Morbum Alci Affect - Profit vs Erkölcs

Női hang:
- Elfogadhatatlan!
Férfi hang:
- Felfoghatatlan!
Jack tanácstalanul tekintett körbe. Íme, a Tizenötök Tanácskozása, ahogy maguk közt nevezték a találkozókat. Végig hordozta tekintetét mindegyikükön. A Föld és a Naprendszer gyarmatok legnagyobb és legtőkeerősebb gyógyszergyártói. Felsóhajtott, nem szeretem képet vágott, de folytatta mondandóját:
- Lehet, hogy nem tetszik, amit hallottatok, de a profit, akkor is profit, ha ezt valakik elfelejtették volna. – vetett egy-egy neheztelő pillantást két társára.
Jenna Hale állta a pillantását, de Ben Freeman lesütött szeme jelezte, nagyon is egyetértett Jackkel.
- Ne hidd, Jack, hogy mi nem szeretjük az extra bevételt! De, amit ajánlsz, az felvet bizonyos erkölcsi korlátokat. Ámbár, kíváncsian várom, hogy akarnád végrehajtani a tervedet. – mosolyodott el Jenna.
- Azért vagyunk itt, hogy ezt megbeszéljük. Cégem csupán a nyersanyagot szállítja. – mosolyodott el ő is.
Jon Wiseman, az NMD igazgatója jelentkezett szólásra. Jack intett, hogy beszélhet.
- Nekem nagyon is tetszik az ötlet. A H21P33-as vírustörzs, kiválóan alkalmas arra, hogy megbetegítse az embereket, de állandó kezelés mellett, egyáltalán nem halálos. A bemutatott minták alapján, egy a huszonegyedik század hajnalán megszokott népbetegségnek számító influenza, felturbózott változata. Jól látom Jack?
- Mint mindig, Jon. Vissza is venném a szót, pár perc erejéig. Nos, Jon helyesen mondta, vírusunk forrása, századunk hajnalán élte virágkorát, aztán - hála gyógyszereinknek -, lassan eltűnt az emberiséget sújtó betegségek közül. Ennél fogva mostani felbukkanása váratlanul érné az emberi immunrendszert. Az első megbetegedések után, a kormányok elindítanák saját egészségügyi programjaikat. Ha szerencséjük van, rögtön megtalálják a megfelelő vírustörzset, de kiemelem, HA szerencséjük van. Ha nincs, addig kutatnak, míg rájönnek egyedül kevesek a problémához. Aztán hozzánk fordulnak segítségért. Találjuk meg a vírust, készítsünk nekik ellenszert. Ó, és mi meg is tesszük nekik, ezt a… ezt a szívességet. – kereste a megfelelő szót. Majd folytatta:
- Persze nem adjuk át nekik elsőre a megfelelő vakcinát, az túlságosan is átlátszó lenne. Még gyanút keltene az idióta politikusok körében. Mi nem cselekszünk azonnal. Heteket, hónapokat várunk, amíg a vírus terjeszkedik és terjeszkedik. Megfertőzi az kontinenseket, sőt egy kis szerencsével – vagy némi segítő szándékkal – az űrkolóniákra is eljuthat. Az emberek ekkor még nem esnek pánikba. Miért is esnének? Hiszen senki sem halt meg. Trüszkölnek, köhögnek, lázasak, de ez még nem probléma. Elfogadható szint. Az első halálesetek, azonban rögtön más irányba terelik a betegséget. Akik addigra már betegek, hirtelen halálfélelmet éreznek majd, hiszen láthatóan nincs megfelelő gyógyszer a vírus leküzdésére. Akik pedig még nem betegedtek meg, mindent megtesznek majd, hogy ne is fertőződjenek meg. Ekkor lépünk akcióba. Adunk a szerencsétleneknek valamit, amiről feltételezik, hogy ellenszer – van a vezető médiában pár barátom -, zsákszámra vásárolják majd, pedig szart sem fog érni. Ennek megfelelően az emberek tovább hullnak. Egyes országokban talán szükségállapotot is bevezethetnek. De mégis kit érdekel?! – nevetve tekintett végi hallgatóságán, akik szintén elmosolyodtak a számukra vicces megjegyzésen. Jack folytatta:
- És ekkor, csakis ekkor, átnyújtjuk nekik az igazi ellenszert. A teljes, százszázalékos védettséget nyújtó vakcinát. Természetesen addig hatalmas profitot teszünk zsebre.
Utolsó szavait szinte elnyomta a kitörő tapsvihar.

Megvárta, míg elül a ricsaj, s csak utána folytatta:
- A kérdés az: hogy indítjuk el a vírust világhódító útjára. Várom az ötleteket!
Jimmy Cole, a Santron Gyógyszermogul vezérigazgatója emelkedett szólásra:
- Lenne egy tervem. Cégem hatalmas számban gyárt étkezés kiegészítő pirulákat, amiket csodaszerként forgalmazunk. A túlsúlyos, elhízott, vagy csupán molett hölgyek pedig mindig egyből ráharapnak, a legújabb fogyókúrás csodaszerre. Az ötletem ezen alapszik. A háttérbe húzódva létrehozunk bizonyos fantomcégeket. A legmegfelelőbbek a már felszámolás alatt állók. A nevükben megrendelünk a cégemtől tonnaszám, fogyasztó pirulát. Egy másik fantomcégen keresztül, rendelünk hozzá dobozokat, amiben elárusítjuk. Harmadik lépésben pedig, egy újabb fantomcégen át hirdetéseket teszünk közzé, a hagyományos nyomtatott-, valamint az elektronikus médiában. Teszem azt még honlapot is létrehozhatunk az Interneten.
Csodaszerünk azonban nem csupán abban lesz csodás, hogy egy hónap folyamatos szedés után, mínusz harminc kilótól szabadítja meg az embert, hanem abban is, hogy segítségével pillanatok alatt elterjesztjük a vírust a népesség körében. – elismerést várva tekintett körbe.
Udvarias taps jelezte, nem sikerült mindenkit meggyőznie, sőt Jenna Hale metsző hangon rárivallt:
- Túlságosan is együgyűnek tekinted a nőket, Jimmy! Komolyan meg vagy győződve a terved életképességéről?
- Ha tudnád mennyi csodapirulát adunk el, nap-nap után, te is hinnél benne Jenna. – húzta ki magát ültében a kérdezett.
Jack megköszörülte a torkát, majd megszólalt:
- Köszönjük Jimnek az ötletet. Másnak nincs elgondolása?
Momoko, a japán Atarepoliszu gyáróriás vezetője emelkedett fel:
- Igen tisztelt Tizenötök, cégünknek lenne egy megfelelő elképzelése. Mint tudják, Atarepoliszu, sok más céggel együtt kiveszi részét a gyarmatokon felfedezett új betegségek elleni harcban. Elképzelésünk a következő. Egyik utánpótlást szállító űrhajónk magával vinné a vírust, akár pirula, akár ampulla formájában. A teherjármű megbízott dolgozói, a Mars kolónián elterjesztenék a fertőzést, olyan munkások körében, akik néhány napon belül vissza- vagy elindulnak a Földre. A hajók levegő keringető-rendszere az utazás folyamán a személyszállító teljes legénységét megfertőzné. S, mire elérik öreg planétánkat, addigra már mindegy szálig hordozókká válnak. – a nő, a japánokra jellemző udvariassággal meghajolt, s visszaült a székébe.
Jack megtapsolta az előadást, majd szomorú arcot vágva, amiért ellenkeznie kell, így szólt:
- Nem lenne rossz az elgondolás, Momoko-szan. De van egy icipici buktatója. Ha valaki a megfertőzöttek közül, hamarabb lép át a hordozó stádiumból, a beteg stádiumba, akkor fuccsba mehet az egész vállalkozás. A személyzetet és mindenkit, aki kapcsolatba léphetett velük, karanténba csukják, itt a Földön és a kolóniákon egyaránt. Túl hamar felfedeznék a vírusunkat, az pedig nem termelne túl nagy profitot.
Miguel Battos, az Európai Egyesült Államok legnagyobb gyógyszerkonszernjének ügyvezető elnöke vette át a szót.
- Jómagam és cégünk is a hagyományok kedvelője. Minden Karácsonykor hazamegyek a családomhoz, majd vidéki birtokomra utazunk. Kiválasztjuk a legszebb birkát a nyájunkból, s a legfinomabb sültet készítjük belőle a feleségemmel, amit csak földi ember ízlelhet. Hagyományos Karácsony, hagyományos betegség elterjesztés. Az állatok a kulcsfigurák. Elképzelésem, hogy megfertőzünk néhány állattípust: egy pár madárfajt, vagy házi sertést, esetleg szarvasmarhát. Az állatokat megeszik az emberek és kész a tökéletes elterjesztés. – elégedett arcot vágott, s visszaült a helyére.
- Hm. Miguel barátom ötletet legalább annyira egyszerű és nagyszerű, mint amennyire nem új keletű. Jó néhányunk cégelődje próbálkozott már ezzel a lehetőséggel. A legnagyobb sikert, a 2009-es nagy H1N1 influenzajárvánnyal érték el. Az egész világra kiterjedt a fertőzés. Százharmincnégyezren betegedtek meg. Ebből ezerkettőszáz-tizenkilenc ember halt meg. A tiszta nyereségük mai pénzben számolva, kétszáztízmillió kreditnek felelt meg. A mi célkitűzésünk nem lehet ennél kevesebb.
- Egyéb ötleteket? – kérdezte zárásként a férfi.
Mivel senki nem jelentkezett, Jack úgy érezte a végére értek. Még a kétkedők is elfogadták az elképzelését. Jenna most már úgy mosolygott rá, mint egy doromboló kismacska. Ben pedig a legalázatosabb mosolyt villantotta felé, amit csak ismert tőle.
Megdörzsölte a halántékát. Döntenie kellett, melyik megoldás mellett tegye le a voksát. Vett egy mély lélegzetet, s elhatározta magát. Mindegyik terv ötletes, s bár vannak buktatóik, odafigyeléssel elkerülhetőek. Miért ne hajthatnák végre mindegyiket? Több kiinduló forrás, több beteg, nagyobb profit. És, persze gyorsabb profit.
Elégedetten dőlt hátra.

2231. május 15.
Egyesült Naprendszer
Föld
Történelmi Akadémia
Legújabb kor Tanszék

Részlet Ana Miguela Curth PhD hallgató szakdolgozatából:
„…2089-re a H21P33-as influenzajárvány vált az emberiség legnagyobb ismert járványa. A fertőzöttek száma összesen ötszáztízmillió kétszázhuszonháromezer volt, szerte a Naprendszer akkoriban lakott gyarmatain. A Föld legnagyobb gyógyszergyártó cégei, valamint kormányai mindent megtettek, hogy a vírusnak a nyomára bukkanjanak, s egy megfelelő vakcinát állítsanak elő. Az igazi áttörés azonban csak két évvel később, 2091-ben történt meg. Két év alatt a megfertőzöttek közel egyharmada, százhetvenegymillió ember halt meg. A gyógyszergyártó konszernek, mint az amerikai NMD vagy a japán Atarepoliszu, a járvány kirobbanása és megállítása közt eltelt három évben, összesen huszonnégy milliárd kredites bevételre tettek szert. Az összeesküvés-elméletek gyártói természetesen rögtön előálltak a verziójukkal, miszerint a gyógyszercégek voltak az elindítói a járványnak. A történészek azonban elvetették ezt a lehetőséget. Saját véleményem szerint…”.

- Ez a novella a Karcolat.hu oldalon is olvasható -

Kárhozat - W40k novella

A 41701. év
Segmentum Pacificus űrszektor
Sabbat világok
Monthax bolygó

Nem emlékszem, mikor születtem. Arra sem, hogy hol. Csupán a bolygón zöldellő erdők képe maradt meg emlékeimben. Több száz évet élhettem már meg az Istencsászár kegyelméből. Addig fogom szolgálni Őt, amíg csak bírom. Számos kihívással néztem már szembe. Én, Auriga Olomos, könyvtárosa az Ultramarine rendháznak. Az Adeptus Astartes űrgárdistája, az Istencsászár legfőbb támasza. Eddig mindennel megbirkóztam. Eddig.
Kábultan térek magamhoz. Félhomály vesz körbe. Valami keményen ülök, a hátam falnak támasztva. Körbe forgatom a fejem. Kövek, sziklák, egy barlang fogságom helyszíne. Mozdulni próbálok, de erős kötelékek szorítják végtagjaimat. Próbálom elszakítani, de az első mozdulatra éles fájdalom nyilall az elmémbe. Rádöbbenek, nem egyszerű rostkötéllel bilincseltek meg. Érzem, hogy pszí energiaszálakat szőttek a kötél rostjai közé. Összpontosítok, hogy egy irányított pszí sugárral elvágjam a szálakat. Útjára engedem a sugarat. Hatalmas erő szabadul a testemre. A gravitáció sokszorosa szakad a nyakamba. Préselni kezd. Megpróbál összetörni. A szemem majd kiugrik üregéből. Vérereim kötélvastagságúra dagadnak, s érzem, lassan elpattannak. A látásom elhomályosodik, levegő után kapkodom. Ez lenne a vég?
A sötétség egyre inkább körbevesz. Küzdeni akarok, szolgálni az Istencsászárt. Meghalni az Ő örökös harcában. Mielőtt elájulnék, azt álmodom, megszűnik a nyomás a testemen. Tudatom utolsó foszlánya gyöngyöző női kacajt hall.

Ébren vagyok? Vagy ez álom? Csatatestvéreim mellett ülök. Jobbomon Alasiel parancsnok, sötétkék páncéljában. A leszállókapszula hevesen rázkódik a külső nyomástól. Recsegő, ropogó hangot ad ki, ahogy belépünk a légkörbe. Monthax, egy újabb métely a Birodalom testén. Egykor virágzó planéta, amelyet magába szippantott a káosz őrülete.
Több száz kilométeres sebességgel zuhanunk a felszín felé. Érzem, ahogy a fékező rakéták meggyulladnak. Magamba engedem a Hipertér erejét, s tudatommal körbepásztázom leszállási zónánk területét. Dzsungel, pára, káosz.
Világzabálók!
Egykori, bukott testvéreink. Észrevették a kapszulánkat. Nem értem szavaikat, de látom, hogy üvöltöznek. Egyikük zömök rakétavetőt kap elő és megcéloz minket.
Tudatom azonnal visszatér testembe. Parancsokat üvöltök. Figyelmeztetem testvéreimet a veszélyre. A magasságjelző szerint túl magasan vagyunk még egy biztonságos landoláshoz. Nekifogok egy védőimának. Pszí erőm körbeveszi a leszállóegységet. Alig ejtem ki az utolsó szavakat, mikor hatalmas robbanás rázza meg kapszulánkat. Telitalálat. A fejem zúg, agyam lüktet, de életben vagyunk. A magasságmérő üvege betörve, a számláló mozdulatlan, holott veszett tempóban zuhanunk.
Védekezésem megmentett minket, de a káosz rakétája tönkretette az egyik fékezőrakétánk. Kinézek az ablakon, a dzsungelt látom magunk alatt. Oldalra dőlve zuhanunk, s nincs erő, mely újra egyenesbe állíthatna minket.
Csontrepesztő erővel csapódunk be. Egyik testvérem ülése megadja magát és a hatalmas erőnek engedve kiszakad a helyéről. Nem hallom halálsikolyát. Ütést érzek a tarkómon, s belezuhanok a sötétségbe.

Édes, borzongató illat ébreszt fel. Újra a barlangban vagyok. Egy alak suhan el előttem. Újra hallom azt a csodálatos női kacajt. Tudom, hogy valami nincs rendben. Valaki meggyújt egy gyertyát az asztalon. Vörös, hullámos fürtöket látok. Az alak hosszú haja, egészen meztelen háta közepéig ér. Egy pillanatra felém fordul. Egy nő áll az asztalnál!
A legcsodálatosabb, akit valaha is láttam. Teste ruganyos, kecses. Bőre hamvas, napsütötte. Szemei oly kékek, akár az óceán vize. Mellei közepesen nagyok, s oly szimmetrikusak, mintha sebészek munkája volna. Egyetlen ruhadarabja egy csipetnyi selyem ágyékkötő.
Újabb gyertyát gyűjt meg. Követem keze mozdulatát. Végre megértem. Ujjaiból apró lángnyelvek csapnak elő. Gyors egymásutánban további három gyertyát gyújtott meg így.
Egy demonette! Slaanesh, az élvezet és a gyönyör káosz istenének teremtménye.
A nő, mosolyogva felém lépdel. Vidám arca bármelyik férfi fejét elcsavarná. Én tudom, mi lakozik e mosoly mögött. A káosz fertője. A démon terpeszben áll meg előttem.
- Felébredt az én hősöm? – búgja bársonyos alt hangján.
Nem felelek. Pszí képességeimmel próbálok rést találni védekezésen. A legsötétebb fekete színek táncolnak a szemem előtt. Egy apró hasadék, ennyi kellene. Észreveszek egyet, de túl gyorsan eltűnik a sötétben.
Hirtelen fájdalom ránt vissza a valóságba. A demonette, szemében vad tűzzel, egy apró kést döfött a karomba. A szeme ugyan még mindig lángol, de vonzó mosolya töretlen.
- Hősöm, ne fáraszd magad azzal, hogy hibát keresel bennem. Tökéletes vagyok! – mondja kacér mosoly kíséretében.
- A káosz fattya vagy! Nem több! – kiáltom felé.
Gyöngyöző kacaj a válasz. Mellei táncot járnak nevetése ritmusára.
- Nevettess még hősöm! A bukottak mind így kezdik. Olyan viccesek vagytok. Megöletted csatatestvéreidet és engem tartasz a káosz mocskának.
- Mit beszélsz démon?! Hogy merészelsz ilyen tökéletlen hazugsággal bírálni!
- Hazugság lenne? – elgondolkodó arcot vágva egyik ujját rubinvörös ajkaira tette. Majd meglátjuk hazugság e!
Mielőtt bármit is tehetnék, rám veti magát. Forró ajkát a számra forrasztja. Nyelvét érzem a számban. Szemét az enyémbe fúrja.

Robbanás hangjára ébredek. Alasiel lánckardját forgatva veti bele magát a csata forgatagába. A Világzabálók káoszgárdistái pulzáló energiakardokkal csörtetnek felénk. Vezetőjük szarvas sisakot visel. Kezében láncfejsze zúg. Egy berszerker, egyike Khorne legvadabb bajnokainak. Feltápászkodom, s támadói képességeimet kezdem használni. Elmém azonnali csapást mér a rohamozó páncélosra. A káosz bajnok testén rángás fut végig, lelassul, s végül megállt Kiejti kezéből a fejszéjét, s ahogy a fegyver a földre hull, ő is mellé rogyik.
Egy mosollyal nyugtázom győzelmem, s rögtön a többi bukott felé tekintek. Alasiel kemény vágásokkal tartja távol magától őket, de a rohamozók számbeli fölényben vannak. Előrántom kétkezes pallosom, és a támadókra vetem magam. Elönt a düh, s érzem, forr a vér bennem. Az Istencsászár akaratából, itt és most, elpusztítom a káosz követőit. Egyikük kardjával sújt le rá. Félrevetődöm, s magasba lendített fegyveremmel kettészelem a szerencsétlent. Átlépek a hulla felett és folytatom öldöklésem. Néhány tucat méterrel előttünk nehézgéppuskás káoszgárdisták tűnnek elő a rengetegből. Összpontosítok, elmém megnyitom a Hipertér ereje előtt. Magamba szívok belőle amennyit csak bírok, s mindet rájuk zúdítom. Elmém hatalmas kalapáccsá válva sújt le a géppuskásokra. Kettő azonnal szétreped, testükből nyálkás vér bugyog elő. A maradék három szétrebben az ütés erejétől. Mielőtt célba vehetnének minket, Alasiellel megrohanjuk őket. Bátran küzdünk, ajkunkon az Istencsászár nevével. Pár perc alatt végzünk az utolsóval is. Csak a buja dzsungel marad mellettünk. Fejünk fölött dühödt morgással újabb kapszulák kezdenek ereszkedni.
Hatalmas robbanás lök az égbe. Ahol az imént álltunk, füstölgő kráter sötétlik. Óriási nyekkenéssel csapódom a talajba. Páncélom felfogja a zuhanás nagy részét, de így is erősen szédülök, amíg talpra állok. Alasielt keresem, de csatatestvéremnek nyomát sem lelem. Megtorpanok. Egy Predator osztályú káosz csatatank tör felém a fák közül. Elgyengülök, a káosz túl sok energiámat szívta ki előző támadásaival. Mégis meg kell próbálnom a lehetetlent.
Utolsó mentsváram az Istencsászár szava. A fejembe ültetett pszí erősítőket nem szoktam használni. Túlságosan veszélyes, akár az agyam is károsulhat tőle. De ezúttal nincs más választásom.
Megnyitom tudatom a Hipertér ereje előtt. Érzem, ahogy a fény beszivárog a testembe. Olyan erőt érzek magamban, amit ritkán szoktam. Pallosom kezemben tartva lassan futni kezdek a csatatank felé. A Predator felém fordítja ágyúcsövét. Látom, ahogy a halál elindul felém. Szemmel szinte követhetetlen sebességgel kitérek a lövedék elől. Heves robbanással csapódik be mögöttem. Nem fordulok felé, tudatom mégis érzékeli a lövedék pusztítását.
A tank személyzete próbál célba venni, de túl gyorsan cikázok ahhoz, hogy megtehessék. Néhány lépés választ csak el a tanktól. Felemelem pallosom és minden fizikai, valamint pszí erőmet beleadva lesújtok a káosz páncélosára.
A Mars kohóiban készített energiafegyver úgy hatol be a jármű belsejébe, mintha csupán fa borítaná azt. Derékmagasságban újabb csapást mérek a tankra. Beugrom a feltáruló résen. Odabent szánalmas, a gépekhez nőtt alakokat látok. Nem kímélem őket. Vérük savként égeti bőrömet, ám nem állok meg. Addig csépelem a teremtményeket, míg csak apró cafatok nem maradnak belőlük.
Alig, hogy kitántorgok a csatajárműből, érzem az erősítők nagyon sokat kivettek belőlem. Talán túl sokat is. Pallosomra támaszkodva vonszolom magam pár lépésnyit. A látásom elhomályosul, hallom vérem lüktetését. Csendes nyögéssel borulok a földre. Az Istencsászárhoz imádkozom. Folyamatosan mormogom imámat.
Egy karcsú alak hajol fölém, órák vagy csupán percek múlva. Pislogni próbálok, de átölel a semmi.

A demonette szeme veszélyt villan fel, de már nem tud cselekedni. Erőm végre kitör fogságából. A nősténybőrbe bújt démon egyetlen ütésemtől megtántorodik és a földre bukik. Diadalittasan nevetek föl. Tudatom végre kiszabadította magát Slaanesh börtönéből. Egyetlen mozdulattal eltépem kötelékeimet. A vörös hajú démon dermedten fekszik a földön, bár tudom, hogy támadásra készül. Hagyom, hogy tegyen, amit akar.
Hirtelen mozdulattal rám akarja vetni magát. Rideg mosollyal küldöm vissza a Hipertérbe, hőn szeretett istenéhez. Sikolya visszhangot ver a barlangban.
Kisétálok a barlang száján át. Előttem terül Monthax dzsungele. A távolból füstöt és robbanások zaját fújja felém a szél.

Elindulok arrafelé.

- Ez a novella a Karcolat.hu oldalon is olvasható -

MENEKVÉS

Futok. Rohanok. Fák és bokrok állják utamat. A talpam alatt göröngyök mállanak. Futok. Menekülök. Éjszaka van. Egy nappallal korábban szöktem meg. Üldöztek, én menekültem. Puskáikkal rám lőttek, de nem találtak el. Villám cikázott izzó fegyvereikből. Az erdő lángra kapott. A ruhám is tüzet fogott. Letéptem magamról és elrohantam. A karom sajgott, de nem találtam égési sebeket. Fehér bőröm hamvas maradt.
Az erdő jótékonyan borult fölém. Elrejtett üldözőim elől. Ám kizárólag rövid előnyt szereztem. Hallottam, hogy kutatódroidjaik átszáguldanak a fák felett. Radarjaik és hő érzékelőik többször is nyomomra vezették üldözőimet. Rám lőttek, de elkerültek a lövések.
Éjszaka van. Nem mozdulok. A végtagjaim nem fájnak, mégis pihenőt tartok. Magam sem értem az okát. Minél tovább futok, annál távolabb kerülök előlük. Indulnom kell. Feltápászkodom és elindulok. Az érzékeim azt súgják, hogy nem messze tőlem folyam található. Morajlás igazolja ösztöneimet. A fák közt, egy folyó kanyarog. Belegázolok a vízbe. A part szélén alig ér a bokámig, ám beljebb egyre magasabbra csapnak a hullámok. Először csak térdig, majd derékig. Kapálózva úszni kezdek. A lábam percek alatt elveszíti a folyó fenekét. A sodrás visz magával. Pár száz méterrel lejjebb tudok csak kikászálódni a folyóból.
A ruhám csupa víz. Levegő után kapkodom. Fázom. Erőt vesz rajtam a remegés, de nem állok meg. Tudom, mi történne, ha megtenném. Tovább futok. Az erdő egyre sűrűbb. Középmagas bokrok horgas ágai csimpaszkodnak ruhámba. Erővel szakítom ki magam a tüskés növény karmaiból. Reccsenést vélek hallani. Szakadást keresek ruháimon, de nem találok. Visszatekintek a bokrokra, hátha meglátok egy ruhafoszlányt. Szemeim, akármilyen jól is látnak a sötétben, nem találnak semmit. Tovább menekülök.
Lassan kezdek megszáradni. A fizikai munka felmelegített, nem esett semmilyen bajom a vízi kaland után. Még mindig száz százalékosan bírom.
A lábaim maguktól is tudják, mit tesznek. Engedelmeskednek ösztöneik parancsának. Legalább van időm végig gondolni, hogy kerültem ebbe a helyzetbe.
Az emlékeim odavesztek. Egy évvel korábbi életemről sejtésem sincs. A pisztolyt fogtam. Kezeim vérben úsztak. Ruhám vöröslött a forró nedvtől. Előttem egy férfi feküdt a földön. Alatta, körülötte mindent vér borított. Lelőttem. Én öltem meg. Fogalmam sincs róla, igaz-e, valóban én voltam-e a férfi gyilkosa. Egyenruhások törték ránk az ajtót. Villámfegyveriek izzottak a töltéstől. Ózon szaga csapta meg orrom. S még valami, a harag, a düh bűze. A rendőrök meg akartak ölni. El akartak pusztítani. Éreztem. Ám egy nő megakadályozta őket. Belépett a kitört ajtón. Az egyenruhások egyike engedélyt kért a helyszíni eliminálásra. A nő azonban nem engedte. Őrizetbe vettek. Elmondták mivel vádolnak. Állítólag megöltem a férjemet. Lelőttem őt. Holofelvételt is mutattak az eseményről. Nem értettem a dolgot. Nem emlékeztem semmire. Ezt nekik is elmondtam. Kiáltoztam, hogy felfogják. Szerintük a bizonyítékok egyértelműek. Elítéltek. Száműzetés. Engem és sok más elítéltet felpakoltak egy szállítógépre. Elvittek minket a Csillagsztráda űrkikötőbe. A Föld legnagyobb űrkikötőjébe. Át kellett mennünk a fegyencjáratunkra. Egy csillaghajóra. Úti célunkról senkinek sem volt fogalma. Engem kivéve. Érthetetlen képek villantak az elmémbe, ahogy a beszállásra vártam. Fák, erdők, folyók, egy vízesés. Egy kolónia képe. Hatalmas gépek képei, amelyek fák vágtak a dzsungel közepén. Erdőt irtó munkások. Elítéltek.
Az utazás közel fél évig tartott. A csillaghajó sötét zárkájában volt időm kidolgozni szökési tervemet. Ahogy sejtettem, megérkezésünk után azonnal beosztottak minket valamelyik fakitermelő csoportba. A legveszélyesebbeket a legnehezebb munkakörbe. Tömeggyilkosok, terroristák alkották e csoportot. Engem is közéjük osztottak be, holott csupán egyetlen ember haláláért küldtek ide.
A foglyok kedvtelve nézegettek. Hosszú szőke hajam, világoskék tekintetem, nyúlánk alakom a legtöbb férfiben felkeltette a vágyat. Nem törődtem velük, kizárólag a pillanatra vártam, hogy megszökhessem. A büntetőkolónia dzsungelbolygón épült fel. Az erdőben egy életre nyomomat veszítik.
Néhány hónappal később jött el a pillanat. Egy kéjgyilkos nem bírt tovább magával. Játékszernek akart használni. Be akart törni. Úgy tettem mintha menekülnék. Befutottam a fák közé. Ő vigyorogva követett. Rajta vesztett. Elmém legmélyéből feltört a tudás, hogy megállítsam. Nem éreztem semmit, mikor elkaptam és eltörtem a csigolyáit. Hang nélkül rogyott össze.

Lassan felkelt a nap. Sugarai beragyogtak a fák között. Heves fénye azonban nem tudott utat törni az aljnövényzethez, így továbbra is félhomályban vonszoltam magam előre. Éreztem, hogy lejteni kezd a talaj a lábam alatt. Nem lassítottam le. Egyenesen rohantam tovább. A föld hirtelen megnyílt előttem. Mély krátert nőtt be a dzsungel. Elveszítettem az egyensúlyomat. Elestem, de a lendületem tovább vitt. Nedves humuszon és málladozó leveleken gördültem lefelé. Talán egy-két percig is száguldhattam lefelé, mire egy kisebb fa törzse megállított. Reccsenést hallottam, de fájdalmat nem éreztem. Megpihentem. Pár másodperccel később mozgatni próbáltam a tagjaimat. Meglepetésemre sikerült. Talpra emelkedtem.
A fa kettétörve feküdt mellettem. Csodálkozva vontam fel a szemöldökömet. Ez, hogy lehetséges? Képtelenség. Ember vagyok, a fának el kellett volna törnie a derekam. Bénultan kellene feküdnöm. És mégsem sérültem meg, ellenben a fa kettétört, ahol eltaláltam. Éreztem, hogy egy emlékkép próbál felszínre törni belőlem. Egy emlék, ami magyarázattal szolgálna. Lövések dördültek a fejem felett. Villámpuskák!
Töprengésemben meg sem hallottam a közeledő járművek zaját. Több tucat droid és sikló lebegett fölöttem. Újra futni kezdtem, az ösztöneim dolgoztak, próbáltak életben tartani. Gyors iramban kerülgettem a fákat. Pár száz méterrel előttem egy tisztás húzódott a fák közt. Nem szabad arra mennem, kerülni akartam, de villámok sújtottak le a földre. Villámgyorsan megfordultam és az ellenkező irányba indultam. Újra villámok csaptak le előttem. Sűrű füst szállt fel onnan, ahol a lövések elérték az üvegszerűre keményedett talajt.
Furcsa érzésem támadt. A fegyveresek nem akarnak megölni. A tisztás felé terelnek. Lassan indultam el arra. Hallottam, ahogy egy sikló ereszkedni kezd.
Kisétáltam a fák közül. A fények elvakítottak, de csupán egy töredékmásodpercre. A szememmel követtem, ahogy a sikló leereszkedik, majd villámpuskás biztonságiak ugrálnak ki. Körbevettek és izzó csövekkel várakoztak. Utolsóként egy nő szállt ki a gépből. Meglepetésemre ugyanaz a nő, aki egy évvel korábban megmentett. Monoton hangon szólt hozzám:
- Ulrika állj! A menekvésnek vége.
Mozdulni próbáltam, de nem bírtam. A kezem a derekam mellé hullt. A lábam lemerevedett. Szólni akartam, válaszokat követelni, de az ajkaim zárva maradtak.
- Ulrika feloldom az A1-D12-es memóriablokkodat. – szólt újra a nő.
Az emlékek áradata szinte hanyatt lökött. Valóban én végeztem egy évvel korábban a férfival. Teszt volt. Az alkalmazkodó képességem tesztje. Az álcázás vizsgája. Robot vagyok. Egy az ULtra-RealisztIKus Automaták sorából. Azért hoztak létre, hogy szolgáljak. Öljek, ha kell. Meneküljek, ha szükséges.
- Remekül szerepeltél Ulrika. Az elmúlt egy évben nyomon követük a cselekedeteidet. A kiképzésed véget ért. Zárold az E2-R34-es memóriablokkot! Valamint nyisd meg az A1-es fájlod!
Egy töredékmásodpercre ellen akartam állni. Az áramköreim meg akarták akadályozni a parancs létrejöttét. Ám a sötétség körül ölelt. Csönd lett.
Egy percen belül nem volt többé az addigi Ulrika, nem volt menekülés, se gyilkosság, se bűn.
- Ulrika! – fordult felé a nő.
- Hajtsd végre az új parancsot!

- Ez a novella a Karcolat.hu oldalon is olvasható -