emberek és kész a tökéletes elterjesztés. – elégedett arcot vágott, s visszaült a helyére.
- Hm. Miguel barátom ötletet legalább annyira egyszerű és nagyszerű, mint amennyire nem új keletű. Jó néhányunk cégelődje próbálkozott már ezzel a lehetőséggel. A legnagyobb sikert, a 2009-es nagy H1N1 influenzajárvánnyal érték el. Az egész világra kiterjedt a fertőzés. Százharmincnégyezren betegedtek meg. Ebből ezerkettőszáz-tizenkilenc ember halt meg. A tiszta nyereségük mai pénzben számolva, kétszáztízmillió kreditnek felelt meg. A mi célkitűzésünk nem lehet ennél kevesebb.
- Egyéb ötleteket? – kérdezte zárásként a férfi.
Mivel senki nem jelentkezett, Jack úgy érezte a végére értek. Még a kétkedők is elfogadták az elképzelését. Jenna most már úgy mosolygott rá, mint egy doromboló kismacska. Ben pedig a legalázatosabb mosolyt villantotta felé, amit csak ismert tőle.
Megdörzsölte a halántékát. Döntenie kellett, melyik megoldás mellett tegye le a voksát. Vett egy mély lélegzetet, s elhatározta magát. Mindegyik terv ötletes, s bár vannak buktatóik, odafigyeléssel elkerülhetőek. Miért ne hajthatnák végre mindegyiket? Több kiinduló forrás, több beteg, nagyobb profit. És, persze gyorsabb profit.
Elégedetten dőlt hátra.

2231. május 15.
Egyesült Naprendszer
Föld
Történelmi Akadémia
Legújabb kor Tanszék

Részlet Ana Miguela Curth PhD hallgató szakdolgozatából:
„…2089-re a H21P33-as influenzajárvány vált az emberiség legnagyobb ismert járványa. A fertőzöttek száma összesen ötszáztízmillió kétszázhuszonháromezer volt, szerte a Naprendszer akkoriban lakott gyarmatain. A Föld legnagyobb gyógyszergyártó cégei, valamint kormányai mindent megtettek, hogy a vírusnak a nyomára bukkanjanak, s egy megfelelő vakcinát állítsanak elő. Az igazi áttörés azonban csak két évvel később, 2091-ben történt meg. Két év alatt a megfertőzöttek közel egyharmada, százhetvenegymillió ember halt meg. A gyógyszergyártó konszernek, mint az amerikai NMD vagy a japán Atarepoliszu, a járvány kirobbanása és megállítása közt eltelt három évben, összesen huszonnégy milliárd kredites bevételre tettek szert. Az összeesküvés-elméletek gyártói természetesen rögtön előálltak a verziójukkal, miszerint a gyógyszercégek voltak az elindítói a járványnak. A történészek azonban elvetették ezt a lehetőséget. Saját véleményem szerint…”.

- Ez a novella a Karcolat.hu oldalon is olvasható -

Kárhozat - W40k novella

A 41701. év
Segmentum Pacificus űrszektor
Sabbat világok
Monthax bolygó

Nem emlékszem, mikor születtem. Arra sem, hogy hol. Csupán a bolygón zöldellő erdők képe maradt meg emlékeimben. Több száz évet élhettem már meg az Istencsászár kegyelméből. Addig fogom szolgálni Őt, amíg csak bírom. Számos kihívással néztem már szembe. Én, Auriga Olomos, könyvtárosa az Ultramarine rendháznak. Az Adeptus Astartes űrgárdistája, az Istencsászár legfőbb támasza. Eddig mindennel megbirkóztam. Eddig.
Kábultan térek magamhoz. Félhomály vesz körbe. Valami keményen ülök, a hátam falnak támasztva. Körbe forgatom a fejem. Kövek, sziklák, egy barlang fogságom helyszíne. Mozdulni próbálok, de erős kötelékek szorítják végtagjaimat. Próbálom elszakítani, de az első mozdulatra éles fájdalom nyilall az elmémbe. Rádöbbenek, nem egyszerű rostkötéllel bilincseltek meg. Érzem, hogy pszí energiaszálakat szőttek a kötél rostjai közé. Összpontosítok, hogy egy irányított pszí sugárral elvágjam a szálakat. Útjára engedem a sugarat. Hatalmas erő szabadul a testemre. A gravitáció sokszorosa szakad a nyakamba. Préselni kezd. Megpróbál összetörni. A szemem majd kiugrik üregéből. Vérereim kötélvastagságúra dagadnak, s érzem, lassan elpattannak. A látásom elhomályosodik, levegő után kapkodom. Ez lenne a vég?
A sötétség egyre inkább körbevesz. Küzdeni akarok, szolgálni az Istencsászárt. Meghalni az Ő örökös harcában. Mielőtt elájulnék, azt álmodom, megszűnik a nyomás a testemen. Tudatom utolsó foszlánya gyöngyöző női kacajt hall.

Ébren vagyok? Vagy ez álom? Csatatestvéreim mellett ülök. Jobbomon Alasiel parancsnok, sötétkék páncéljában. A leszállókapszula hevesen rázkódik a külső nyomástól. Recsegő, ropogó hangot ad ki, ahogy belépünk a légkörbe. Monthax, egy újabb métely a Birodalom testén. Egykor virágzó planéta, amelyet magába szippantott a káosz őrülete.
Több száz kilométeres sebességgel zuhanunk a felszín felé. Érzem, ahogy a fékező rakéták meggyulladnak. Magamba engedem a Hipertér erejét, s tudatommal körbepásztázom leszállási zónánk területét. Dzsungel, pára, káosz.
Világzabálók!
Egykori, bukott testvéreink. Észrevették a kapszulánkat. Nem értem szavaikat, de látom, hogy üvöltöznek. Egyikük zömök rakétavetőt kap elő és megcéloz minket.
Tudatom azonnal visszatér testembe. Parancsokat üvöltök. Figyelmeztetem testvéreimet a veszélyre. A magasságjelző szerint túl magasan vagyunk még egy biztonságos landoláshoz. Nekifogok egy védőimának. Pszí erőm körbeveszi a leszállóegységet. Alig ejtem ki az utolsó szavakat, mikor hatalmas robbanás rázza meg kapszulánkat. Telitalálat. A fejem zúg, agyam lüktet, de életben vagyunk. A magasságmérő üvege betörve, a számláló mozdulatlan, holott veszett tempóban zuhanunk.
Védekezésem megmentett minket, de a káosz rakétája tönkretette az egyik fékezőrakétánk. Kinézek az ablakon, a dzsungelt látom magunk alatt. Oldalra dőlve zuhanunk, s nincs erő, mely újra egyenesbe állíthatna minket.
Csontrepesztő erővel csapódunk be. Egyik testvérem ülése megadja magát és a hatalmas erőnek engedve kiszakad a helyéről. Nem hallom halálsikolyát. Ütést érzek a tarkómon, s belezuhanok a sötétségbe.

Édes, borzongató illat ébreszt fel. Újra a barlangban vagyok. Egy alak suhan el előttem. Újra hallom azt a csodálatos női kacajt. Tudom, hogy valami nincs rendben. Valaki meggyújt egy gyertyát az asztalon. Vörös, hullámos fürtöket látok. Az alak hosszú haja, egészen meztelen háta közepéig ér. Egy pillanatra felém fordul. Egy nő áll az asztalnál!
A legcsodálatosabb, akit valaha is láttam. Teste ruganyos, kecses. Bőre hamvas, napsütötte. Szemei oly kékek, akár az óceán vize. Mellei közepesen nagyok, s oly szimmetrikusak, mintha sebészek munkája volna. Egyetlen ruhadarabja egy csipetnyi selyem ágyékkötő.
Újabb gyertyát gyűjt meg. Követem keze mozdulatát. Végre megértem. Ujjaiból apró lángnyelvek csapnak elő. Gyors egymásutánban további három gyertyát gyújtott meg így.
Egy demonette! Slaanesh, az élvezet és a gyönyör káosz istenének teremtménye.
A nő, mosolyogva felém lépdel. Vidám arca bármelyik férfi fejét elcsavarná. Én tudom, mi lakozik e mosoly mögött. A káosz fertője. A démon terpeszben áll meg előttem.
- Felébredt az én hősöm? – búgja bársonyos alt hangján.
Nem felelek. Pszí képességeimmel próbálok rést találni védekezésen. A legsötétebb fekete színek táncolnak a szemem előtt. Egy apró hasadék, ennyi kellene. Észreveszek egyet, de túl gyorsan eltűnik a sötétben.
Hirtelen fájdalom ránt vissza a valóságba. A demonette, szemében vad tűzzel, egy apró kést döfött a karomba. A szeme ugyan még mindig lángol, de vonzó mosolya töretlen.
- Hősöm, ne fáraszd magad azzal, hogy hibát keresel bennem. Tökéletes vagyok! – mondja kacér mosoly kíséretében.
- A káosz fattya vagy! Nem több! – kiáltom felé.
Gyöngyöző kacaj a válasz. Mellei táncot járnak nevetése ritmusára.
- Nevettess még hősöm! A bukottak mind így kezdik. Olyan viccesek vagytok. Megöletted csatatestvéreidet és engem tartasz a káosz mocskának.
- Mit beszélsz démon?! Hogy merészelsz ilyen tökéletlen hazugsággal bírálni!
- Hazugság lenne? – elgondolkodó arcot vágva egyik ujját rubinvörös ajkaira tette. Majd meglátjuk hazugság e!
Mielőtt bármit is tehetnék, rám veti magát. Forró ajkát a számra forrasztja. Nyelvét érzem a számban. Szemét az enyémbe fúrja.

Robbanás hangjára ébredek. Alasiel lánckardját forgatva veti bele magát a csata forgatagába. A Világzabálók káoszgárdistái pulzáló energiakardokkal csörtetnek felénk. Vezetőjük szarvas sisakot visel. Kezében láncfejsze zúg. Egy berszerker, egyike Khorne legvadabb bajnokainak. Feltápászkodom, s támadói képességeimet kezdem használni. Elmém azonnali csapást mér a rohamozó páncélosra. A káosz bajnok testén rángás fut végig, lelassul, s végül megállt Kiejti kezéből a fejszéjét, s ahogy a fegyver a földre hull, ő is mellé rogyik.
Egy mosollyal nyugtázom győzelmem, s rögtön a többi bukott felé tekintek. Alasiel kemény vágásokkal tartja távol magától őket, de a rohamozók számbeli fölényben vannak. Előrántom kétkezes pallosom, és a támadókra vetem magam. Elönt a düh, s érzem, forr a vér bennem. Az Istencsászár akaratából, itt és most, elpusztítom a káosz követőit. Egyikük kardjával sújt le rá. Félrevetődöm, s magasba lendített fegyveremmel kettészelem a szerencsétlent. Átlépek a hulla felett és folytatom öldöklésem. Néhány tucat méterrel előttünk nehézgéppuskás káoszgárdisták tűnnek elő a rengetegből. Összpontosítok, elmém megnyitom a Hipertér ereje előtt. Magamba szívok belőle amennyit csak bírok, s mindet rájuk zúdítom. Elmém hatalmas kalapáccsá válva sújt le a géppuskásokra. Kettő azonnal szétreped, testükből nyálkás vér bugyog elő. A maradék három szétrebben az ütés erejétől. Mielőtt célba vehetnének minket, Alasiellel megrohanjuk őket. Bátran küzdünk, ajkunkon az Istencsászár nevével. Pár perc alatt végzünk az utolsóval is. Csak a buja dzsungel marad mellettünk. Fejünk fölött dühödt morgással újabb kapszulák kezdenek ereszkedni.
Hatalmas robbanás lök az égbe. Ahol az imént álltunk, füstölgő kráter sötétlik. Óriási nyekkenéssel csapódom a talajba. Páncélom felfogja a zuhanás nagy részét, de így is erősen szédülök, amíg talpra állok. Alasielt keresem, de csatatestvéremnek nyomát sem lelem. Megtorpanok. Egy Predator osztályú káosz csatatank tör felém a fák közül. Elgyengülök, a káosz túl sok energiámat szívta ki előző támadásaival. Mégis meg kell próbálnom a lehetetlent.
Utolsó mentsváram az Istencsászár szava. A fejembe ültetett pszí erősítőket nem szoktam használni. Túlságosan veszélyes, akár az agyam is károsulhat tőle. De ezúttal nincs más választásom.
Megnyitom tudatom a Hipertér ereje előtt. Érzem, ahogy a fény beszivárog a testembe. Olyan erőt érzek magamban, amit ritkán szoktam. Pallosom kezemben tartva lassan futni kezdek a csatatank felé. A Predator felém fordítja ágyúcsövét. Látom, ahogy a halál elindul felém. Szemmel szinte követhetetlen sebességgel kitérek a lövedék elől. Heves robbanással csapódik be mögöttem. Nem fordulok felé, tudatom mégis érzékeli a lövedék pusztítását.
A tank személyzete próbál célba venni, de túl gyorsan cikázok ahhoz, hogy megtehessék. Néhány lépés választ csak el a tanktól. Felemelem pallosom és minden fizikai, valamint pszí erőmet beleadva lesújtok a káosz páncélosára.
A Mars kohóiban készített energiafegyver úgy hatol be a jármű belsejébe, mintha csupán fa borítaná azt. Derékmagasságban újabb csapást mérek a tankra. Beugrom a feltáruló résen. Odabent szánalmas, a gépekhez nőtt alakokat látok. Nem kímélem őket. Vérük savként égeti bőrömet, ám nem állok meg. Addig csépelem a teremtményeket, míg csak apró cafatok nem maradnak belőlük.
Alig, hogy kitántorgok a csatajárműből, érzem az erősítők nagyon sokat kivettek belőlem. Talán túl sokat is. Pallosomra támaszkodva vonszolom magam pár lépésnyit. A látásom elhomályosul, hallom vérem lüktetését. Csendes nyögéssel borulok a földre. Az Istencsászárhoz imádkozom. Folyamatosan mormogom imámat.
Egy karcsú alak hajol fölém, órák vagy csupán percek múlva. Pislogni próbálok, de átölel a semmi.

A demonette szeme veszélyt villan fel, de már nem tud cselekedni. Erőm végre kitör fogságából. A nősténybőrbe bújt démon egyetlen ütésemtől megtántorodik és a földre bukik. Diadalittasan nevetek föl. Tudatom végre kiszabadította magát Slaanesh börtönéből. Egyetlen mozdulattal eltépem kötelékeimet. A vörös hajú démon dermedten fekszik a földön, bár tudom, hogy támadásra készül. Hagyom, hogy tegyen, amit akar.
Hirtelen mozdulattal rám akarja vetni magát. Rideg mosollyal küldöm vissza a Hipertérbe, hőn szeretett istenéhez. Sikolya visszhangot ver a barlangban.
Kisétálok a barlang száján át. Előttem terül Monthax dzsungele. A távolból füstöt és robbanások zaját fújja felém a szél.

Elindulok arrafelé.

- Ez a novella a Karcolat.hu oldalon is olvasható -