A Tintaklub írói kör, Agóra pályázatának második helyezett műve
Mindig is szerettem olvasni. Különösen a régmúlt eseményeit leíró műveket. Kora ifjúságomtól kezdve a Skange-i történet a kedvencem. Mikor először olvastam, jéghideg borzongással éltem át Ingmar Sjoeberg különös kalandját. Fiatal fejjel nem volt nehéz elképzelni a különös és baljós eseményeket, melyeket átélt. Sokan fel nem fedezett íróóriásnak látják a kikötőmestert, mások meg részeges alaknak, akit a hírnév szárnyára vett. Én azonban mindig hittem benne.- Részletek -
1921. március 20.- Csütörtök -22 óra 41 percKellemes napra virradtunk. Végre megérkezett a tavasz. A kemény tél utolsó hírmondója, Anne Skondjar hóembere is elolvadt. A saját szememmel láttam milyen bánatos volt a kis Anne, mikor csak egy tócsa fogadta kedvenc hó alkotása helyén. A reggelt itthon töltöttem Ulrika mellett. Máma nem nagyon volt kedvem kimenni a kikötőbe. Ám én volnék a kikötőmester, így végül muszáj volt. Arne Fritz hajói ma délben értek haza, szerencsére kint voltam, s fogadtam őket, ahogy illik. Mind koccintottunk a sikeres halászat örömére. Arne ugyan tiltakozni akart, mondván a fogás nem sózza be magát egyedül, de legényei végül rábírták a mókára. Késő délután szakadt csak vége az ünneplésnek, midőn Arne felesége betoppant a hivatalomat jelentő faházba. Sokáig nem felejtem el azt a pillanatot, ahogy Arne vigyázba vágta magát az asszonyka előtt. Mire hazajöttem, Ulrika már tudomást szerzett valahogy az italozásomról. Nem vont kérdőre, de most, ahogy e sorokat írom, hallom sírását a szomszéd szobában.
1921. március 21.- Péntek - 23 óra 58 percNehezen vetem papírra soraim. Furcsa dolgot véltem látni. Olyasmit, ami egyáltalán nem szokványos. Az igazat megvallva lehet, hogy csak képzelődtem. Reggel Ulrika, feleségem elment vásárolni a piacra, így nem volt semmi, ami otthon tartott volna. Valamiért rossz előérzet aggasztott egész délelőtt. Nem tudom megmondani az okát, hiszen a délelőtt legnagyobb részében gyönyörűen sütött a nap. Délutánra balsejtelmem végre igazolódni látszódott. Északról nyúlós, sötét felhők érkeztek. Szerencsére egy hajó sem volt kint a nyílt vízen. Néhány perccel öt óra után apró, lassú cseppekkel hullani kezdett az eső. Addig nem ittam egy kortyot sem, de az eső és a hideg rávett, hogy magamhoz vegyek némi szíverősítőt. Talán nem kellett volna, bár most sem bánom.
Azt a valamit este nyolc óra körül vettem észre. Először azt hittem a felhők szakadoznak, de az eső kérlelhetetlenül esett tovább. A fénypontot pedig továbbra is ki tudtam venni az égbolton. Magamhoz vettem az esőkabátomat s egy petróleumlámpával a kezemben kiléptem a mólóra. A fényes pont nem mozdult. Egy darabig legalábbis. Elsétáltam egészen a móló végéig. Az eső apró tűként szúrta az arcom. Vissza akartam menni az irodámba, hogy felmelegítsem magam, ám a különös fényjáték ott tartott. Alig múlhatott el pár perc, mikor a fénypont egészen valószínűtlen sebességgel eltűnt a látóhatáron. Érdekes módon a nagysága nem változott mozgás közben. Lehet, hogy a tengerbe zuhant. Viszont nem láttam sem robbanást, sem felcsapó tajtékot. Visszasietettem a bódémba és tovább iszogattam, az ital azonban már nem esett ugyanolyan jól. Most, ahogy e sorokat írom, már nem is vagyok biztos benne, hogy igaz volt-e, amit láttam.
1921. március 22- Szombat -21 óra 15 percKésőn ébredtem. A fejem sajgott a péntek esti ivászat után. Miután bekaptam bőséges reggelimet, Ulrika keresésére indultam, mivel nem volt odahaza. Szombatonként, kora reggeltől kezdve, a barátnőit járta sorra, s fecsegtek megállás nélkül. Régebben a szombatjaink családi kirándulásokkal teltek. De azoknak az időknek vége. Elmúlt a háborúval együtt.
Feleségem legkedvesebb barátnőjéhez tartottam, amikor izgatott gyerekek hada futott el mellettem. Köztük futott Anne Skondjar, valamint Sigmar Fritz, Arne tízéves kisfia is. Alig értettem szavaikat, bár valami vándorokról fecserésztek. A gyerkőcök tovább siettek a főtérre, én viszont Lille Glomt háza felé irányítottam lépteimet. Ulrika és Lille már gyerekkorukból ismerték egymást. Mindig is jó barátnők voltak, s a háború után még tovább erősödött kapcsolatuk. Kicsit irigylem emiatt Lillet, lassan többet látja Ulrikát, mint én.
Mire elértem a házukat, kiderült nincsenek otthon. Egyik szolgálólányuk világosított föl, hogy bizonyára a főtéren vannak, ahová vándorkereskedők érkeztek ma reggel. Állítólag egy jós is jött velük.
Mire a főtérre értem, már Skange apraja-nagyja ott tolongott. Valóban kereskedők voltak, portékájukat a földre terített pokrócokra rakodták ki. Muzsikusok és mutatványosok is voltak a téren, a víztócsák közt ugrálva adták elő műsorukat.
Ulrikát és Lillet egy nagyobb, ló vontatta kocsi előtt találtam. Feleségem gyöngyöző kacagása mélyen megérintett. Ahogy közeledtem felé úgy éreztem nem érdemli meg, hogy fájdalmat okozzak neki. Ahogy megpillantott, újra elmosolyodott. Kedvesen köszöntöttem őket, ahogy illik. Cserébe elújságolták, hogy egy igazi jós érkezett hozzánk, aki éjszakánként fogadja a látogatókat. Ugyan butaságnak tartom a jövendöléseket, a hókuszpókusz jósokat, de nem akartam megbántani Ulrikát, így inkább vele mosolyogtam. Megbeszéltük, hogy este együtt eszünk, majd elváltunk. Siettem ki a kikötőbe, hiszen szombatonként is felügyelnem kellett a hajóforgalmat. Estig egyetlen korty alkoholt sem vettem magamhoz, hogy a feleségem ne érezze rajtam a szagát. Este nyolc körül értem haza. Ulrika pecsenyehússal és főtt krumplival várt. Láttam a szemén meglepődött, hogy nem érez alkoholt rajtam, s legbelül nagyon örültem, hogy sikerült kedveskednem neki.
Miután befejeztük a vacsorát, megkérdezte volna-e kedvem elkísérni a jóshoz. Ugyan nem tetszett már akkor sem az ötlet, de nem akartam vitába bonyolódni vele, így beleegyeztem. Nemsokára indulnom kell. Nincs kedvem hozzá, de Ulrika egy mosolyáért hajlandó vagyok vele tartani.
1921. március 23.- Vasárnap -15 óraNem tudom, mit tegyek. A sorsom hívom ki magam ellen? Vagy szemfényvesztés áldozata lettem? Egyik vagy másik igaz lesz, de melyik még nem tudom. Állandóan az a jóslat jár a fejemben. Nem bírom elfeledni, pedig nagyon szeretném. A szemem előtt látom őt, ahogy a gömbje fölé hajol, s halkan suttogja félelmetes szavait.
Tegnap este történt. Elkísértem Ulrikát hozzá. Sötét este volt, a Hold sem ragyogott az égen, s ha nem lett volna kiépítve a közvilágítás, az orrunk hegyéig sem láttunk volna. Mondtam is feleségemnek, hogy jobb volna visszafordulni, de addigra már a piac szélénél jártunk.
A kocsi ugyanott állt, mint a délelőtt folyamán, ám úgy éreztem valami megváltozott rajta. Így utólag visszagondolva már tudom mi volt furcsa, de akkor valahogy nem zavart annyira. A kocsirúd ugyanis az ellenkező oldalon állt, mint korábban. Ez, akkor és ott nem keltett bennem gyanút, de utólag nagyon furcsa gondolataim támadtak. A szekereket húzó lovakat mind egy szálig elvitték a város melletti mezőkre. Azért egyet sem hoztak volna vissza, hogy a szekeret megforgassák a helyén.
A jós már várt ránk. Testét fényes anyagból készített ruha takarta, fejére csuklya borult. Nem láttam mást az egész alakból, csupán két csizmája hegyét, és egy karvaly orrt.
Felsegítettem Ulrikát a fogatra, s utána akartam lépni, ám a jós megállított. Előbb tiltólag elém emelte a kezét, majd a fejét is megrázta. Dühösen tiltakozni akartam, de Ulrika és az alak sietősen bemásztak a kocsi belsejébe.
Körülbelül félóráig álldogálhattam, mire visszatértek. Feleségem nem szólt semmit, nem is mosolygott, de a szeme lázas tűzben égett, s olyan öröm csillogott benne, amit nagyon rég láttam utoljára.
Azt hittem mehetünk haza, s végre nyugovóra térhetünk. Tévednem kellett. Feleségem a legkedvesebb hangján kért meg, hogy beszéljek a jóssal, mert erősen hiszi, olyan dolgokat fedhet fel előttem, ami megváltoztathatja egész életemet.
Elemi erejű düh ragadott magával, s épp ki akart törni belőlem, midőn Ulrika szemébe pillantottam. Az érzelmek kavalkádja, amit benne láttam, azonnal lecsillapított. Félelem, szerelem, öröm, harag, mámor, düh, s még ezernyi apró érzés kavargott szemében. Nem akartam újra fájdalmat okozni neki, így kelletlenül, de felkapaszkodtam. A jós előre engedett, barátságos gesztusa azonban bizalmatlanságot váltott ki belőlem. Kezére pillantottam, majd szemét kerestem a csuklya alatt. A gyenge fényben azonban újra csak az orra hegyét láttam.
A kocsi belseje egészen puritán díszítésű volt. A helység egészét kerek asztal, s két hozzátartozó szék foglalta el. Az asztal tetején ott állt a gömb. Hátrafordultam, hogy gúnyos mosolyt villantsak a jós felé, az viszont már nem állt a hátam mögött. Villámsebesen visszafordítottam a fejem, s megláttam a fickót, amint az asztal ajtóval szembeni szén ül. Kezével intett, hogy foglalja helyet vele szemben. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy kiugrom a kocsi ajtaján, ám valami mégis visszatartott. A kíváncsiság. Kíváncsi voltam, hogy került mögém a jós, hiszen biztos voltam benne, van racionális magyarázata.
Leültem hát vele szemben, s vártam a produkciót. A jós ekkor lehajtotta a csuklyáját, s én végre megpillanthattam arcát. Fiatal, alig harmincon túli férfiarc nézett szembe velem. Egészen valószínűtlen kék szeme, szöges ellentétben állt koromfekete hajával. Ekkor figyeltem csak fel arra, hogy bár lámpást nem láttam sehol, mégis enyhe világosság fogadott minket odabent. Utólag visszaemlékezve a hideg is kiver, ha csak a történtekre gondolok, de akkor és ott nem érintett semmi váratlanul, mintha tudtam volna, mi következik.
A férfi megszólalt, egészen mély, mégis lágy, kedves hangon. Arra kért, mindaz, amit látni fogok nem csalás. A sors hozta úgy, hogy látnom kell bizonyos dolgokat, s utána döntenem, hogy hiszek-e bennük vagy sem. Ha hiszek, akkor embereket menthetek meg, s egy új életnek leszek a forrása. De, ha kétségeim lesznek a látottakkal kapcsolatban, akkor halál és kín fog várni rám.
Elhúztam a szám, jelezve varázsmaszlagával nem gyakorolt nagy hatást rám. Nem úgy, mint ami eztán jött. Az egész kocsi remegni kezdett. A falak pillanatok alatt elporladtak, a tető egy szemhunyásnyira elveszett a tomboló viharban. Vad szél cibálta a kabátomat. Megpróbált felborítani, ellökni. Az asztalba kapaszkodtam, hisz úgy láttam, olyan szilárdan áll, mintha kőből lenne. A jóst kereste szemem, de sehol sem láttam. Úgy eltűnt a másik székkel együtt, mintha felkapta volna a szél
Zuhogni kezdett az eső. Másodpercek alatt csuromvizes lettem. Fel akartam állni, kiáltani Ulrikának, hogy vigyázzon, de semmi sem sikerült. Izmaim megfeszültek, de a szél és eső hatására visszazökkentem a székembe.
A semmiből egy alak képe tűnt föl. Dübörgő motorral, Arne Fritz hajója vágott elém teljes életnagyságban. Háborgó víz vette körül, a hullámok átcsaptak a hajó korlátján. Láttam Arne félelemtől eltorzult arcát. Villámok cikáztak az égen, s egy hang suttogott a háttérben. „Március 31, március 31, március 31”. Ezt hajtogatta a hang megállás nélkül. Újabb villám csapott le az égből. A hang tovatűnt, Arne riadt arca azonban nem. Újabb hullámok támadtak a hajójára, a férfi küzdeni próbált a természet erejével. Élni akart. Mindhiába. Láttam, ahogy a hullámok sora meglöki és felborítja a halászhajót. Kiáltani próbáltam, de ezúttal sem sikerült. Lehunyt szemmel vacogtam a jéghideg esőtől.
Hirtelen melegem lett. Fullasztóan melegem. Azonnal kinyitottam a szemem. Minden égett körülöttem, ameddig csak a szemem ellátott. A piac, a templom, minden. S mindenki. Láttam a kis Anne Skondjart, lángoló kabátkában végigrohanni a kocsi előtt. Felismertem Lille Glomt fájdalmas sikolyát, s éreztem a sült, emberi hús, semmihez sem hasonlítható illatát. Hányinger tört rám, kapkodva próbáltam levegőt venni, a füst fojtogatott. A szemem könnybe lábadt, s ekkor meghallottam a hangot: április 30, április 30, április 30.
Zokogva borultam az asztal lapjára. A lángok alig karnyújtásnyira lobogtak tőlem. Gyereksírás térített magamhoz. Egy gyerek sírt valahol. Körbeforogtam, s Ulrikát láttam. Feleségem arcán angyali mosoly ült. Hitvesi ágyunkban feküdt, karjaira közt apró csecsemőt fogott. Hallottam apró sóhajait, s szinte éreztem leheletét. Egy nevet suttogott: Ingmar. A falon megláttam a naptárat. December 23.
Nem tudom, hogy tértem magamhoz, azt sem mennyi idő elteltével. Ott ültem a kocsin, az asztalt markolászva. Ujjaim elfehéredtek az erőfeszítéstől. A jós csuklyája alatt halvány mosolyt, s egy komor szempárt véltem látni. Segített felállnom, s miközben kitántorogtam az ajtón, nem tudtam álmodtam-e.
A kinti hűvösség viszonylag magamhoz térített. Órámra pillantottam. Meglepve láttam, hogy alig múlt el fél órácska, mióta bementem, holott jómagam több órányinak éreztem az eltelt időt. Ulrikához fordultam és el akartam mondani neki mindent, de feleségem gyengéden ajakamra tette az ujjat, s halk hangon elmondta, hogy, amit hallottam vagy láttam, csak rám tartozik. De, ha segítséget szeretnék majdan valamiben, rá mindig számíthatok.
Nem tudtam elaludni már tegnap este. Reggelig forgolódtam, s a történteken töprengtem. Megrázott minden egyes álomkép, de nem hittem bennük. Olyan életszerű volt minden, de ösztönös viszolygásom gátat szabott vad elképzeléseimnek. Hogy is lehetne mindaz valós, amit átéltem. S vajon tényleg átéltem-e? Vagy csupán illúziót láttam, szemfényvesztést, semmi egyebet. Ma reggel inni akartam, felejteni, de nem voltam képes rá. Néztem a boros flaskát, s undor kúszott föl a torkomon.
Fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem, de az idő remélem választ ad kétségeimre.
1921. március 28.- Péntek - 23 óra 11 percAzon tépelődöm helyesen cselekedtem-e. Ma reggel csodálatos nap virradt ránk. Már majdnem egy teljes hete, hogy a jósnál jártam. Március 31-e, csupán háromnapnyira. Arne Fritznek, pedig esze ágában sincs újra kihajózni. Ellenben olyan titokzatos képpel szaladgál már napok óta, hogy biztos lehet benne az ember, valamit tartogat számunkra.
A déli harangszónál kiderült, hogy miért. Hangos pöfögéssel futott be a gőzhajó a kikötőnkbe. A falu apraja-nagyja eljött, hogy láthassa a fémszörnyet, Arne Firtz új halászhajóját. Csodálatos volt a maga nemében. Harminc méter hosszú, hét méter széles, csupa fém hajóteste, csillogott a nap fényében. A halászmester mindenkinek, még a legkisebb lurkóknak is megengedte, hogy felmehessenek a hajójára. Én a stégen várakoztam, míg a falubeliek kíváncsiskodtak. Állandóan a jóslaton törtem a fejem. Ez a fémbárka nagyon-nagyon hasonlított Fritz álombeli masinájára.
Miután mindenki kielégítette kíváncsi vágyait, Arne a hídra lépett és ünnepélyesen bejelentette, másnap elindul halászni az új bárkával. A legtöbben megtapsolták merész kijelentését, néhányan aggódva néztek rá, a maradék pár ember, viszont kifejezetten csúnyán bámulta Arnet. Közéjük tartozott a felesége is. Jómagam is rosszallóan csóváltam a fejem. Nem szerencsés az évnek ebben a szakában halászatra indulni, hisz a tavaszi viharok nem egy hajót süllyesztettek már el. A halrajoknak ugyan édes mindegy milyen idő tombol a vízszint fölött, Arne ellenben veszélyeztetheti magát és a legénységet is.
Fritz bejelentése után a tömeg lassan elpárolgott. Mindenki ment a dolga után, a halászlegények, Arne és jómagam maradtunk csupán a kikötői stégen. A halászmester csodálattal bámulta új szerzeményét, s legényeire is átterjedt jókedve. Beszélni akartam neki a jóslatról, ám végül csak jó szerencsét kívántam. Keserű ízt éreztem a számban. Legutóbbi indulásakor még másképp köszöntem tőle. Akkor a „jó szelet” is beletartozott a szövegembe. Kétségek közepette tértem vissza a házikómba.
Ebéd után beszélni akartam a jóssal, de nyomát sem láttam a szekerének. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A vándorkereskedők viszont még kínálták portékájukat, így odamentem egyikükhöz s kikérdeztem a jósról. Meglepő dolgokat árult el. A jós kocsija, csak közvetlen Skange előtt csatlakozott hozzájuk. Azelőtt sohasem látták még, pedig az Északi-tenger majd minden halászvároskáját bejárták már. Köszöntem segítségét, de tovább próbálkoztam a többivel. Mindegyikük ugyanazt a választ adta. Nem látták még. Nem ismerik. Nem tudják hová tűnt.
Már sötétedett mire hazaértem. Ulrika ezúttal is valóságos lakomával fogadott. Vacsora közben többször is megszorítottam a kezét, s egy csöppel sem ittam több bort, mint amennyit az illem megengedett. Feleségemet láthatóan örömmel töltötte el, az ivószokásomban beállt változás.
1921. március 31.- Vasárnap -18 óra 19 percFélelmetes vihar tombol a tengeren. Már több mint egy órája tart. Arne tegnap kihajózott, s még nem ért vissza. Rossz előérzetem van. Nagyon rossz.
1921. április 3.- Szerda - 17 óra 48 percEgy órája futott be a Királyi Haditengerészet mentőcsónakja. Hajója, a Felség jogara, a nyílt vízen horgonyzott. A vasárnapi vihar, mely több órán keresztül tombolt, több tucat hajót süllyesztett el. A Felség jogara szintén a tengeren tartózkodott abban az időszakban. Jó pár tengerészt sikerült kimenteniük, ám elég hajót láttak nyomtalanul elmerülni a habokban, ahhoz, hogy kötelességüknek érezzék elvinni a szörnyű hírt a hajók kikötőibe.
Délben érkezett a fregatt kikötőnk közelébe. Zászló és fényjelekkel adták tudomásomra, milyen céllal érkeztek. Moccanni sem bírtam. A lábam a stég fájához tapadt. A lélegzetem ki-kihagyott rémületemben. Igazat láttam. Nem álom volt, nem illúzió: a valóság.
Percekkel később tértem csak magamhoz annyira, hogy felelni tudjak. Időközben a hajó legénysége le nem tudta képzelni, mi történhetett velem a parton. Többek fogadtak, hogy szívszélütést kaptam a hirtelen hírek hallatán, mások ellenben arra tettek volna tétet, hogy félrenyeltem és úton vagyok a menny vagy a pokol felé. Később mesélte el a partra szálló matrózok egyike, ezt nekem. Más körülmények között jót nevettem volna, de ma semmi kedvem nem volt vihorászni.
Letaglózott Arne halálhíre. A haditengerészek látták a hajóját. Azt mondták nekem a kapitány mindent megpróbált, hogy túlélje a hullámokat, de a hajója túl kicsi volt ahhoz, hogy a nyílt tengeren kibírjon egy akkora vihart.
Én adtam át a szörnyű halálhírt, Fritz özvegyének. A máskor harcias asszony, megtörten, csak a karomba kapaszkodva bírt talpon maradni. Lelkifurdalás gyötört, ahogy ránéztem. Bűnösnek éreztem magam, amiért nem próbáltam meg, leállítani Arnet. Amiért nem hittem a jóslatban. Pedig a jós előre megmondta: „Ha hiszek, akkor embereket menthetek meg, s egy új életnek leszek a forrása. De, ha kétségeim lesznek a látottakkal kapcsolatban, akkor halál és kín fog várni rám”. Halál és kín. Mindkettő utolért. Arne nincs többé, s én kínok közt gyötrődöm. Ha nem vethetném papírra, látomásom, érzésem, talán bele is örülnék a gyötrő kétségekbe.
1921. április 14.- Vasárnap - 19 óra 33 percMa tudtam meg, hogy Arne halotti szertartására harmincadikán kerül sor. Erna Fritz estig tartó gyászmisét rendelt meg a paptól. Linus atya egyáltalán nem örült a felkérésnek, de az özvegyet nem akarta megbántani, ezért elvállalta a megerőltető feladatot. Nem örülök én sem az egész napos virrasztásnak. Fogalmam sincs, hogyan akadályozhatnám meg azt, ami minden valószínűséggel be fog következni.
1921. április 29.- Hétfő -20 óra 31 percBeléptem az önkéntes tűzoltók egyesületébe. Ez a legkevesebb, amit tehettem. Ulrika támogatott ebben a döntésben. A tűzoltók megbízható, kemény legények, s nem mellesleg van egy fő szabályuk, ami különösen tetszett Ulrikának. Mindig józannak kell lennünk. Pár héttel korábban még nehezen fogadtam volna el ezt a kikötést, de most úgy érzem könnyebb, mint reméltem.
Próbáltam híreket szerezni a jósról. Egy héttel korábban elvitettem magam a közeli Hansebjorg faluba. Élt ott egy ismerősöm, akire mindig bizton számíthattam. Őt akartam fölkeresni kérdéseimmel.
A faluba érve keserves meglepetésben volt részem. Ismerősöm nemrégiben hunyt el, a falu több lakójával egyetemben. Gyors lefolyású járvány söpört végig Hansebjorgön. Sokan elkapták a betegséget, s csak kevesen élték túl. Betértem a helyi kocsmába, hogy hírek után tudakozódjak. A kocsmáros szerint azok a vándorkereskedők hozták be a járványt magukkal. Faggató kérdésemre, miszerint volt-e jós köztük, felvonta szemöldökét, s ki akart zavarni a fogadójából. Ám végül meggondolhatta magát, mert válaszolt. Tisztán emlékezett a jósra, s a kocsijára. Sokuknak jósolt valamit. A kocsmárosnak is. Állítólag előre tudta, hogy el fogok jönni Hansebjorgba, hogy beszéljek Hansszal, a csapossal.
Késő délután értem aznap haza. Ulrika nem faggatott, de láttam a szemében, hogy fél. Fél, hogy olyasmi történik velem, amit nem akar.
Ma még beszélni akarok vele. Megpróbálom elmondani, ami a szívemet nyomja.
1921. május 2.- Csütörtök -21 óra 26 percViharos reggelre ébredtünk. Megállíthatatlanul zuhogott az eső. A zsalukat tépte, cibálta a vad erővel fújó szél. Itthon maradtam. Megpróbáltam feldolgozni a két nappal korábban történteket. Ulrika még mindig fáradt volt, hagytam pihenni. Kilopództam a hálóból, s átjöttem a dolgozószobámba leírni az eseményeket.
Április harmincadikán, reggel kezdődött minden. Erna Fritz fekete gyászruhájában házról-házra járt. Kisfiát is magával hurcolta. Sigmar tehetetlenül tűrte, hogy anyja kézen fogva vigye magával. A kisgyerek szemében egy könnycsepp sem csillogott, valószínűleg még fel sem fogta, mi történt az apjával. Erna asszonynak ezzel szemben állandóan patakzottak a könnyei. Azok után, ahogy viselkedett a férjével, szinte el se hittem, hogy ennyire szerethette. Hozzánk dél fele toppantak be. Ulrika meleg teával és saját készítésű süteménnyel fogadta őket. Csendben fogyasztottuk az ételt, italt. Ulrika biztosította Ernát, mennyire sajnáljuk, ami a férjével történt, s csak szóljon, ha bármiben segíthetünk.
Ernát figyeltem. Sötét szemeit, melyek tele voltak fájdalommal és értetlenséggel. Olyan hirtelen kezdett beszélni, hogy megdöbbentem. Elmondta, hogy Arne és ő is beszéltek a jóssal. A férfi olyan dolgokat mondott, amiket értetlenül fogadtak. Tudta, hogy Arnénak új hajója érkezik, holott még neki, a feleségének sem árulta el egészen a megérkezést megelőző éjszakáig. Arne ezt a kihajózása reggelén mesélte el, egy másik borzasztó jóslattal együtt. A szemfényvesztő állítólag megjósolta a vihart, de azt is, hogy túléli. Ezért indult el Arne annyira bátran.
Valamit beszélt még tovább, de már nem hallottam a szavait. A jós nem hazudott, valóban túl kellett volna élnie. Nem lett volna szabad hagynom, hogy kihajózzon. Akár erővel is vissza kellett volna tartanom. Nem hittem magamban, az előrejelzésekben, sőt a jóslatban sem.
Nem emlékszem már, mikor és hogyan hagyták el a házunkat. Egész délután csak támolyogtam. Úgy éreztem magam, mint egy bokszoló a padlón, közel a K.O.-hoz.
Feleségem próbált türelmes lenni velem, de a délután folyamán kifakadt. Kérte, osszam meg vele, ami legbelül nyomaszt. Rátekintettem, szemébe fúrtam szemem. Nem voltam képes továbbra is egyedül hordani a terhet. Mindent elmondtam neki. A jóslatot, Arne halálát. Azt, hogy megmenthettem volna, ha hiszek. Az esti jóslatról is beszéltem neki. Tudnia kellett, mi várhat ránk. Halál, kín, fájdalom. December 23-káról nem ejtettem szót, nem tudtam hogy érezne.
Mondandóm végeztével lehajtotta fejét és pár percig nem szólt semmit. Végül feltekintett, szemei könnyben úsztak. Kitört belőle a zokogás, alig értettem szavait. Neki is jósolt a titokzatos férfi. Sokat tudott rólunk, kettőnkről. Tudta, hogy volt egy fiúnk, Ingmar, aki meghalt a háború alatt. A jóslat szerint, hatalmas felelősség fog rám hárulni a közeli jövőben. A varázsló szerint, ha Ulrika végig kitart mellettem, nem kérdez semmit, de segít, ahogy tud, megváltozom. Leszokom az italozásról, újra a régi, hőn szeretett Ingmar leszek.
Átöleltem, s percekig álltunk mozdulatlanul, élvezve egymás közelségét. Magamhoz szorítottam és gyengéden megcsókoltam. Nem húzódott el, hanem visszacsókolt. A karjaimba vettem majd felvittem a hálószobánkba. A délután hátralevő része úgy röppent el, hogy észre se vettük. Úgy éreztem megújítottuk eskünket. Jóban-rosszban, míg a halál el nem választ.
Alig, hogy besötétedett, elindultunk a végső búcsúztatásra. Linus atya egész nap a koporsó fölött görnyedt, s imádkozott az elhunyt lelki üdvéért, ezért este már úgy nézett ki, mintha ő maga is a halál küszöbén állna.
A templomban nappali világosság fogadott mindenkit. A templomszolga rengeteg gyertyát gyújtott meg. Reméltem nem lesz baj belőle, pedig tudtam, hogy ennyi gyertya könnyen okozhatja a látomásomban átélt tűzvészt.
Linus atya öreges hangja zökkentett ki töprengésemből. Megkezdte a halotti szertartást. Mivel mindenki ismerte Arnét, így nem vesztegette az idejét azzal, hogy bemutassa az elhunytat előttünk. Csupán a tulajdonságait sorolta föl: szerető férj, gondos apa, a közösség meghatározó egyénisége volt. Valamint a község halásza. A mindenki által tisztelt és szeretett Arne Fritz.
Ahogy az atya befejezte mondandóját, lassanként mindenki kezdett haza indulni. Anne Skondjart kerestem a tömegben, de nem láttam sehol. Anyja és apja, Helga és Titus, Ernát támogatták. Lille Glomt a közelben beszélgetett Linus atyával.
Ulrika belém karolt és a többiekkel együtt kisétáltunk a templomból. Alig távolodtunk el, mikor sikoltás vágott a sötét éjszakába. Visszafordultunk. A templom ablakain lángok csaptak ki. A térde, úgy éreztem megroggyant, de sikerült felülkerekednem és futni kezdtem Isten háza felé. Mozgás közben láttam, ahogy a templom ajtaján Linus atya botladozik ki. Papi ornátusa kormosan lógott vállain. Mellé értem, s felrántottam a földről. Hátrébb vonszoltam, messze a lángoló parókiától. Linus atya, köhögve próbált levegőt venni. Az emberek szintén visszasereglettek, így a gondjaikra bíztam. Vissza akartam térni a lángoló épülethez, de az atya szavai megállítottak egy pillanatra. Látta, ahogy a kis Anne, Lille és Sigmar bent ragadnak a templomban. Nem gondolkodtam tovább. Csak halványam emlékszem mi is történt. Láttam magam berohanni a tűzbe. A gyerekek neveit kiabálhattam, mert lassan Sigmar arca tűnt fel előttem. Megmarkoltam a karjánál, s kirontottam vele a szabadba. Időközben megérkeztek önkéntes tűzoltó társaim is. Vödrökkel hordták a vizet, s próbálták oltani az épületet.
Visszaugrottam a tűzbe. Lillet és Annet nem találtam sehol. Az emeltre is felfutottam, bár a lángok több helyen megpörkölték a testem. Izzadságom szinte azonnal elpárolgott testemről. Az emeleti fordulóban találtam rá a füsttől félájult Lillere és a kis Annere. Nem töprengtem. A vállamra kaptam őket és siettem le a lépcsőn. Tűzoltó társaim beszámolói alapján pokoli szerencsém volt. A tető abban a pillanatban szakadt le, mikor kizuhantam a bejáraton. Én azonban nem emlékszem másra a tűzön és a füstön kívül.
A kinti hűvösség lassan magamhoz térített. Az emberek csodálattal tekintettek rám. Felpillantottam, s Ulrika arcát láttam. Segített felülnöm. Ruháim kormosan feszültek sajgó tagjaimon. Annet és Lillet épp Fereyd doktor vizsgálta. Odasántikáltam hozzájuk, s megkérdeztem a doktort, hogy van a két beteg. Szerinte, ha nem viselkedem önfeláldozóan biztosan meghaltak volna, így azonban megúszták füstmérgezéssel.
Ennyi elég volt számomra. Ulrika kezét fogva hazatántorogtam.
Ma reggelig ki voltam téve Ulrika határtalan szeretetének. Úgy gondozott, mint soha más. A doktor a tűzeset után eljött hozzánk, s kivizsgált. Megállapított néhány égési nyomot, amiből szerinte jó eséllyel néhány hét alatt kigyógyulok. Ulrika szerelmének hála két nap alatt felgyógyultam.
A jóslat beteljesedett. Engem viszont nem hagy nyugodni, ki volt a jós és miért fedte fel előttünk a történteket.
1921. augusztus 11.- Szerda - 13 óra 41 percAlig vagyok képes írni a boldogságtól. Ulrika most újságolta el, hogy terhes. Eddig semmit sem vettem észre rajta. Alakja ugyanolyan kecses maradt. Igaz, első terhességekor sem hízott el. Rettentő boldognak érzem magam. Az öröm majd elfelejtette velem a küldetésem. A jós utáni kutatást. A tegnapi nap folyamán sikerült végre beszereznem a legújabb kiadású térképet partvidékünkről. Információim alapján egy vázlatot próbáltam összehozni a jós útjáról. Döbbenetes felfedezést tettem. A jós útvonala nyílegyenesen áthaladt, Skange, Hansebjorg, Lilleborg, Aeseluund, Hanka városokon. Piros irónnal behúztam a vonalat a térképre. Minden kétséget kizáróan egy törésmentes egyenes jött ki. Meghosszabbítottam a végpontjait kelet-nyugat irányban. Nyugatra a vonal átért a határon, s csak közel ötszáz kilométernyi távolságban ütközött városnak. Elvetettem azt az irányt. Keletre fordultam. Elmosolyodtam a látványtól. Sannefjord, országunk legkeletebbre fekvő városkája feküdt a vonal végpontján, egészen közel a határhoz. Alig több mint hetven kilométerre Skangetől. Információim alapján ebben a városban még nem járt a jós. Reméltem így is marad, amíg oda nem érek.
1921. augusztus 20.- Péntek -17 óra 9 percItt vagyok hát Sannefjordban. Reggel érkeztem meg. Rögtön a városka fogadójába siettem. A helyi fogadóst kikérdezve heves izgalom járt át. Épp érkezésem előtti délután érkeztek vándorkereskedők Sannefjordba. Szerencsém volt, hogy időben indultam el.
Pedig Ulrika nem akart elengedni. Rimánkodott, kérlelt, könyörgött, hogy maradjak mellette. Bár a szívem szakadt bele, de nemet kellett mondanom. Elmagyaráztam neki, hogy a jósnak köszönhetjük azt a csodálatos változást, amin keresztül mentünk. Köszönetet kell neki mondanom. Úgy tűnt, megértette. Legbelül mardosva égetett a féligazság. Igen, köszönetet mondok neki, de meg akarom tudni, miért tette mindazt, amit, s hogyan volt mindez lehetséges.
Délben lesiettem az étkezőbe. Alig tartózkodott pár ember a teremben. Nem lepődtem meg, biztos voltam benne, hogy a jós itt is felhívta már magára a figyelmet. Csendben fogyasztottam ebédemet. Közben azon rágódtam, hogyan fogok beszélni a férfival. Várjam meg, amíg teljesen egyedül marad és surranjak be a kocsijába, mint valami betörő? Vagy addig ne moccanjak a kocsija elől, míg észre nem vesz? Egyik sem tűnt túl életképes ötletnek. Úgy határoztam, hagyom sodortatni magam az eseményekkel. Első lépésként kisiettem a főtérre, ahol az árusok már hangos szóval kínálgatták portékájukat.
A jós kocsija a tér szélén állt. A csuklyás férfit sehol sem láttam, de biztos voltam benne, hogy ott van. Szinte éreztem a jelenlétét. Közel egy órát várakoztam a téren, állandóan a kocsit lesve. Emberek jöttek-mentek, beszélgettek, de senki nem indult el a szekér felé. Ami még megdöbbentőbb volt, abból sem mozdult ki senki. Mintha csak valami teherkocsi lett volna.
Tizenhét óra előtt néhány perccel fejeztem be a nézelődést. Tudom, hogy itt van a városban, de a kocsija körül nem láttam. Tovább kell kutatnom. Végig járom a várost, s addig nem térek nyugovóra, míg a nyomára nem akadok.
1921. augusztus 20.- Péntek - 23 óra 51 percUramisten! Alig kapok levegőt, szinte fuldoklom, miközben papírra vetem soraimat. Nem hiszem el, hogy igaz, ami történt. A jós… Az Isten szerelmére, nem lehet, hogy igaz! De nem tudom megmagyarázni a történteket. Csoda, igazi csoda!
Hat óra körül fogtam nyomot. Fél hatkor az egyik helyi lakos látta a csuklyás jóst, amint a közeli fjordok felé vette az irányt. Szerette volna, ha jósol neki valamit, de a férfi egy kézlegyintéssel elzavarta. A helyi nő elmesélte, hogy dühödtnek akarta érezni magát, máskor úgy érzett volna, de a titokzatos alak legyintése után inkább nyugalom szállta meg. Visszasétált a házába, s nem is tekintett a férfi után.
Köszöntem az útbaigazítást, s jómagam is a fjordok felé siettem. Erre már nem volt semmilyen világítás, csupán a Hold és a csillagok tündököltek. Erős kísértést éreztem, hogy visszatérjek a fogadóba, de végül erőt vettem magamon és folytattam utam.
A sziklák közt felcsapó víz teleszórt permetével. Fázni kezdtem. Elfáradtam, haza akartam menni. Haza, Ulrikához. Átkoztam magam, amiért vállalkoztam erre a sehova sem vezető útra. Vissza akartam térni Sannefjordba, megfordultam ám a döbbenettől szinte gyökeret vert lábam a sziklába.
Ott ült előttem a jós. Apró tábortüzet szított egy kormos faággal. A hátam mögött bukkant fel, pedig nem lehetett ott, amikor jöttem. Lehetetlen volt, és mégis ott ült! Mozdulni próbáltam, de sehogy sem sikerült. A csuklyás alak felém fordult és intett, hogy menjek közelebb. Újra lépni próbáltam, s ezúttal sikerült is. A tűz két oldalán nagyobbacska kövek voltak. Az egyiken a jós üldögélt, így félve ugyan, de leültem a másikra.
Próbáltam benézni a csuklyája alá, de a tűz fényében sem láttam semmit. Ez még jobban megijesztett. A jós ekkor beszélni kezdett, szavai beleégtek memóriámba.
- Újra találkozunk, Ingmar! – hangja fiatal férfi benyomását keltette. – Oly sokáig vártál rám, s most mégsem bírsz megszólalni.
- Ki vagy, te? – nyögtem ki végül.
- Ez a legfontosabb kérdésed, Ingmar? – felsóhajtott. – Ti, emberek olyan semmitmondó dolgokra vagytok kíváncsiak. Rendben, válaszolok a kérdésedre. A nevem, Uriel.
- Mint az arkangyalnak – suttogtam magam elé.
- Valóban – szavai közben hátrahajtotta csuklyáját. Középkorú arc nézett rám. Fejét félrehajtva, pár ágat dobott a tűzre. Ahogy a fény az arcára esett, döbbenten kiáltottam fel. Az arc elmosódottá vált, szinte átütött a csont fehérsége. Ahogy visszafordult, újra a középkorú férfi nézett szembe velem.
- Meglepődtél, Ingmar – mondta, nem kérdezte. – Sokféleképpen hívtak, hívnak. Van, aki Urielnek nevez. Van, ki angyalnak. Te ellenben jósként gondolsz rám, Ingmar. Kellemes név, olyan titokzatos – felnevetett. Hangja ezúttal egy fiatalemberé volt. - Kérdezz, Ingmar! Ne légy zavarban!
- Miért jöttél el hozzánk? – kezdtem.
- Eljött a próbátok ideje, Ingmar. Az emberiség lassan felnő, biztosnak kell lennünk benne, bíztok majd magatokban.
- Lennünk? – hebegtem.
- Természetesen, Ingmar. Mi mindig többen vagyunk.
- Miért pont engem választottál ki?
- Mindenki kiválasztott volt, de nem mindenki hitt benne. Elsőként a faludba, Skangebe szálltam alá. Odafent nyomon követjük az embereket. Láttunk téged is. Láttuk a benned rejlő lehetőségeket, miket eltékozolsz. Én csupán elindítottalak azon az úton, amely mostani nemes lelkedhez vezetett. Ez mindig benned lapult, csak elfelejtettél hinni benne. Elvettek tőled valamit, ami a romlás útjára lökött…
Könnyek buggyantak ki szememből. Első, egy szem fiamra gondoltam, kit magával ragadott a háború. Elvesztése szinte őrületbe kergetett, az italba menekültem. Kerültem mindent, ami jó, ami helyes.
-… én csupán elindítottalak utadon – fejezte be Uriel.
- Merre visz az utam?
- Ezt neked kell megtalálnod, Ingmar! – Uirel felállt, kihúzta magát. Az égboltot nappali világosság öntötte el. Uriel hátából tollas szárnyak törtek elő. Mosolygott, majd a fénybe emelkedett.
Fogalmam sincs mennyi ideig ülhettem ott, a tűzbe bámulva. Lehet, hogy csak percekig, lehet órákig. Amit átéltem olyan volt, mint egy csoda. Alig bírtam felfogni, s még most is nehezen értem.
1921. december 23.- Szombat -19 óra 33 percUlrika már több mint két órája vajúdik. A bábaasszony mindent rendben lévőnek talált. Rám parancsolt, hogy várjak a hálószobán kívül, majd hív, ha szükség lesz rám.
Bejöttem a dolgozószobámban, hogy az Útról elmélkedjek, de most minden gondolatom Ulrika, s a kis jövevény körül forog. Képtelenség, így gondolkozni.
1921. december 23.- Szombat -20 óra 35 percCsoda történt! Újabb csoda. Megszületett a kisfiam. Ingmarnak neveztük el, Ulrika ragaszkodott hozzá, hogy az én nevem adjuk neki is. Csodálatos hangulatban vagyok. Itt ülök, Ulrika mellett a hitvesi ágyon, s miközben e sorokat írom, már itt sírdogál sarjam, szerelmem ölében. Hálát adok az Úrnak, hogy újra megadatott nekem ez a boldogság.
Linus atya holnapra várható. Ma már többször bekopogott, kérdezvén, mikor keresztelheti meg Skange új lakóját. A mai napon túl sokat szenvedett Ulrika, így az atyának várnia kell holnapig.
Nem utolsó sorban Karácsony előestéje van. Az ajándékom pedig megérkezett.
1922. március 3.- Hétfő -12 óra 10 percMa végre megértettem merre is vezet utam. Kora reggel befutott egy norvég kereskedőhajó, elcsigázott utasaival. Hatalmas ládákat cipeltek a stégre, bár alig bírták. Kikötőmesterként, hivatalból jelen kellett lennem.
Egyikőjük, alig huszonéves fiatalember, nem bírta el a cipelt súlyt, s ládástul belezuhant a vízbe. Abban a pillanatban merülni kezdett, s a tengerészek rémült ordításából azt vettem ki, hogy nem tud úszni. Gondolkodás nélkül a habokba vetettem magam, s sikerült kimentenem a fuldokló fiatalt.
A matrózok hálás köszönettel fogadtak, miután átöltöztem, s fabódémból vittem száraz ruhákat a vízbe esettnek is. Isteni gondviselésről beszéltek, s arról, milyen jó, hogy pont akkor ott voltam.
Ekkor értettem meg. Az a célom, hogy ott segítsek az embereknek, ahol csak tudok.
[*]Oly sokszor olvastam a naplót, hogy majd kívülről tudom már. Mégis képes vagyok újra és újra kézbe venni. Az egész oly mesés, de én tudom, hogy igaz. Érzem, nem hazugság. Apám halála után olvastam először. Anyám bízta rám, hogy őrizzem.Ingmar vagyok. Ingmar Sjoeberg.Skange, 1997. április 23-a